„Már nem érzem, hogy outsider lennék...”

- Szombathelyiként gondoltad valaha, hogy egyszer az itteni színház alapító tagja leszel?

- Nagyon merész álom lett volna, nem is hittem, hogy lesz rá lehetőségem.

- Miként kerültél a szombathelyi csapatba?

- Dömével (Dömötör Tamással) szinte együtt nőttünk fel. Gyermekkorunkban kétháznyira laktunk egymástól, az utcán együtt fociztunk, és lemezeket cseréltünk. Később is egy iskolába jártunk, aztán évtizedekig nem találkoztunk.

- Te is szakácsnak készültél?

- Nem, bár a vendéglátó-ipariban érettségiztem ebből a tárgyból is. Kettesre. Azóta se tudok főzni.

- Akkor is a színház érdekelt?

- Nem, sokáig nem is foglalkoztatott, eszembe se jutott. 19-20 éves koromig jó, ha öt darabot láttam. Lehetőségem sem volt hol előadásokat nézni. Aztán Dömével '92-ben, érettségi után elmentünk Budapestre, egy alapítványi színiiskolába. Egy albérletben laktunk. Én gyorsan dobbantottam, nagyon nem tetszett a színvonal. Felvételiztem a főiskolára is, sikertelenül, aztán Zalaegerszegre, a Hevesi Sándor Színházba mentem stúdiósnak. Dömével megszakadt a kapcsolatom, a következő 13-14 évben egyszer találkoztunk, akkor talán öt percet beszélgettünk. Ezért is lepett meg annyira, amikor egyszer csak csörgött a telefon, Döme keresett (kinyomozta a számomat), hogy elvállalnék-e egy szerepet Szombathelyen, a Hazugban. Aztán elkezdődött egy izgalmas közös munka, átírtunk egy közepes forgatókönyvet, megpróbáltunk működővé tenni egy darabot, és csináltunk belőle egy remek előadást... Egy évvel később megint jött a telefon, akkor Döme már a társulathoz hívott. Én pedig roppant mód örültem a lehetőségnek.

„Már nem érzem úgy, hogy outsider lennék...”

- Stúdiósként kezdted a pályát, legalulról, minimál fizetésért és megbecsülésért...

- Valóban a stúdiós egy senki, bárki belerúghat. Ezért is irigylem most az itteni színitanodásokat, velük másként bánnak. Mi már annak is örültünk, ha színpadra léphettünk. Akkoriban még meglehetősen bizonytalan voltam. Nem éreztem igazán, mi is a színház, csupán ösztönlényként működtem. Ilyen helyzetben a gyengeségeid is könnyebben kijönnek, és az erőtlenekre rámásznak. Azt hittem napokon belül elhajtanak majd. Nem tették.

- Mi marasztalt?

- Értek jó élmények is, voltak jó tanáraim, kiemelném például Farkas Ignácot. Ő nem egy pedagógus alkat, de nagyon sokat kaptam tőle, főként elszántságból. Változó minőségű volt az ő “állapota” is, mármint a munkához való viszonya, de még rosszabb időszakában is azt vallotta, csak szenvedéllyel szabad játszani. Mindig képviselni kell valamit, és abban nem szabad mismásolni. Járhatsz tévúton, lehet rossz az alakításod, de hazug semmiképpen sem lehetsz. Ha erővel képviseled magad, akkor az energia közted és a nézők között áramolni kezd.
Aztán a Kakukkfészekben beraktak egy kis szerepre, akkor valami „megmarkolt” engem is, életemben először kaptam pozitív visszacsatolást önmagamtól és a produkciótól.

- Hány évig voltál ott tag?

- Nyolc. Sokféle színházat megéltem azok alatt az évek alatt. Azonban a zalaegerszegi színház azelőtt is képviselt egy minőséget, és utána is. Egy szellemiséget, egy jó értelembe vett végváriságot, vidéki színháziságot. Figyelemre méltó, hogy egyáltalán vannak még ilyen végvárak.

- Sikerült kitörnöd a „stúdiós” szerepkörből?

- Hellyel-közzel, hullámzás volt az ottlétem. Bár lehet, csak nekem volt üldözési mániám. Én, ezt be kell vallanom, csak az elmúlt egy-két évben tudom igazán ebben a hivatásban otthon érezni magam, és alkotó módon benne élni. Azóta magabiztosabb lettem, jobb színészetet művelek. Már nincs lelkiismeret-furdalásom, és nem érzem úgy, hogy outsider lennék. Azt, hogy idáig eljutottam, hosszú és kemény tanulási folyamat előzte meg. Ezért a kiindulási pontért, amit magamban érzek, 15 évet küzdöttem végig.

- Miért szakítottál, és mentél át a Győri Nemzeti Színházhoz?

- Nem én szakítottam, egyszerűen megszabadultak tőlem. Akkoriban történt egy váltás, gazdát cserélt a színház. Kevesebb lett a finanszírozásra szánt pénz, pár embertől meg kellett szabadulni. Első lépcsőben nyilvánvalóan azokat rúgták ki, akiktől nem volt annyira fájdalmas megválni. Nemrég találkoztam Bagó Bercivel, a művészeti vezetővel, akinek kirúgatásomat köszönhetem. Úgy érzem, nem volt velem semmi probléma, csak valahogy nem érdekeltem annyira, hogy megtartson.

- Fájdalmasan érintett, gondolom...

- Rossz volt, ráadásul az is nagyon fájt, hogy akkoriban nem is futottam olyan rossz kűröket. Tisztában voltam persze azzal is, hogy egy színházban bármikor bárkitől meg lehet válni. Abban a másfél évben azonban tényleg kifejezetten jó formában voltam. Mert a tehetség az egy dolog, de a színészi minőség sosem állandó. Az alakításodra rányomja a bélyegét számos egyéb tényező is, például a magánéleted, a pszichéd, mennyire érzed magadénak azokat a munkákat, amikben benne vagy. Ráadásul én minden változást roppant nagy fájdalommal élek meg, egy terítő elmozdítását is, nemhogy egy költözést. Ragaszkodom mindenhez.

- Akár nyugdíjas korodig is egy helyen maradnál...

- Igen, akkoriban, így éreztem, ezért is fájt akkor nagyon. Mert szerintem egy helyen, egy társulatban is meg lehet újulni, nem kell ahhoz folyton váltani, ez csupán önnevelés kérdése. Mindenki másképp gondolkodik. Van, akit a belső biztonság hiánya motivál, másoknál pont fordítva, akkor vannak jó formában, ha belül stabilak. Én ez utóbbi vagyok, ha megadatik számomra a lelki nyugalom, én erőt merítek belőle, és dupla energia szabadul ki belőlem.

- Győrben aztán hét évig maradtál...

- Már kezdtem magamat otthonosan érezni, annak ellenére, hogy a győri színház szakmailag jelen pillanatban nem egy izmos történet, ráadásul háromszor éltem át igazgatócserét. De volt egy-két olyan kollégám, aki szakmailag és emberileg is közel álltak hozzám. Ráadásul legutóbb életem egyik legizgalmasabb munkáját kaptam meg, Egressy Zoltán Portugáljában Sátán szerepét. Volt egy találmányom is benne, a darabon belül megfejtettem valamit, amit később a szerző is megerősített.

- Olyan kevés jó vidéki társulat működik... mi a gond Győrrel?

- A legfőbb gond, hogy tranzithely lett. Szerencsétlenségére pont olyan helyen fekszik, ahonnan lehet ingázni. Kialakítottak egy rossz struktúrát, kamuból azt írják ki, hogy van társulat, de nincs. Nem egyszer fordult elő, hogy próba után egy kollégámmal szerettem volna megbeszélni egy jelenetet, de mire keresni kezdtem, ő már az autópályán száguldott Pest felé. A többiek mondták: délután van egy szinkronja, de estére visszajön. Hogy lehet így játszani? Most maradt el egy előadás, mert egy kollégám a hétvégén haknizni rohant, aztán a sztrádán karambolozott.

- Nehéz volt ennyi év után Szombathelyre visszaköltöznöd?

- Nagyon furcsa volt, de most már jó. Kezd átsúlyozódni bennem, már jobb Győrben felszállni a vonatra, mint fordítva, és ezt most nem puncsolásból mondom. Nyilván nem a város miatt, mert az már nagyon megváltozott, hanem azért, mert itt valóban egy alkotó közösségre találtam.
De nehéz volt újra váltani. Két éve vettem Győrben egy lakást, amit nagyon megszerettem. Volt egy mag, akikkel maszekban is együtt dolgoztam, akikkel a magunk kedvéért csináltunk előadásokat. Kialakultak kis kapcsolataink, hol tudunk fellépni. Megszerveztem, és művészeti vezetőként négy éven át működtettem egy egyetemi színjátszókört, ahol végre kortárs magyarokkal, Egressy Zoltánnal, Garaczi Lászlóval és Háy Jánossal is foglalkozhattunk. Fejlődtem általuk, tágult a tudásom, és nem csak szakmai értelemben. De hihetetlen, letaglózó érzés volt, amikor Döme hívott, hogy jöjjek Szombathelyre játszani. Nem tudtam volna nemet mondani.

- Párhuzamosan játszol még Győrben is?

- Megy a Portugál, de a többi szerepet már leadtam, és nem vállaltam újat. Még két darabban kínáltak fel munkát, de nem vállaltam el. Úgy érzem, egy fenékkel nem lehet két lovat megülni.

- A 9700-ban több szerepben is láthatunk: például Timót színészként, Sámánként és Kőszegi elvtársként... Az évadban milyen lehetőségek várnak még rád?

- A Szerelmes Balázsban egy analitikust játszom, egy biztosítótársaság legbarázdáltabb és legerkölcstelenebb emberét. Ilyen furcsa munkában még nem volt részem, hihetetlen koncentráltan kell majd játszanom, és azt az illúziót keltenem, mintha én is jelen lennék. Közben nem látom sem Balázst, sem a nézőket. Aztán szerepelek majd a Vacsoraszínház című kabaréműsorban, Kiss Marival, Trokánnal, Szabadossal és Kálmánczhelyivel. Magács László rendezi majd. Ezen kívül most kapta a várostól a színház azt a megbízást, hogy készítsen egy meglepetést március 15-ére. Ezt a feladatot Tamás (Jordán) rám bízta, már elkészült a forgatókönyv, annyit elárulhatok, aki velünk tart, annak egy kétórás monstre, hat helyszint végigjáró élő forradalomban lesz része. Ma próbálunk este 11-től...

- Jól hallom, ilyen időbeosztásban éltek?

- A mai napom így zajlott: kilenckor munkarendi értekezlet, 11-től délután négyig Szerelmes Balázs próba, aztán kimentem a postára feladni egy csekket, és enni valamit. Most előadás van, utána éjszaka még próba. Nem tudunk máskor, jövő héten majd próbálunk este kilenctől.

Mi folyik itt?

- Más téma, amely a közelmúltban a helyi közéletet borzolta. Mit szólsz a színészlakás-mizériához?

- Borzasztóan bántó, ilyennel még nem találkoztam. Több, mint övön aluli, tökön rúgták az embert. Azt hittük, Tamás mindent bír, de láttuk, ebben megroppant. Három színházban játszottam így vagy úgy, másutt abszurd lett volna, ha ez a téma így felmerül. Másrészt lakbért fizetünk. Miről beszélnek? Harminhét éves vagyok, két éve tudtam hitelre venni egy lakást, nincs autóm, van egy biciklim, nincs családom… Luxus? Mi ez a demagógia? Felháborító volt az is, hogy a megyei laptól az én beleegyezésemmel kijöttek a lakásomat lefényképezni, mondván, hogy a cikk arról fog szólni, hogy megnyugtassák a közvéleményt. Lefotózták a bérelt bútoraimat, anyámék régi cuccait… Majd egy héttel később egy másik cikkhez is, az én beleegyezésem nélkül, leközöltek egy képemet. Alatta ezzel a képaláírással: 27 milliót költöttek a… Én meg ott állok a saját hálószobámban, szabadidőruhában és pulóverben. Mit képzelnek? Nagyon dühös voltam, abban a pillanatban úgy gondoltam, el kell innen menni…Öt perc után aztán megnyugodtam, és elhessegettem ezt a gondolatot.
De mi folyik itt, mi folyik ebben az országban? Uszítanak csoportokat, üzleti köröket egymásra, hogy ki tudják kapargatni a még megmaradt gesztenyét. Adjanak egy putrit, bemegyek és lakom ott, nem érdekel. Zalaegerszegen nyolc évig hat négyzetméteren laktam, úgy oldalaztam be. Öt évig Győrben 26 négyzetméteres garzonban is jól elvoltam.

- Tényleg mekkora az a bérelt „luxus”, mennyit fizetsz érte?

- 50 négyzetméteres, 40 plusz rezsi – ennyiért bárhol kapnék albérletet is. Hat kollégám már ki is költözött. Ahogy hallom, egyre többen készülnek el máshová, a város pedig kiadhatja akinek akarja… Egy kolléganőmmel jól kiszúrtak, 33 éves és egyedülálló, erre odaadtak neki egy 110 négyzetméteres lakást, aminek 80 plusz rezsi volt a lakbére. Persze visszaadta...

- Máson is könnyen fel tudod húzni magad?

