Mennyi pénze van a kisasszonynak?

Szükség is van rá, mert a háromfelvonásos dráma szövege nagyon kemény dió, még annak is, aki már ismeri a művet.

Most csak a szöveg van, meg az instrukciók. Rengeteg szerzői instrukció, amelyeket majd lefaragnak, átalakítanak, elfelejtenek. Csak fontos tudni, hogy miből dolgoznak.

Most, elsőre tehát csak Szép módra olvasnak, mindenki mindent: a szerepet és az instrukciót egyben, úgy, ahogy a szerző elgondolta.

Atmoszféra

Nem tudom, lehet-e zajos egy forgatókönyv, de Szép Ernő 1922-es színművének, a Vőlegénynek az első felvonása úgy szűrődik be már az olvasópróbára is, mintha félrehangolt rádió egymásra csúszó állomásai küzdenének a saját szólamért.

A hallgató csak kapkodja a fejét: mire figyeljek, mire kell figyelnem, hol történik a darab? Kattog a varrógép, serceg a toll, a szereplők egy-egy félmondattal, dallamfoszlánnyal bennragadnak a térben. Hol kapcsolódnak egymáshoz, hol elcsúsznak egymás mellett. Sorjáznak a nevek, a települések, a focimeccs eredményei, minden történik, de semminek nincs igazán súlya.

Tömény atmoszférateremtés, ez zajlik. Mindenkiből csak valamilyen töredék látszik, foszlányok törnek elő. Semmi nem ér el igazán a másikhoz. Konnekthiba. Az anya, Vlahovics Edit szigetmondatai már most izgalmas zárványvilágot hoznak létre. Burokban a burkot.

„Mintha” élet

Szép Ernő nem tananyag, nem tanítják az iskolában. Saját korából is mintha kilógott volna, nem mindig, vagy nem a helyén értették akkor sem. Pedig ő talán az egyik legelemibb, legközvetlenebb, legemberszagúbb (utolsó, önéletrajzi kötete, Emberszag címmel jelent meg) drámaírónk a múlt század elejéről.

Ott volt az ujja az esetlegesség, a bagatell, a kicsinyesség minden megjelenési formájának ütőerén.

És az, hogy hol botlunk meg, hol hibázunk, hol vagyunk gyarlók, önzők, hazugok vagy csalfák, ezek ugyanúgy hozzátartoznak az identitáshoz, az énkép kialakulásához. Sőt az sem mindegy, hogy az idők múlásával milyen takarót (álarcot) varrunk ezek elfedéséhez. Ha nem vigyázunk, a patyomkin-létezés önmagunk elé tartott maszkjai lassan az arcunk helyére égnek.

Gentlemanlike – mondja (olvassa) Mertz Tibor hangján a papa, Csuszik Zsiga. És tényleg ez van: „mintha” élet, látszatvalóság.

A szövegkönyvben szerzői instrukcióként is rengetegszer szerepel egy-egy megszólalás után, vagy közben a zárójelben odaillesztett műveltető kurzív kifejezés: gesztus, sőt ennek igei felszólító változata, a gesztálj is. Itt tehát mindenki gesztust tesz, vagyis rápakol önmagára. Azt is mondhatnánk, hogy ez a fajta groteszk világot teremtő testnyelvi púder a darab egyik lényegi alapvetése.

Felhasad az álarc

Szép Ernő optikája bravúrosan metsző. Felhasítja az álpolgári miliő nosztalgiaburkát, és beengedi a nézőt a dolgok közepébe.

Oda, ahol minden arról szól, hogyan mutassuk magunkat teljesen másnak, mint amilyenek valójában vagyunk. Itt van rögtön a középszerű negyvenéves fogorvostanonc (utolsó szigorlatának abszolválása még mindig várat magára). Ő Fox Rudolf (Orosz Róbert), azaz színére fordítva Róka Rudi – beszédes név – hozományt szimatol a Csuszik családnál, ezért érkezik vizitre, uzsonnára.

Itt indul a történet. Az egész lakás megmozdul, működik a színház a színházban. A varrógép, a babák, a megcímzett borítékok kötegei, a régi szalvéták, a rongyos könyvek mind eltűnnek. Helyettük kölcsön dolgok érkeznek. Díszkötetek váltják a régi könyveket. Nem más, mint A Műveltség Könyvtára sorozat aranycirádás darabjai. Aztán gramofon, mert előkelő szalon nem létezik zene nélkül. Mimózákat hoznak díszíteni a szobát. Szőlőt, narancsot, kuglófot, pogácsát az asztalra, és ha már ez mind megvan, valahonnan cseléd is kell, persze ő is csak ideiglenesen.

Ebben az ideiglenességben, ebben a labilitásban van az igazi dráma, ebben a két állapot közötti megrekedésben. Bizonytalanságában, egyensúlyvesztett állapotában dermed meg minden. Látszik, mennyire sebezhető ez a panoptikum szerű világ.

Amint a vendég elhagyja a szobát, azonnal le kell bontani a díszletet, azonnal vissza kell adni mindent. Itt semmi sem saját, semmi sem marad sokáig, semmire nem lehet berendezkedni. Saját létük is kérdéses. A Kornélt játszó Gonda Katából is egyszer csak kifakad: „Mink semmik se vagyunk.”

Lebegnek a megjátszott élet légnemű kulisszái között. A valóságnak itt nincs gravitációs ereje. Elviselhetetlen, könnyű.

Érezni, a dráma szövegéből, hogy mennyire különös ritmusa van az álcázásnak. Szinte mitikus: felépülő, lebomló idő. Mintha Sziszüphosz köve gurulna fel-le, a szereplők mindannyian ennek az örök átmenetiségnek a foglyai.