“Nekem a gyereknevelés a hobbim”

2009. február 3.
Helyszínünk a színház aulája. Fél egy múlt, az ebéd utáni kávé ideje. A büfében a társulat ráérős trécselős sziesztában. Vass Szilárd sehol. A többiek mesélik, a Mackó kalandjai próbája után elrohant. Telefon. Megnyugtat, azonnal rohan is vissza, csak pelenkát kell vennie. Tíz perc múlva mi is feketézünk.

– Ne haragudj, de a te alkatoddal nehéz elképzelni, hogy Mackó bőrébe bújj…

– Majd kitömnek Az az igazság, hogyha körbenézel a társulaton, nincsenek mackós alkatú színészek. Ez van, de minden szerepet meg kell oldani.

Vass Szilárd optimistán fotó: Mészáros Zsolt

Vass Szilárd optimistán / Mészáros Zsolt

„Hihetetlen mód kivágyakoztunk már Pestről..”

– A társulat többi tagjához képest Szombathely nem új helyszín számodra, hiszen évek óta rendszeres fellépője vagy a Karneválszínháznak.

– Igaz, hat-hét éve rendszeresen játszom itt. Már az első alkalommal elvarázsolt a város kulturális élete. Persze a karneváli napok különlegesek. Minden alkalommal teltház előtt játszhattunk, a szombathelyiek egyszerűen imádtak bennünket, látszott, ki vannak éhezve a színházra. A város hangulata is tetszett, gyönyörű a környék. Most nem hiányzik a karneváli pörgés, hiszen három kisgyerekkel vagyok itt…

– A legkisebb már Szombathelyen született.

- Igen, a Markusovszy kórházban, tavaly október végén.

– A nagyobbak mennyi idősek?

– A nagylányom három és fél, a középső fiam pedig kétéves lesz februárban.

– A szülés utáni első hónapok nem egyszerűek. Neked ott volt a két másik csöppség, egy alakuló társulat, egy új premier, benne Széchenyi szerepe. Hogy lehet mindezt bírni?

– Hát sosem fordult elő még velem, mint ami most, hogy a bemutató napján elaludjak, de talán három gyerek mellett ez nem is csoda.

– A pici már végigalussza az éjszakákat?

– Ő alszik, vele semmi gond. Többen is mondták, a harmadik gyerek már felnő magától. Mi kételkedtünk benne, de tényleg így van. Szegényke nem is tehet mást, elalszik ő magától. Egy tündér, tényleg.

– A nagyok mit szóltak a váltáshoz, a szombathelyi költözéshez?

– Azt hittük nehezebben fogják venni, de nagyon megszerették a várost. Megszokták a lakást is. Szerencsére a nagyobbaknak hamar találtunk megfelelő óvodát és bölcsődét is. Most azt tervezzük, ha jobb idő lesz, keresünk egy kertes házat, tudjanak a szabadban játszani. Már csak dolgozni járok Budapestre, nem nagyon utazgatunk három gyerekkel. A nagyszülők is, akik szintén budapestiek, inkább hozzánk jönnek, úgy havonta-kéthavonta, megnézni az unokákat.

– Mi volt számodra leginkább vonzó Szombathelyen?

– Hihetetlen mód kivágyakoztunk Pestről, egyre rosszabb a levegő, egyre nagyobb a nyüzsgés, egyre nagyobb az őrület, és ott az állandóan stresszes embertömeg. A gyerekek mellett Budapest már nagyon nem vonzó. Ott is kint laktunk már, Óbudán, nem nagyon vágyakoztunk be a belvárosba, csak dolgozni jártam be. Szombathelyt és környékét nagyon megszerettük, nyaranta a karnevál és a színház idejére a család is leköltözött velem, sokat kirándultunk. Persze nem elhanyagolható szempont az új színház alakulása sem. Ilyen lehetőség az ember életében csak egyszer adatik. Igaz, én már alapítottam egy csapatot. De az azért más volt, ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni…

Vass Szilárd fotó: Mészáros Zsolt

Vass Szilárd / Mészáros Zsolt

Atlantisos évek…

– A Horgas Ádámmal alapított Atlantis Színház igazi sikertörténet volt. Bő egy évtizedre el is kötelezted magad.

