Kicsi vagyok, székre állok - nőnapi kiállítás
Jordán Tamás szál rózsával, Oroszy Csaba a kollégáknak kijáró tisztelettel – és emlékezéssel mindazokra, akik már csak a műveik által lehetnek köztünk –, Szabó Tibor és Peltzer Géza francia sanzonnal és olaszos áradással, Kelemen Zoltán saját fanyar novellával köszönti a kiállítókat. Akik ezúttal speciel nők.
„Női művész? Nőművész? Művésznő? Művész. Kínlódunk a megnevezéssel. (...) Mi sem természetesebb, mint hogy vannak művészek, akik történetesen nők, s mégis, e női volt – úgy tűnik – elég ahhoz, hogy csoportalkotó szempont legyen”, morfondírozik el Nagy Anna esztéta, aki a görög klasszikus, Szophoklész több mint kétezer éves, sokféleképpen értelmezhető, mint mondja, talán az iróniát sem nélkülöző gondolatával – „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” zárja keretbe mondandóját, foglalja egységbe a férfit, a nőt – és a „csodálatos ember valódi csodálatára” számító, önmagáért jótálló alkotást. És ezzel elegánsan-játékosan föloldja azt a konfliktust, amely tulajdonképpen ennek a napsütéses délutánnak a mélyén is megbújik. Nevezetesen, hogy „a nőkre irányuló figyelem intézményesített formáira (mint ez a mostani kezdeményezés is) sajnos – igen, sajnos – még mindig szükség van. Mert még mindig érzékelhető, hogy a figyelemmegoszlás, szerepleosztás nem feltétlenül és nem kizárólag a teljesítménynek szól, hogy a – csúnya szó – érdekérvényesítés játszóterén fiúk és lányok nem egyforma eséllyel kapnak labdát”. Ahogy az általánosan forgalomban lévő női jelzők („szelíd, érzékeny, gyengéd” stb.) talán nem is „annyira a nők, mint inkább az őket maguktól megkülönböztetni (elkülöníteni?) akaró férfibeszéd sajátjai”. Az mindenesetre biztos, hogy „nőként létezni a világban, női testben és lélekben, a nő szerepkörében, sajátos tapasztalatokat is jelent, olyan nézőpontot és érzékelésmódot, melyekről számot kell adni, s amelyeket láthatóvá kell tenni”.
Hát akkor nézzük, mi mindent tesz láthatóvá a kiállítás, kinek-kinek a saját választása szerint. Lépjünk át a szivárvány, pontosabban Sütő Éva textilművész Ave Savaria című 2001-es alkotása alatt (zászló és kapu, a határátlépés helye, festett selyem). Enyedi Zsuzsanna grafikus Dekonstrukcióm című 2014-es elektrografikája – önportré puzzle-darabokban – azt a mai határhelyzetet rögzíti, amelyről Nagy Anna is beszélt: az önmegfogalmazás (nőként, emberként, alkotóként) kényszerét és lehetőségét. Dénes Nóra Sisters No.1 című fekete-fehér, plasztikus és titkokkal teli fotója – apácaportré – az emberi-női létezés különleges helyzetét fogalmazza meg. Sztranyák Zsófia grafikus Insomnia című, sötét tónusú képén (rézkarc, foltmarás) lázadnak-égnek a kis pirosak.
Ha emblémát kellene választani a tárlathoz, Kaczmarski Ágnes Nőemlékmű (Annus 2014) című fotója lenne az. Annus (néni) fehér konyhaszékre kapaszkodva a Szabadság-szobor pózában áll, alatta a végtelen mező, fölötte a végtelen ég, magasra emeli az életét. Nevet, szoknyáját fújja a szél.
Vonatkozó cikk: