Köszönet a kormánynak a píárért

A közönség szent, a közönségnek mindig igaza van ­ és a közönség rajongása határtalan. Alföldi Róbert nehézségek árán jut el a Cafe Frei pódiumáig, már a bejáratnál fotózkodásra kérik. A Színházszerda-­délután végén a jelenet megismétlődik. A közbeeső egy órában pedig – könnyed, csipkelődő, ironikus, szellemes beszélgetés, amelynek hatásfoka Jordán Tamás és Alföldi Róbert kétszemélyes kávéházi Freud-­előadásához közelít, megvannak benne a csöndek is. Két volt Nemzeti Színház-­igazgató – az egyik nem akarta már folytatni, a másiknak nem hagyták: persze hogy szóba kerülnek a nemzetis idők. Nem kerülgetik a forró kását: Jordán Tamás például fölhozza, hogy az általa vezetett társulatból Alföldi Róbert tizennyolc színésznek rögtön fölmondott. De hát egy színházigazgatónak egyrészt vállalnia kell a saját szubjektivitását, másrészt muszáj tiszta helyzetet teremteni. A fölmondás „nem arról szólt,soha nem arról szól ­, hogy ki a jó színész és ki nem az, hanem arról, hogy kiről jut eszedbe valami, kivel tudsz együtt rezdülni”. És lám, „még így is maradtak akkor négyen-­öten a társulatban”, akiktől Alföldi igaziból elköszönt volna, de „a saját kényelme miatt” végül nem vált meg tőlük mégsem. A sajtó már így is „vérengzésről” beszélt, ő meg nem akarta tovább srófolni a hangulatot. Aztán rájött, hogy rosszul tette, hogy gyáva volt abban a pillanatban és megalkuvó: „Azt vettem észre, hogy kerülöm őket a folyosón. Jó lecke volt.” Mert a színházigazgató „nem akkor él vissza a hatalmával, ha elbocsátja azokat a kollégákat, akikkel nem képes együtt rezdülni; hanem inkább akkor, ha hitegeti azokat is, akikről pedig tudja, hogy sose kapják meg azokat a szerepeket, amelyekre vágynak”.

Színházszerda: Jordán Tamás és Alföldi Róbert

Az élet azonban, mint tudjuk, nagy rendező: Alföldi Róbert a Weöres Sándor Színházban most több olyan kollégával is találkozott, akit anno ő küldött el a Nemzetiből. (És milyen jól tette – bár utólag már könnyű ilyesmit kijelenti.) Az óhatatlanul furcsa és némiképp feszélyező helyzetet viszont közös erővel – és persze munkával ­ képesek föloldani: „Mindig mondom, hogy a politikusoknak színházba kellene járniuk, hogy tanuljanak.” Alföldi Róbert szenvedélyesen rendez. És persze, van, hogy kompromisszumot kell kötni, de „elmegyünk a végéig: a színészek, akikkel dolgozom, általában küzdenek”. Nem tagadja személyes érintettségét: hogy a Makrancos Kata megrendezésének fontos inspirálója Bánfalvi Eszter, aki most a Weöres Sándor Színház társulatának tagja – az Alföldi­-korszak után nem maradt tovább ő sem a Nemzetiben. És az sem mellékes, hogy ebben a Shakespeare­vígjátékban „nagyon szépen mernek beszélni valamiről, ami mindenütt jelen van, hajszálereken behálózza az életünket”. Hogy nem tudunk mit kezdeni azokkal, akik máshogyan működnek, mint ahogyan az „elvárható”. Hogy ami kicsit más, ami fura, ami eltér a megszokottól – az irritál. De vajon miért gondoljuk, hogy a kicsit furáknak, a kicsit másoknak az a boldogság, ha olyanná válnak, mint a többség? Miért akarjuk őket azonnal átformálni? A Makrancos Kata által mindemellett szépen lehet beszélni férfi és nő viszonyáról (be kell­-e törni a nőt?), a hétköznapi, társadalmilag is elfogadott erőszakról. Vagyis ez a Shakespeare-­vígjáték „egyáltalán nem az a tündi­bündi, évődős dolog”, mint aminek gondolnánk. Május 15­-én, a premier után majd ennél is többet tudunk.

Aztán egyszer még megérhetjük, hogy Jordán Tamás és Alföldi Róbert együtt lép színpadra egy kétszemélyes bohózatban. A Jordán-jóslat szerint „lehet, hogy nekem tolókocsis szerep lesz, az ölembe boríthatod a levest”. Alföldi Róbert az elkövetkezendő egy évben mindenesetre inkább külföldön dolgozik, sokfelé hívják rendezni. Ezúton is köszöni a kormánynak a píárt: „De külföldön mindig csak egy kulturális érdekesség leszek.”