– Én is erre gondoltam, hiszen ott is jelen voltam, amikor a társulat még csupán formálódott. Persze a két alapítást nem lehet összehasonlítani, hiszen minden nagyon más volt, az Atlantisszal kezdetben még próbahelyünk sem volt, és mindvégig alternatív társulatként működtünk. Mindennap tréningeztünk, próbahelyeket kerestünk. Speciális, nagyon mély tevékenység volt ez, rengeteg belső munkával és komplex színpadi képzéssel, amelyben mestereim többek között Horgas Ádám, Greifenstein János, Molnár Éva, Máté Gábor és Kiss Éva voltak.

– Aztán befogadott benneteket a Merlin Színház, és az akkori igazgató, Jordán Tamás.

– Még előbb játszottunk a Szkénében, a Mú Színházban, utána jött a Merlin. Én akkoriban találkoztam először Jordán Tamással. Később már saját bemutatókat is készítettünk ott, aztán szép lassan a Merlin saját társulata lettünk.

– Az Atlantis után is több színházban játszottál, de nem szerződtél le sehová.

– Ez úgy kezdődött, hogy azon túl, hogy a Merlinben játszottunk, magát a csapatot (benne 8-10 embert) is kompletten, pár helyre elhívták. Játszottunk a Vígszínházban, a Pesti Színházban, például Méhes László Gyalog galoppjában, vagy a Dzsungel könyvében. Aztán már egyedül is kaptam néhány kisebb szerepet. Ám ahogy a repertoárból kikerültek a darabok, eljöttem a Vígszínháztól. Az ezelőtti évadban már nem is játszottam színpadon, inkább a Piros Orr Bohócdoktoroknál dolgoztam.

– Miért lett vége az Atlantisnak?

– Tíz év hosszú idő. Rengeteg okot lehetne felsorolni... elfáradtunk.

„A bohócdoktornak az a feladata, hogy minden helyzetben meglássa az élet humorát”

– Szakmai kihívásból vagy a megélhetés okán lettél hivatásos bohócdoktor? Vagy a gyerekek miatt?

– Amikor elkezdtem, még nem voltak saját gyerekeim, akkor inkább az vezetett, hogy a feladatot hihetetlen szakmai kihívásnak éreztem. Ez olyan munka, amit nem lehet pénzért csinálni, csak elhivatottságból, lélekből. A gyerekeknek jó szemük van arra, – pláne, hogy nem színpadon játszol, hanem élő közegben, egy kórházban, fél méterre a kis közönségtől – hogy megérezzék, ki hiteles, és ki nem. Vagy sikerül megérintened őket, vagy nem. Sokkal intimebb a helyzet, mint a színházban. Elsősorban ez a kihívás vezetett, de az is elvarázsolt, hogy milyen egyszerű ilyen módon segíteni.

– Bohócdoktorkodsz mostanában is, itt Szombathelyen?

– Itt a kórházban egy másik bohóccsapat tevékenykedik, én leginkább Győrbe, néha Pestre járok.

– Miközben a gyerekek arcára mosolyt varázsolsz, nem szakad meg a szíved?

– Dehogynem… De ha azt nézzük, hogy az a célunk, hogy elfeledtessük velük hol vannak, és miért, és, ha ezt a célt fontosnak tartjuk, akkor nem. Ugyanaz, mint a színházban, vagy meg kell nevettetnünk, vagy meg kell ríkatnunk a közönséget. Az már az én legbelsőbb dolgom, hogy az élményt miként tudom feldolgozni. De fel tudom, különben nem tudnám csinálni. A bohócdoktornak az a feladata, hogy minden helyzetben meglássa az élet humorát. A gyerekek szeretik az őszinteséget, ezt csak úgy mehet, ha ez belülről fakad.

– Te magad ilyen ember vagy? Nagy erény, ha az ember a mindennapokban is képes felülemelkedni a gondokon, és jót kacagni önmagán.

– Igen, bár három gyerekkel a hátamon ez egyre nehezebb.

