Még a bérgyilkos sincs biztonságban: A király mulat

­ Tegnap építették föl, állították be a helyére a díszletet. Minden rendben? ­

Igen, állt – de rögtön leszedték, mert este lesz a kamarateremben egy bérleten kívüli előadás. Úgyhogy ma próbateremben dolgozunk, aminek azért nem örülök, mert ma van első öltözés. Ilyenkor össze szokott állni a kép, és engem most egy kicsit frusztrál, hogy nem abban a metrumban haladunk, mint ahogy én azt megszoktam.

­ Azért ilyenkor a rutin segít, nem? ­

Ha az ember a legkisebb mértékben elkezd ráhagyatkozni a szakmai rutinjára, akkor szerintem abban a pillanatban abba is kell hagynia. Mert akkor nem érdemes csinálni, annál ez sokkal komplexebb tevékenység. Ennyi erővel azt is mondhatnánk – természetesen nem hasonlítom hozzá magam, csak a példa kedvéért –, hogy mit idegeskedik Renoir, amikor belefog a következő virágos rét megfestésébe; annyi virágos rétet festett már. Gondolom, Renoir is idegeskedett, hogy sikerül­e visszadnia egy látványnak a lényegét – én is idegeskedem, hogy sikerül­e visszadni Victor Hugo A király mulat című drámájának a lényegét. ­

Az ön számára itt és most miben áll a lényeg? ­

Victor Hugo nagyon pontosan fölteszi és megválaszolja azt a kérdést, hogy egy autoriter közegben hogyan kell életben maradni. Úgy, hogy az ember behódol és aktívan támogatja a rendszert ­ hogy hátha akkor majd megússza? Vagy pont az ellenkezője: úgy maradhat életben, ha föllázad ellene? Hugo azt válaszolja, hogy az embernek mindkét esetben vége van. Nagyon konkrét, tárgyiasult üzenete A király mulat­nak, hogy vannak világok, amelyekben az életben maradásnak vagy a tisztességes létezésnek egyszerűen nincsen semmiféle sansza. Verdi a dráma operaváltozatában kicsit eltünteti azt a problémaszálat, hogy Triboulet/Rigoletto megpróbál a legszélsőségesebben együttműködni, beépülni a rendszerbe ­azért, hogy a rendszer őt megkímélje. Ismerjük ennek a mechanizmusnak a társadalmi mintáit – nincs új a nap alatt. Legalábbis azt látom, hogy nagyon kevés változtatással ismétlődik ugyanaz, amit egyszer – az életem első 40 évében ­ már magam is megtapasztaltam. Nincs jó magatartás. Se beépülni, se lázadást szítani, se elsunnyogni nem megoldás. Victor Hugo-nál mindhárom magatartásminta megjelenik, de még a bérgyilkos sincs biztonságban. A hatalmi hierarchia legtetején azonban van egy érinthetetlen ember, embercsoport, akinek/amelynek, úgy látszik, mindent szabad mégiscsak. Ezt a helyzetet Hugo minden erejével, romantikus hevületével és igazság iránti elkötelezettségével próbálja – mint egy borzasztó tényét a teremtett világnak – elénk tárni.

­ Most is – mint az ősbemutatók korában ­ botránynak kellene kísérnie egy Victor Hugo-­premiert, nem? ­

Egy őszintébb világ jellemzői a Hernani-­botrányok. Ez a mostani annyira őszintétlen, hazug, körmönfont világ, hogy ebben már nem történik semmi. Időnként kipukkadnak az emberek, és bizonyos csatornákon leszelepelődnek belőlük a feszültségek: elküldik egymást melegebb éghajlatra újságok hasábjain, ordítva mocskolódnak az utcán, vagy otthon élik ki az agressziójukat. Az a benyomásom, hogy szinte mindennap meggyilkolnak egy embert. Régen ilyesmi nem volt divatban. Most hol egy trafikoslányt ölnek meg, hol a szüleit mészárolja le valaki. Nyilván ez is jelzi, hogy szörnyű feszültség van a magyar társadalomban. Én erről a saját foglalkozásom hangján és eszközeivel tudok beszélni: 18 évesen színházrendezőnek szegődtem. ­

