Mindig van kiút
A rheumatoid arthritis, más néven sokízületi gyulladás testet és lelket romboló kór, súlyosabb formában akár teljes mozgásképtelenséghez vezethet. Mégsem szabad feladni, mindig van kiút, a legsötétebb alagút végén is felcsillan a fény. Erre mutatnak példát sokízületi gyulladásban és egyéb komolyabb betegségben szenvedő művészek: írók, költők, festők, akik életükkel és műveikkel bebizonyították, hogy sohasem szabad feladni, mert akarattal és kitartással betegen is elérhetjük céljainkat.
Embert próbáló feladat, amikor gyógyíthatatlan betegséggel kell szembenéznünk. Az első reakció ilyenkor általában a tagadás, ám egy idő múlva kénytelenek vagyunk elfogadni a megmásíthatatlant. Az élni akarás azonban a legnagyobb kínok közt is utat tör magának. A Weöres Sándor Színház és a Vas Megyei Reumaklub irodalmi estjén olyan írók, költők művei kerültek bemutatásra, akik dacolva a kórral képesek voltak az alkotásra. Ők mindnyájunk számára példaképek lehetnek abban, hogy a legreménytelenebb állapotban is tűzhetünk célt magunk elé, és kitartással el is érhetjük azt. Az esten részleteket hallhattunk Böszörményi Gyula, Móra Ferenc, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső műveiből és Renoir naplójából. Jordán Tamás, Szabó Tibor András, Trokán Péter, Kelemen Zoltán és Németh Judit tolmácsolták a műveket.
Elsőként Rozán Eszter Hat nap Renoir életéből című írása hangzott el. Renoir francia impresszionista festő sokízületi gyulladásban szenvedett. Amikor betegsége komolyra fordult, tolószékbe kényszerült, végtagjait nem tudta mozgatni, ám ő ekkor sem adta fel, továbbra is festett: az ecsetet a kezéhez kötözték. Gyönyörű képek születtek életének ebben a szakaszában. Mikor már egyáltalán nem tudott megmozdulni, szobrokat alkotott. A mű Renoir fejében született meg, segédei pedig elkészítették. A róla készült fotókon nem egy megtört ember tekintete látható, hanem egy olyan valakié, akinek küldetése van.
Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja számos betegségben szenvedett. Alacsony vérnyomás, gyomor - és bélhurut, vérhas, hörghurut, epehólyag-gyulladás, sokízületi gyulladás, mellhártyagyulladás, szívizom-gyulladás kínozta. 1951. október 10-én első trombózisát még szinte észrevétlenül, lábon hordta ki, költőbarátja, Illyés Gyula vendégeként Tihanyban. 1955. január 1-től egy hónapig az ORFI I. Belgyógyászati osztályán ápolták. 1957 őszén, amikor ismét rosszul lett Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakodtak. Kiderült, hogy áttételes tüdőrák okozta szenvedéseit. 1957. október 3-án távozott az élők sorából. A rheumatoid arthritis-szel kapcsolatos élményeit a Sokízületi gyulladás című versében örökítette meg.
Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. Márai Sándor írta a nekrológjában: „Babits betegségének története a szellemtörténet egyik legnagyobb példája maradt". Betegségsorozata a húszas évek elején heveny epehólyag-gyulladással kezdődött, majd emésztési zavarokkal folytatódott, aztán átcsapott ismeretlen eredetű sokízületi gyulladásba, vesekő panaszok kínozták, végül légúti daganat gyötörte. A gégerák következtében kétszer is néma korszakot élt át: 1938. február 10-től március közepéig, majd 1940. október 12-től december 16-ig. Nagy önfegyelemmel viselte a szenvedést - szinte utolsó pillanatig dolgozott. 1941. augusztus 4-én hunyt el a budapesti Siesta-szanatóriumban.
Kosztolányi Dezső író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja, Csáth Géza unokatestvére. 1933-ban mutatkoztak betegsége, a rák első jelei. 1934-től sorozatos műtéteken esett át, még Stockholmba is elment rádiumkezelésre. 1935-ben, a visegrádi újságíró üdülőben szerelemre lobbant egy fiatal férjes asszony, Radákovich Mária iránt. Szerelmük több vers megírására is sarkallta, mint például a Röpima, a Szeptemberi áhítat. El akart válni, de betegségének súlyosbodása közbeszólt. Kosztolányi Dezső sírja Budapesten, Kerepesi temető 42-1-98. Ősze András alkotása. 1936. november 3-án halt meg gócos tüdőgyulladásban.