Vass Szilárd határozottan fotó: Mészáros Zsolt

Vass Szilárd határozottan / Mészáros Zsolt

„Rendezni is kéne valamit…”

– Apropó, miként kerültél a társulathoz? Jordán Tamás szólt?

– Megelőztem, mielőtt szólt volna. Az elmúlt években nyaranta a Karneválszínházban együtt dolgoztunk. Tavalyelőtt nyáron, amikor szóba került a színházalapítás, jó előre jeleztem neki, hogyha realizálódik a történet, nagyon szívesen jönnék. Aztán ahogy realizálódott, jöttem…

– Szombathelyen játszottál már Caligulát, kisördögöt… most Széchenyit, és épp Mackó kalandjait próbálsz. Elég változatos a repertoárod.

– Alkatomnál fogva erős karakter vagyok, talán ezért is játszom ennyifélét.

– Milyen tervekkel jöttél, elsősorban csak játszani szeretnél, vagy vannak más ambícióid is?

– Engem nagyon foglalkoztat, helyesebben a gondolat nem hagy nyugodni, hogy rendezni kéne valamit. Valami hasonlót, mint amit tavaly két színész és bohócdoktor társammal (Csatári Évával, és Reitter Zsolttal) elkövettünk, a „Sz’keccskék” című előadást. Ez egy felnőtteknek szóló színházi bohócelőadás volt, szkeccsekből, szituációkból összefűzve, benne ötvöztük a bohóc-tapasztalatainkat a színházi munkánkkal. Mi írtuk, rendeztük és játszottuk. Nagyon jó élmény volt látni, hogy felnőtt közegben is milyen jól működik. Akkora igény volt rá, hogy gyerekelőadás is született belőle. Most hogy leköltöztem Szombathelyre, szüneteltettem a dolgot. Ezt azonban mindenképpen szeretném folytatni, és egész estés történetté alakítani. Azonban egy komplett színházi darab megrendezésétől még messze vagyok. Most az agyam se állna rá, talán pár év múlva, ha nagyobbak lesznek a gyerekek.

„Az élet jó főiskola…”

– Soha nem érezted hátrányát annak, hogy nem végeztél színiakadémiát?

– Nem, komolyan nem. Egyszer én is jelentkeztem, akkor is az a vicces helyzet állt elő, hogy a felvételin már azért drukkoltam, nehogy sikerüljön. Amikor beadtam a jelentkezésem, az Atlantis pont azon a határon volt, hogy hobbiszinten működő csapatból profi színházi társulattá fejlődjön. Mire a felvételikig eljutottam, már nagyon sajnáltam volna otthagyni a csapatot. És mivel gőzerővel működött, eszembe se jutott többé felvételizni. Úgy gondolom, az élet a legjobb főiskola.

– Talán azért papírral könnyebb a karrierépítés.

– Elvileg lehet, de sosem voltam karrierista. Ráadásul egyre több embertől is azt hallom, hogy a színművészeti után roppantul nehéz jó helyre bekerülni, egyáltalán elhelyezkedni. Abban sem vagyok biztos, hogy az az egyenesebb út.

– Miért lettél színész?

– Véletlenségből. Egyszer, még gimnáziumban egy osztálytársam öltönyben jelent meg. Kérdeztem tőle, miért. Azt felelete, hogy egy színházi műhely meghallgatására igyekszik. Aztán váratlanul megkérdezte tőlem: nem akarsz eljönni? Én meg rávágtam: de. Előtte sohasem jutott eszembe, nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy színész legyek. Aztán amikor felvettek, egyik pillanatról a másikra elvarázsolódtam. A szüleim persze eleinte nagyon le akartak beszélni róla. Ez volt a Palládium Színházi Műhely, amelynek vezetője később a Pinceszínház igazgatója lett. Véletlen volt. Ahogy letettem az érettségit, rögtön állást kaptam a Pinceszínház társulatánál, 18 évesen, ezért sem jutott eszembe egyből főiskolára menni.

– Moziban is láthattunk már. Például Dyga Zsombor filmjeiben játszottál, a Gyilkosokban, a Tempóban, a Kész cirkuszban. Lesz folytatás?

