Még soha ilyen szépet

- Engem már akkor megveszel, amikor Szénpataky szerepében színre lépsz: öltönyöd kifogástalan, kalapod elegáns, és mégis: van benned valami ártatlanul, szeretnivalóan vagy, ahogy valaki megjegyezte: rejtőjenősen gyermeki.

- Elutasítja a lényem a bonviván-szerepet. A bonviván a séma szerint öntelt önimádó és én ettől megbolondulok. Az embert ennél eleve bonyolultabbnak tartom.

- Akkor nyilván mindig a bonvivánság ellen játszol.

- Nem is ellene játszom, inkább keresem az összetettségét. Szénpataky figuráját is meg lehetne csinálni úgy, hogy egyértelmű sármőr legyen, akit semmi más nem érdekel, csak az, hogy végigtiporjon Angélán és továbblépjen de akkor nem lenne benne semmi, aminek köze van a valódi élethez. Közben pedig a bohózatnak megvannak a maga szabályai: nem szabad elvéteni a tempót, a ritmust. Érzem, hogy ezt még tanulnom kell, nincs benne sok tapasztalatom.

- Bár A tartalék tartalékost nem lehet összehasonlítani mondjuk a Salemi boszorkányok nyomán készült pécsi Mohácsi János-előadással, a tavalyi POSZT-nagydíjas Istenítélettel, mégis: egy elismerő kritikában azt olvastam, hogy az a Proctor, akit abban játszottál, olykor gyenge, olykor sebezhető és éppen az árnyaltságában, összetettségében, bonyolultságában van a vonzása.

- Pedig Mohácsival akkor nagyon sokat vitatkoztunk. végig, egyértelműen erősnek akarta láttatni Proctort én meg a lelki ingadozás mellett érveltem. Aztán megvívtuk ezt a harcot. Nem szeretik ma már a gyengeségüket megmutatni az emberek az életben sem. Mindenki szépnek akar látszani, gazdagnak akar látszani, magabiztosnak akar látszani közben meg többnyire nem vagyunk azok. Ezt nem árt néha bevallani. Persze a színpadon nem mindig tudom megcsinálni, amit elképzelek, vagy nem mindig tudom megcsinálni, amit a rendező kér nagyon ritka az az isteni állapot, amikor minden összejön. Az Istenítéletből is csak néhányat játszottunk olyat, ami elszállt. Az egyiket pont tavaly a POSZT-on: a közönség nem akarta abbahagyni a tapsot. Zokogtunk a színpadon, nem hittük el, hogy ilyesmi lehetséges. Az Istenítélet egyébként is mindig nagyon megviselt, sose tudtam azonnal hazamenni előadás után, előfordult, hogy hajnali hatkor még a városban kóvályogtam: le kellett ráznom magamról azt az élményt, nem vihettem haza mindenestül.

- Hogyan, mikor dőlt el, hogy a színészetet választod?

- A nagybátyám a sepsiszentgyörgyi színházban kellékkészítő mester, úgyhogy hároméves korom óta találkozom rendszeresen a színházzal. Aztán a nyolcadik osztály végén, amikor műsorral búcsúztunk az iskolától, a magyartanárnő aki az egészet levezényelte azt mondta anyukámnak, hogy a fiadból színész lesz. Ezután, ha valaki megkérdezte tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam, hogy színész. Ezzel nagyon sok minden alól fel is mentettem magam. Miért tanuljak például matematikát, ha színész leszek. A tudatos felkészülést a középiskolában kezdtem, fejben legalábbis, mert verseket nem tanultam. Én, aki diákként soha életemben nem ültem le tanulási céllal egyetlen könyv mellé sem, most megkaptam: színészként életem végéig tanulnom kell. Ez a büntetés. Egyébként is van bennem szégyenérzet amiatt, hogy a rendszeres tanulás élménye az alapozás kimaradt az életemből. Mindig úgy mentem be az iskolába, hogy majd valami lesz. Közben persze sokat tanultam édesapámtól. Ő földrajz-biológia szakos tanár, de néprajzos is, szívügye a történelem. Mi ugye magyar történelmet az iskolában nem tanultunk amit tudok, azt tőle tudom. Ezek a dolgok észrevétlenül épülnek be az emberbe, és később csapódnak le, a legváratlanabb pillanatokban. Sokszor előfordul, hogy eszembe jut egy mondat, amit évekkel ezelőtt hallottam tőle akkor esetleg oda se figyeltem, nem is érdekelt, jobban szerettem volna mást csinálni , most pedig rögtön megoldást ad valamire; vagy ha nem megoldást, lökést, hogy a megoldást megtaláljam. Egyébként is nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy úgy neveltek, ahogy neveltek. Ők azt mondják, véletlen mert kezelhetetlen gyerek voltam, főleg a pubertáskori őrületek idején , de én tudom, hogy jól csinálták. Szabadon engedtek, viszont mindig tudták, hogy mikor kell egyet rántani a gyeplőn.