Mi vitte oda? ­

Az a varázslat, amelyet a színház bizonyos emberekre mindig is gyakorolt, két és félezer éve itt Európában, és nem tudom, hány ezer éve másutt. Így történt velem is: a 60-­as években, amikor kiskamasz, nagykamasz voltam, éppen kezdett kicsit kinyílni a világ. Kádár – miután az utolsó embert is kivégeztette – lazított a szorításon: spanyol cipőben jártak a lányok, el lehetett utazni az IBUSZ-­szal külföldre három évente, kezdtek bejönni bizonyos eszmék nyugatról, fölélénkült a könyvkiadás – én pedig kezdtem megejtődni a színház varázsától. Olyan világba keveredtem fiatal fejjel, ahol a színház rettenetesen hatott; sokkal erősebben, mint ma. A társadalmi közgondolkodás kellős közepén volt, lehetett vele és általa levezetni bizonyos értelmiségi feszültségeket. Ha ma lennék 18 éves, nagyon meggondolnám, hogy a rendezői pályára tegyem föl az életemet. Nem azért, mert a színház nem ugyanolyan csodálatos, mint amilyen volt az elmúlt két és félezer évben mindig, hanem a magyarországi állapotok miatt. És itt most nem az anyagi nehézségekre gondolok ­ mert abból a 60­-as években is volt bőven –, hanem arra, hogy minden túl bizonytalan, zavaros.

­ Soha nem akart színész lenni? Csak azért kérdezem, mert két filmben is játszott, igaz, tulajdonképpen „önmagát”, hiszen az egyikben rendezőt, a másikban pszichiátert.

­ Volt két filmrendező – Szörényi Rezső és Deák Kriszta ­, akik ragaszkodtak a személyemhez, egyszerűen nem lehetett őket lebeszélni. Pedig mindkettőnek körülbelül tíz színészt ajánlottam kapásból, de nem tágítottak. Ragaszkodtak a személyemhez, nyilván az irántam táplált rokonszenvük miatt. Különben egyáltalán nem játszom, nem a színészet felől érkeztem a rendezéshez. Ha a színháztörténetet nézzük, nem ez a „mainstream”­útvonal: az első rendezők színészekből, írókból lettek. Tudjuk is, hogy a 18. század második felében egy Iffland nevű német volt az első színész, akit maguk közül kiválasztottak a kollégák, hogy akkor tessék dirigálni bennünket. A színházi rendezés időközben bonyolult és átfogó foglalkozássá vált, amelyhez én, aki nem vagyok színész, a világnézet, az irodalom felől közelítek; szemben a színészből lett rendezővel, aki eredendően máig a színház felől közelít. A nem színészből lett rendezők munkáin többnyire látszik, hogy egy erős elméleti apparátus mentén dolgoznak. Az ember hosszú évek alatt megtanulja, hogy a színházat mint működési elvet hogyan kell összepasszítani az elméleti közlendővel – ami hol sikerül, hol nem. Mindenesetre a látásmódja, az alapvetése az én munkámnak mégiscsak ez: elolvasom Victor Hugo A király mulat című darabját, és legelőször nem azt látom, hogy miképpen lesz ebből előadás, hanem látom a tartalmi-­irodalmi hátteret – amelyhez meg kell találni a megfelelő színházi formanyelvet. ­

A király mulat / Mészáros Zsolt

Ha Valló-­rendezés, akkor nemes irodalmi alapanyag, pontosan végigmondott történetek, gazdagon kibontott szituációk, árnyaltan megrajzolt karakterek. A Weöres Sándor Színházban 2010­-ben a nagyon szép Liliom-­rendezéssel kezdte meg ezt a sort. ­