– A Köntörfalak, amely szintén Dyga Zsombor barátom filmje. Még nem készült el, nem is tudom mikor rukkol vele elő. Azért elő-elő fordultam máshol is, a Duna TV például készített egy mesefilmet, a Szuromberek királyfit, abban is szerepeltem. Bevallom, engem jobban vonz a színház, számomra izgalmasabb világ. Persze ha megkeresnek valami filmszereppel, távol áll tőlem, hogy visszautasítsam. De szeretek közvetlen kontaktusban lenni a közönségemmel. Egy szerep megformálása egy belső folyamat eredménye, és én azt szeretem, ha jut rá idő, ha kialakul a szerep belső megteremtett léte, amit közvetíthetek. Így van ez a kórházban, bohócdoktorként is. A film sokkal hirtelenebb, esetlegesebb műfaj, pont ettől teljesen más.

Vass Szilárd majdnem aggódón fotó: Mészáros Zsolt

Vass Szilárd majdnem aggódón / Mészáros Zsolt

“A gyereknevelés a hobbim”

– Harminchárom évesen, színészként nem egy szokványos életutat választottál magadnak. A korodbéliek színészkörökben jó, ha egy stabil párkapcsolattal bírnak …

– Igen, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy amikor a nagyobb gyerekek születtek, akkor pont nem volt sok színház az életemben. Az Atlantisos időkben például nálam sem működhetett volna ugyanez, de hál istennek akkoriban, amikor a gyerekek születtek, nem volt sok munkám. Most, hogy a Weöres Sándor Színház tagja lettem, módosult a helyzet, és egyszeriben kicsit nehéz egyszerre sokat dolgozni, és három gyerekkel bíbelődni. De távol álljon tőlem, hogy megbánjam, amiért így alakult, sőt. Nagyon szeretek sokat dolgozni, ugyanakkor a gyerekek szempontjából is szerencsés munkahely a színház. Hiszen kevés apuka mondhatja el magáról, hogy zavartalanul otthon maradhat egy hétig. A „nagylányommal” például nem dolgoztam sokat, a párom táncpedagógus, ő ment el tanítani, én babáztam.

– Pelenkázol, fürdetsz?

– Persze, mindenevő vagyok…

– A gyerekek miatt a többiek nem tartanak csodabogárnak?

– Nincs olyan, aki ne csodálkozna el azon, hogy már három gyerekem van. De tényleg nem érzem azt, hogy miattuk bármi fontosból kimaradnék. Hosszú éveken át annyira benne voltam a sűrűjében, minden nap hajnalig beszélgettünk a büfében. Amikor megszületett az első gyerekem, már nem is hiányzott… De most, hogy új a csapat, és a társaság felét nem is ismerem, néha előfordul, hogy előadás után egy kicsit még itt maradok, ismerkedni. Ugyanakkor húz haza a szívem, sok energiával nem lehet ezt bírni, minden reggel hatkor kelek…

– Hobbid?

– Nagyon szeretek olvasni, de örülök annak, ha mostanában egy hónap alatt a végére jutok egy könyvnek. Imádok filmet nézni,régebben zabáltam a filmeket, de most... Fiatalabb koromban lovagoltam, most erre sincs időm. Az Atlantisos idők alatt elkezdtem afrikai dobon tanulni, a 9700-ban játszom is egy kicsit. Azt hiszem, elmondhatom magamról, nekem most a gyereknevelés a hobbim.

–A gyerekek láttak már színpadon?

– Nem, de talán most a Mackó kalandjait megnézi a nagylány… Annyira jó a Karinthy-szöveg, hogy szerintem akár egy három-, négyéves is teljesen átérezheti a hangulatát. Ugyanakkor a felnőtteknek is remek élményt tud adni.

Közben Szilárdot pár snittre magukkal ragadják a tévések. Aztán még beszélgetünk a 9700-ról, a nézőktől feléjük áradó szeretetről és a sikerről. És arról, hogy Szilárd felesége még csak egy délelőtti próbát láthatott, akkor sem jelmezeset, de februárban ő is megnézheti. Utolsó korty a feketéből. Aztán mindketten rohanhatunk haza pelenkázni…

szerző: szilva
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.