Holzleiter Fanny (Mosolyka) fogyatékossággal élő magyar író és blogger 1988-ban született. Alig másfél éves volt, amikor izomsorvadást diagnosztizáltak nála, ami a lassú, elkerülhetetlen, korai halált vetítette előre számára. Szülei sokféle kezeléssel megpróbálkoztak, de ötévesen így is tolószékbe került, ráadásul 12 évesen, 2001-ben édesanyját is elvesztette. 15 esztendősen, egy véletlenül kezébe került zárójelentésből tudta meg, hogy az orvosai szerint már túljutott élete felén, és légzőszerveinek gyengülésébe fog belehalni.
Ezt követően döntötte el, hogy élete hátralévő részét nem akarja kétségbeesésben tölteni, hanem megpróbálja boldogsággal, pozitív élményekkel kitölteni a számára még fennmaradó időszakot. Már a gimnáziumi éveiben munkát vállalt, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy minél több barátot szerezzen. Ezt követően választotta magának a Mosolyka nevet. Szalagavatóján, kerekesszékkel ugyan, de éppúgy táncolt, mint egészséges évfolyamtársai, a Hunyadi Mátyás Gimnáziumban 2007-ben tett érettségije után pedig több mindenbe belefogott - egyebek között bögréket kezdett festeni, előadásokat tartott a kerekesszékesek életéről, illetve blogot is indított. Remek humorérzékről és őszinteségről tanúskodó oldala, a Mosolyka - kerekesszékkel a világ blog 2012-ben Goldenblog díjat nyert. Később a blogbejegyzéseiből könyvet is megjelentetett, Te döntesz. Könyvével mindenki számára azt igyekezett közvetíteni, hogy a pozitív hozzáállás akár a leglehetetlenebb helyzeteken is átsegítheti az embert, és "az életben minden csakis rajtunk múlik".
Az 1964-ben született Böszörményi Gyula magyar író, újságíró, ifjúsági, sci-fi és fantasy regényeket, novellákat ír, amelyekben különleges mitológiai, népmesei elemeket használ fel. Kétéves korában izomsorvadásos betegség támadta meg. Ennek következtében súlyos mozgássérült lett. Mivel családja is széthullott körülötte, egészségügyi gyermekotthonba került, ahol éles, nyílt szellemmel töltötte mindennapjait értelmi fogyatékos társai között.
Móra Ferenc író, újságíró, muzeológus egyetemista korától fogva gyakran betegeskedett: többször járt külföldi szanatóriumokban, többek között Olaszországban és a mai Horvátországban. Aktuális regényeit is gyakran írta ezeken a helyszíneken. Élete utolsó éveiben rohamosan romlott az egészségi állapota - halála előtt egy hónappal így írt időskori szerelmének, Kalmár Ilonának: „Igazán csak a haldoklásomnak élek." Noha végig bizakodott a gyógyulásban, végül hasnyálmirigyrákban hunyt el 54 éves korában. Ekkor azonban még maga Móra sem volt tudatában pontos betegségének, mivel romló állapotát orvosai sokáig epekőre fogták.
Juhász Gyula költő életét végigkísérte egy szakmailag kielégítően máig sem azonosított betegség. Apja 1902-ben meghalt, 1907-től több öngyilkossági kísérlettel próbálkozott, míg az utolsó 1937-ben sikerült, Veronállal megmérgezte magát. Több klinikán és szanatóriumban is megfordult, orvosai különböző diagnózisokat állítottak föl. Mániás-depressziót állapítottak meg először, analízisben volt Rapaport Samunál. A szegedi klinikán Miskolczy Dezső professzor periódusos kedély-depressziót, melankóliát diagnosztizált. A Moravcsik-klinikán 1917-ben szintén melankóliára gyanakodtak. Egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel, tragikus betegsége, pesszimista kedélyvilága csaknem a kezdetektől rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat. Juhász Gyula sokat foglalkozott önmagával, szeretett volna tisztában lenni betegségével. Egyik önfeltáró műve, legmélyebb klinikai naplója a Patologika. A Patologika a Szabad ötletek jegyzékéhez hasonlóan a lélek rejtélyeibe enged bepillantást.