- Nagyon érzékeny vagyok, ugyanakkor nagyon szelíd is, de hirtelen haragú is tudok lenni. De engem ez úgy fel tud idegesíteni... szóval... nevetséges.

- És szomorú, ahogyan az is, hogy a színházak (mint az iskolák) mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak. Az önkormányzatok kedvükre fejezhetnek le társulatokat...

- Mindenhol így van... nem is tudom, hány ilyet éltem meg.

- Nem gondoltál még arra, hogy fogod magad, odébbállsz, hogy külföldön próbálj szerencsét?

- Külföldre én soha nem fogok kimenni, nem bírnám. Amikor a szomszéd utcában lőnek, még nem indulok, amikor az ablakomon belőnek, akkor kezdek el gondolkodni, hogy kimenjek. Nem tudom neked megmagyarázni miért. Nincs külsődleges hazaszeretet bennem, de, ha ilyenről van szó, akkor mégis van.
A színházzal is így vagyok, ameddig nem rugdosnak le róla, addig maradok színész. Kemény, szívós fajta vagyok...

A karneváli rabszolga-vásárról...

- Az elmúlt években Calmaricus Egoismusként a Savaria Karnevál egyik fő látványossága lettél...

- 2001-ben a Romkert még nem szerepelt a Karnevál hivatalos helyszínei között. A Savaria Múzeumbarát Egyletben azonban kitalálták, hogy kísérőrendezvényként szerveznek oda programot. Felkérték a Sitkei Színkört, hogy a rabszolga-kereskedéssel kapcsolatban egy előadást találjanak ki. Ők visszapasszolták a munkát, végül engem kerestek meg. Annyira nem tudtam, mire számíthatok, hogy az első előadást még kértem, délelőtt tartsuk: ha égés lesz, ne is folytassuk tovább. Délelőtt megnézték 150-en, tetszett nekik, délután már 500-an voltak, másnap 800-an. Szerencsém volt, beletrafáltam valamibe.

- Azóta egy másfél órás őrületes show-műsort kerítettél belőle...

- Az első két évben sikerült felépítenem a kereskedelmi rendszert, és a kitalálnom a főbb játékszabályokat. Kezdetektől fogva amatőrökkel dolgozom, nem is fogok ezen változtatni. Egy személyben én vagyok az előadás “produkciós menedzsere” is, nekem kell a nyereményekről gondoskodnom. Először mindig azt nézem meg, kikkel tudok számolni, ők mire képesek. Belőlük építkezem. Legutóbb például azt találtam ki, hogy olyan helyzetbe került a Birodalom, hogy a polgárok szabadságukkal már nem tudnak mit kezdeni, és unalmukban rabszolgának jelentkeznek. A munka és rabszolgaügyi bizottság elé kell járulniuk, ahol produkálniuk kell valamit.

Sétálni is szeretek, szó szerint, nem futni

- Korkórkörtérkép címmel saját novellásköteted is megjelent. Készülsz valamire? Regényre? Drámára? Saját rendezésre?

- A rendezés nem annyira érdekel, legalábbis olyan formában nem, hogy odaadnak egy kész anyagot, hogy ezt rendezd meg. Úgy viszont igen, hogy én találom ki a szöveget is. Most novellákkal sem foglalkozom. Regény nem érdekel, a dráma igen. Egy darabot már írtam, Géczy per címmel, játszották Győrben. A Lőcsei fehér asszony történetét dolgoztam fel, kicsit másként, az utolsó tárgyalási napra fókuszálva. Ha lenne egy szabad nyaram, akkor van egy nagyon régi ötletem, csak két-három hónap kéne hozzá. A Milosevic házaspár tragédiáját dolgoznám fel, megdöbbentő ugyanis, hogy a diktátor személyes élete és a térség sorsa között mennyi a párhuzam. Ha egy a dominót meglöksz, az végigmegy...

- Más hobbi belefér az idődbe?

- A kosárlabdát imádom, csinálni is és nézni is. És tényleg, nagyon szeretek ülni, és nézni.

- ?

- Ne nevess ki, ez komoly, tényleg szeretek csak ülni, és közben elnézni, megidézni a dolgokat. Kizárni a külvilágot, eljátszani a fantáziámmal. Sokat értékelem magamban a napjaimat és a cselekedeteimet, ha erre nem jut időm, akkor feszült vagyok. Sétálni is szeretek, szó szerint, nem futni, az borzalmas. Nagyot menni kávézni cigarettával, sok mindent szeretek még, például énekelni magamban, aztán a Plink Floydot és Chopint...