- Mit értsünk pubertáskori őrületeken, szabadságon és gyeplőrántáson?

- Például azt, hogy amikor egyszer csak hippi lettem, és gitárral a nyakamban mentem jégkorong-edzésre mert közben meg ifjúsági válogatott voltam, többszörös országos bajnok ifiben , akkor a szüleim hagyták, hogy a magam útját járjam. Egyszer viszont lebuktam: azt mondtam, hogy táncházban voltam olyan késő éjszakáig csakhogy azon a szerdán éppen a szüleim is ott voltak. Akkor megígértem, hogy soha többé nem hazudok, és szerdánként tényleg eljárok a táncházba. Eleinte csak a szomszédos kocsmáig merészkedtem. A kiszűrődő moldvai zene elementáris hatással volt rám. Varázslatos, nagyon ősi erőket mozgató muzsika: balkáni, román, magyar mindenféle kultúra ötvöződik, keveredik benne. Hirtelen felindulásból elkezdtem moldvai furulyán tanulni. Az érettségi tájékán előfordult, hogy a táncházban mi játszottunk. Most már nem nagyon tudnám megszólaltatni a furulyát: nem gyakoroltam, elfelejtettem.

- Arra, hogy miért lettél színész, van válaszod?

- Tizennégy-tizenöt éves korom óta erre készültem, akkor a magam naiv módján kitaláltam és most már a miérten nem gondolkodom. Minden este megkapom a választ, ha sikerül olyasmit adni a közönségnek, ami értékes.

- Honnan jön a válasz?

- Előadás közben energiák áramlanak a színpad és a nézőtér között. És ha jó energiák érkeznek, azt megérzi az ember. A legalapvetőbb dolgot mondom: ha jól szórakozik a néző, már megéri csinálni. Ez a legelemibb válasz én ennél mindig bonyolultabbakat keresek. Ezért gondolom azt, hogy a színháznak mindig progresszívnek, nagyon élőnek, nagyon igaznak kell lennie. Reflektálnia kell a valóságra. Nem szeretem, ha a színész bemegy a színpadra, és azt hazudja, hogy ő sír. Mert akkor azt hiteti el a nézővel, hogy ezt meg lehet csinálni az életben is.

- Ahogy elnézem máris nagyon gazdag pályád állomásait, mindig olyan helyen dolgoztál, ahol éppen fölizzott valami. Marosvásárhelyen Béres András a rendező Béres Attila édesapja vezetésével akkor kapott erőre a Tompa Miklós Társulat, Novák Eszter, Bodó Viktor dolgozott ott többek között; aztán Pécsre is akkor érkeztél, amikor Balikó Tamás eltökélte, hogy felfrissíti a színházat.