Azok a premisszák, amelyek akkor működtek, amikor az én nemzedékem a pályára került, ma már nem feltétlenül érvényesek. Nagyon nagyra becsülöm például Mohácsi Jánost – ő egészen máshonnan közelít: ha véletlenül klasszikus drámához nyúl, azt is ízekre szedi, mielőtt újra összerakná. De mindenféle színház hadd legyen. Nem vagyok egy mai csirke, de örömmel konstatálom, hogy a nézők még mindig szeretik, igénylik, nézik, amit csinálok. Azt a fajta színházat, aminek van irodalmi alapanyaga, van közlendője, van története ­ és a történet el van mesélve. Úgy látszik, a nézők erről nem mondanak le. Ezt akartam egész életemben csinálni, örülök, hogy kitart – úgy tűnik, az életem végéig. ­

Jordán Tamás, aki a Radnóti Színház Karamazovok-­előadásában Zoszimát játssza, azt mondja, minden egyes este végén meglepődik, hogy mekkora a siker. ­

Magam is mindig meglepődöm, Bálint Andris is, a szervezés is. A Radnótiban abban a nagyon jó helyzetben vagyok, hogy azt rendezhetek, amit szeretnék. A Karamazov testvéreket is azonnal rám hagyták, legföljebb a hátam mögött összesúgtak, hogy bukás lesz ebből, maximum tizenöt előadás. Lám, nem. Mindenki odavan. Nem lehet rá hónapokkal előre jegyet kapni. És nem azért, mert mainstream-­előadás, hanem azért, mert a nézőkben, úgy látszik, mégiscsak van igény arra, hogy azokkal a végletes­-végleges kérdésekkel, amelyeket Dosztojevszkij föltesz ­praktikusan, hogy mi végre is volnánk itt a földön –, szembesüljenek. ­

A szombathelyi Victor Hugo­-premier napján ünnepli a 65. születésnapját. Az is szembesülés? ­

Leginkább azzal, hogy nem nagyon tudok megöregedni. Ebben is mély rokonszenvet érzek Jordán Tamás iránt. Párhuzamos sorsok: neki a felnőtt gyerekei mellett van egy 18 éves fia, nekem van két lányom, akiket még taszigálni kell az élet ösvényén, ők nincsenek még készen. Ez rengeteg feladatot ró rám, elsősorban nem anyagi természetűeket, de azokat is. Nem nagyon tudok a korommal foglalkozni. ­

De ha kívánhatna, mit kívánna a születésnapjára? ­

Szerencsés embernek mondhatom magam, elértem a pályámon mindazt, amit Magyarországon el lehet érni. Emiatt aztán a magam módján elégedett vagyok a saját sorsommal. Szemtelenség is lenne, ha nem lennék az. Úgyhogy kéz­ és lábtörést A király mulat-­premierre. ­

Azt tapasztalom, hogy a színészek szeretnek önnel dolgozni. És rendszerint már az olvasópróba olyan, mint valami egyetemi szeminárium, sok finom humorral és iróniával nyakon öntve. Ezért éreztem nagyon találónak, hogy a színházi világnapon – a Kossuth­-díj és más elismerések után ­megkapta a Vámos László „tanár úrról” elnevezett díjat. ­

Azok a rendezők, akikre fiatalon fölnéztem, akiktől tanultam, valamennyien rendkívül műveltek voltak. Számomra evidencia, hogy rendezőként illik tudni Shakespeare-­sorokat, illik tudni, ki volt Lope de Vega, Majakovszkij. Illik műveltnek, olvasottnak lenni. Van egy történetem Nádasdy Kálmánról, sokszor elmesélem ­ de hát Ruszt is mindig rá hivatkozott. Főiskolás voltam, 19 éves, amikor egyszer a Vas utcai liftben megszólítottam Nádasdy tanár urat. Megkérdeztem tőle, hogy mit csináljon az ember, ha a színész kérdésére nem tud válaszolni; hogyan őrizheti meg ilyenkor mégis a tekintélyét. Mire ő: „Fiam, ha az ember nem tud valamit, akkor meg kell mondania, hogy nem tudja.” Majd tartott egy pici szünetet ­ olyan félemeletnyit­, és hozzátette: „De nem tudni nem ér.”