Merészséggel a „nagyvilágban”
Állítólag merész, legalábbis a nevének jelentése alapján ezt mondhatjuk. Ő maga nem biztos ebben teljesen. Az elmesélt történetek azonban erről tanúskodnak – álmodott egy merészet, megvalósította, merészen belevágott egy angliai túrába, majd végül Szombathelyen, Magyarországon, egy másik „hazában” telepedett le. Merész, mert nem fél élni, élni az életet. A Színházszerda legújabb beszélgetésében Avass Attila faggatta Kristóf Rolandot.
Szádalmás – így hívják azt a kis nyolcszáz lelket számláló falut, ahonnan Roland származik. A felvidéki kis település ötven kilométerre fekszik Kassától, festői szépségű vidék, más világ, állítja Roland, mi pedig elhisszük neki, annak ellenére, hogy sosem jártunk arra. Blogbejegyzéséből azonban erre is következtetni lehet. De még mielőtt Roland belemélyedne a beszédbe, előbb egy kis zene csendül fel Poppre Ádám és Lévai Tímea jóvoltából, akik visszatérő vendégei az egész beszélgetésnek.
- Jártas vagy a léghajlításban? - kérdezi Avass Attila, aki ezen a délutánon a „riporter” szerepét tölti be, kissé feszült, majd elárulja, még sosem csinált ilyet. Rolandról ez azonban nem mondható el, de erről kicsit később, vissza a léghajlításhoz.
- Kétségtelen, hogy nagyon vonz a keleti kultúra, filozófia, szinte minden ami ehhez köthető: buddhizmus, érdekelnek a védák, a kabbala, de a keresztény mitológia is. De ha már léghajlítás, akkor egy történetet el kell mesélnem: egyik jó barátommal egy nyári sörözés alkalmával beszélgettünk, a kérdés lényege az volt, milyen buli lesz ma? Én azt feleltem, csak olyan laza, ő pedig azt válaszolta, dehogy, szó sem lehet róla, hát minimum, hogy begörbítjük a teret - meséli mosolyogva az emléket, majd hozzáteszi, ilyen értelemben léghajlítók vagyunk.
Aztán kicsit másfelé vesszük az utunkat, már ami a beszélgetést és az országot is illeti. Roland az otthon eltöltött gyermekévekről mesél, a szádalmási alapiskoláról, ahova járt (ott úgy nevezik az általános iskolát), a kassai kollégiumi középiskolai éveiről, amikor is tulajdonképpen kapcsolatba kerül a színházzal. Bár azt is megtudjuk, hatévesen tudta, színész szeretne lenni. Hogy mi inspirálta? Úgy sem hinnék el, de azért elmondjuk: David Hasselhof és a Knight Rider című sorozat. Mert egy nagyot álmodni, s egyszer csak - egy szavalóversenynek köszönhetően - a kassai Thália Színházban találta magát statisztaként. Persze nem volt egyszerű az út, s egy kis angliai kiruccanás is belefért a történetbe közben az ismerősökkel.
- Tele álmokkal, vágyakkal, s némi kis angol nyelvtudással vágtunk neki Angliának. Ahogy az azonban lenni szokott, az ügynökség, amin keresztül kimentünk, átvert bennünket, nem volt egyszerű a túra, de nem adtuk fel, munkánk is lett. Tudták Önök, hogy milyen nehéz dolog profi módjára mosogatni?
Roli visszajött, s egyértelmű volt számára, hogy a színház és a színészet érdekli. Néhány évig dolgozott is a szakmában, statisztaként, asszisztensként, de azt mondja, úgy érezte, szüksége van arra, hogy tanuljon.
- A színművészetire nem jutottam be, a harmadik rostán estem ki. Akkor hallottam viszont, hogy Jordán Tamás indít képzést Szombathelyen. Nem volt kérdés, hogy jöjjek. Mindez 2007-ben történt, azóta élek a városban - meséli Roland, s még mielőtt feltehetné Attila a szerelemre vonatkozó kérdését, Roland már mondja is, hogy a nézőtéren, ott hátul foglal helyet a kedvese.
Aztán persze ismét a színészeté a főszerep, mi másról is beszélgethetne két színész, ha nem mindarról, amiről szól az életük. Aztán mindketten arra a megállapításra jutnak, nincs csodálatosabb dolog, mint amikor megszületik valami a színpadon. - Ezt nem lehet megtanulni az egyetemen, sőt, ha odáig megyünk, akkor akár azt is kijelenthetjük, nem tanulunk semmit, ami maga lenne a színészet. Elemeket tanulunk, melyek használhatók és alkalmazhatók, de magát a színészetet nem tanítják - fejti ki véleményét Roland, s hivatkozik ennél a pontnál egy beszélgetésre is, melyet ebben a témában folytattak Jordán Tamással.
Aztán ismét egy kicsit elkalandozunk a színháztól és szóba kerül a rádió(zás). Roland ugyanis nem egész egy éve az egyik helyi rádiónál dolgozik. - Kezdetben hírszerkesztő voltam, aztán a kívánságműsort vezettem, s talán nem lesz meglepő a következő mondatom, a Pódium című műsort is én vezetem, ami egy színházi magazin.
Sok mindenről folyik a diskurzus, Roland szívesen mesél, a hobbijáról is, amelyet, ha szabad így fogalmazni, a nagyapjától „örökölt”. - Közel öt éve foglalkozom borászattal, szigorúan hobbi szinten. Gyerekként tehernek és nyűgnek éreztem, amikor a nagyapám azt mondta, gyere fiam, menjünk a szőlőbe. De hát ilyenek a gyerekek, amit muszáj, azt sose szeretik. Aztán amikor már felnőtt voltam, azt mondta, gyerek, ha nem lesz bor én meghalok. Kimentem vele és ott ragadtam, megszerettem. Azóta ő már elment, én pedig maradtam, kint a hegyen, s őrzöm az emlékeket, gondozom a tőkéket, 650 van belőlük.
A végén még egy kis zenét kapunk a duótól, valahogy kellemesen illeszkedik a délután hangulatához, s mindahhoz, amiről Roland mesélt. Az életéről, amelyről lehet, nem is tudja, de tele van merészséggel.
Vonatkozó cikk:
Hipochonder, és imádja a kakukkfüvet
Mertz Tibor nem csak játszani, esni is tud
Tell Vilmos és Walterka a Cafe Frei-ben
Kiss Mari fut, úszik és játszik
Szerémi Zoltán rendezőként is bemutatozik
Huszonkét ember negyvennégy lábbal