- A társulati létezés érdekel: a színházcsinálás maga, szőröstül-bőröstül. Nem a tehetségben hiszek nem is tudom pontosan, mi az , hanem a kemény, közös munkában. A Béresek tényleg meghatározóak az életemben, Attila nagyon jó barátom, rendszeresen vannak közös munkáink. Bodó Viktorral Füst Milán tragédiáját, a Boldogtalanokat csináltuk együtt ami szakmailag, emberileg nagyon sokat adott. Ha elkeseredem, ha kételyeim támadnak, eszembe jut, hogy volt egyszer egy különös alkalom: az történt, hogy délelőtt tizenegyre behoztak a színházba egy nyugdíjasotthont. Mi meg rettegtünk, hogy mi lesz, biztos gyűlölni fognak minket és egyáltalán, miért kell ilyesmivel megbombázni idős embereket. Nyers, kegyetlen előadás volt a Boldogtalanok. A végén lement a fény és nem jött a taps. Följött a fény ránk, színészre: nem tapsolt senki. Aztán egyszer csak elkezdték. És amikor a nézőtéren is fölment a fény, akkor láttuk, hogy kilencven idős ember zokog. Utána megvártak minket, és elmondták, hogy soha még ilyen szépet nem láttak benne volt az egész életük. Ez olyan élmény, amiért érdemes csinálni. Ha fontos előadásokról kérdezel, akkor meg kell említenem Balikó Tamás rendezésében Háy Jánostól A Senákot, sokat küzdöttünk vele. Aztán a Mohácsi-előadások mindig sokat számítanak még akkor is, ha nem sikerülnek. Az elveszett levélben például nem érzem magam elég jónak. De a színházcsinálás igazi ízét, bonyolultságát egy negyedéves Platonov-előadásban éreztem meg először: Trileckijt játszottam. Abban, hogy most az vagyok, aki vagyok, nagy szerepe van ennek az élménynek. Ezért nem is akarom eladni magam. Mert közben meg csábítja az embert a pénz. Megbolondulok, hogy nincs egy három négyzetméteres lakásom, és egyelőre nem is néz ki úgy, hogy lesz. Meg családot szeretnék, sok gyereket én egyedül nőttem fel. De ebben a pillanatban az a legfontosabb, hogy szakmailag fejlődjek: sztahanovista színházcsináló vagyok. Tényleg vonzódom azokhoz a helyekhez, ahol éppen történik valami izgalmas mondjuk épül, alakul egy társulat.

- Ezt azt jelenti, hogy egyszer akár Szombathelyre is szívesen elszerződnél?

- Igen, beszéltünk erről Tamással (Jordán Tamás), akit az elmúlt években Pécsen, a POSZT révén ismertem meg közelebbről. Rendkívül nagyra tartom, amit csinál. Kevesen lettek volna képesek belevágni a színházalapításba. Ráadásul ő már mindent elért, amit elérhetett nyugodtan elüldögélhetne a babérjain. De nem: csinálja. Ehhez hihetetlen elhivatottság kell.

- Korábban jártál már Szombathelyen?

- Nem, ez a legelső találkozás. Bár behatóbb ismerkedésre most nincs idő, hamar megtaláltam azt a Fő téri kávézót, ahova minden reggel eljövök. Élhető, kedves városnak látszik. Kíváncsian várom a karnevált sok jót hallottam róla.

- A karneválszínházi kollégákkal dolgoztál már együtt?

Schlangert Andrást, Bajomi Gyurit például ismertem, de színpadon még találkoztunk. Ez is jó volt: bekerülni egy olyan társulatba, ahol az embernek nincsenek előítéletei, nem ismeri a többiek hibáit és erényeit, úgyhogy minden a próbákon dől el. Hollósi Frigyessel viszont már dolgoztunk együtt, Pécsen az nagy élmény volt: A Luxemburg grófjában ő játszotta Sir Basilt, én meg a három, kicsit elmebeteg lord egyikét: mindig a nyomában. Ez egy hárommondatos szerep, de sok apró ötletünk volt hozzá és végig Hollósi Frici mellett lehettünk, az meg fölér egy iskolával.

- Amikor azt mondod, hazamegyek, mire gondolsz?

- Attól függ, honnan indulok. Ha Székelyföldről jövök, akkor Pécsre ahol az első perctől kezdve otthon érzem magam ; ha Pécsről, akkor Székelyföldre. Ha Erdélyről esik szó, én mindig Székelyföldre gondolok. Az a szívem csücske: onnan jöttem, ott nőttem föl, minden nyáron oda megyek haza. Szeretem az ottani embereket, a konokságukkal, az összes jó és rossz tulajdonságukkal együtt. Van bennük valami, ami én is vagyok. Nagyon várom már, hogy elkészüljön az autópálya Pesttől Marosvásárhelyig. Megkönnyítené az átjárást.