"Nem rejtem véka alá a véleményemet."

- Nagy merészség lehetett változtatni, Erdélyből Szombathelyre költözni. Mi motivált?

- Betöltöttem az ötvenet, és a kerek évfordulók mindig számvetésre késztetik az embert. Elgondolkodtam, hogy végleg megállapodom-e Sepsiszentgyörgyön, vagy még egyszer szerencsét próbálok. Folyamatosan igyekeztem nem csak az otthoni, hanem az itteni szakmai eseményekről is tájékozódni, s amikor arról olvastam, hogy Jordán Tamás Szombathelyen színházat alapít, szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy mi lenne, ha.... Hiszen 1990-ben Gyergyószentmiklóson mi is új színházat alapítottunk, és aztán 1994-ben Sepsiszentgyörgyön, igaz ott „csak” egy létező struktúrát formáltunk át. Gondoltam, lehet, Szombathelyen lesz a harmadik, és talán utolsó ilyen lehetőségem. Nyilvánvalóan az sem volt számomra közömbös, amiről Jordán nyilatkozott: hogy a rendszerváltozás után válságba került a magyarországi színház, és ő valami újszerűt létrehozva szeretne ezen változtatni. Ami azután a végső lökést adta, hogy 2007 nyarán együtt dolgoztunk Anger Zsolt színész-rendezővel. Akkor még úgy volt, hogy ő is Szombathelyre szerződik. Megkedveltük egymást, szerette amit csinálok és bíztatott, hogy hívjam fel Tamást (Jordánt). Mondtam magamban, ezen már ne múljék, lehet, hogy ez lesz életem nagy kalandja.

- Viszonylag későn kerültél a pályára.

- 33 évesen lettem egy hivatásos társulat tagja. Bocsárdi Lászlóék kultuszminiszteri jóváhagyással intézményesítették a gyergyószentmiklósi Figurát. 1990 őszén versenyvizsgát hirdettek, amihez nem volt feltétel a szakmai végzettség. Bocsárdi mindent elkövetett, hogy megfelelő technikai és elméleti képzésben részesüljünk. Ő akkoriban kezdte el a rendezői szakot és mindent, amit ott tanult, rajtunk próbált ki, de tanárokat is hívott Marosvásárhelyről és Budapestről. Tanultunk színpadi beszédet, légzéstechnikát, képzésünkben nagy hangsúlyt kapott a testbeszéd és a mozgástechnika.

- A hivatásosok között Erdélyben ez volt akkoriban az első alternatív törekvésekkel bíró színház.

- Igen, akkoriban még román színházakban sem volt ez divat. ’91-ben azonban, amikor az Übü királlyal meghívták a társulatot Kaposvárra, szembesülnünk kellett azzal, hogy amit mi képviselünk, az Magyarországon már egy kicsit idejétmúlt, legalábbis Ascher Tamás ezt mondta. Erdélybe sokkal nehezebben jutottak el az új dolgok, zártabb volt az akkori Románia.

- Mivel foglalkoztál a Figura előtt? Életrajzodban az szerepel, hogy számos pop-együttes frontembere voltál.

- Több csapatom is volt, de ezek elsősorban megélhetési zenekarokként működtek. Gyakorlatilag mindent vállaltunk, ahol két fazékfedőt összecsaptak: lakodalmat, bálokat és elvtársias összejöveteleket. Nagyritkán azért koncerteztünk is.

- Színházban addig nem is játszottál?

- Csupán egy-két amatőr produkcióban vettem részt, még odahaza Nagykárolyban. Közben kétszer is megpróbálkoztam a színművészeti főiskolával, először azért nem vettek fel, mert felkészületlen voltam, másodszor pedig eltanácsoltak a fordított harapásom miatt, ami elmondásuk szerint hangképzési nehézségeket okozhat.

- Lehetett ezen korrigálni?

- Igen, itt Szombathelyen találtam egy fogorvost, aki segíteni tud ezen a gondon. Egyébként az egészben az a jópofa, hogy aztán jó pár évvel később, már többéves hivatásos színházi pályafutással a hátam mögött, maga a színművészeti egyetem rektora és a dékán ajánlották fel a lehetőséget, hogy beiratkozhatom, természetesen korengedménnyel. Szakmai gyakorlatként elfogadták a színházi szerepeimet, az egyetemen csak az elméleti vizsgákat kellett letennem. Így lettem tavaly, ötvenévesen diplomás színész.

- Aki közben színinövendékként megkapta a Jászai Mari díjat. Ez kuriózum.

- Így igaz, amikor a díjat megkaptam, már elsőéves főiskolás voltam.

- Miért tartottad fontosnak a diplomát? Az igazgatói poszt miatt?

- Mondhatnám, hogy igen, hiszen amíg igazgató voltam a szakmai végzettség hiánya mindig támadási felület volt, viszont mire lediplomáztam, ez már nem volt aktuális, addigra ugyanis minden adminisztrációs nyűgtől megszabadultam.

- Hogy lettél igazgató?

- 1994-ben Bocsárdit kinevezték a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészeti vezetőjévé, ő magával vitt hat figurás színészt, köztük engem is. Viszont a Figura válságba került, aminek a mi távozásunk is oka volt. Két év múlva az igazgató lemondott, a társulat pedig bennem látta a folytatást. Visszahívtak. Ezt a munkát egy év megszakítással nyolc éven át végeztem. Ingáztam Gyergyószentmiklós és Sepsiszentgyörgy között.

- A direktorság mellett továbbra is színész maradtál Sepsiszentgyörgyön. Nem kis távolság…

- Közel 130 kilométer. Amikor az esti előadások és próbák után a kollégáim mentek a kocsmába, vagy haza, akkor én felültem a vonatra. Egy idő után aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a kettősség a szakmai munka rovására megy, mindkét irányban. Mivel mindkét feladat egész embert kívánt, el kellett döntenem, mi a fontosabb számomra, az igazgatói munka, vagy a színészi voltom. Így aztán Gyergyóban felálltam az igazgatói székből, viszont csöbörből vödörbe kerültem, mert nem sokkal azután Bocsárdit Sepsiszentgyörgyön kinevezték főigazgatónak, és felkért, hogy legyek a helyettese.

A román színészek sokkal inkább felvállalják gesztusaikat

- Mennyiben más a román színjátszás, mint a magyar?

- A román színház Európában hosszú ideje egy nagyon sajátos stílust képvisel, ami nagyon zsigeri, és jó értelemben véve teátrális. Érzékekre hatóan és hihetetlen magas hőfokon játszanak. Sokkal inkább felvállalják a testüket és a gesztusaikat, mint mi. Nem racionálisan állnak neki a feladatnak, az alkotói folyamatban mindvégig nyitottak maradnak, folyamatosan képesek új és újabb impulzusokat beépíteni.

- Az erdélyi szakmára hatott a román színjátszás?

- A hatás elsősorban a rendezőkön keresztül történik, kezdve a kolozsvári színház igazgató-főrendezőjétől, Tompa Gábortól, aki Bukarestben végezte el a rendezői szakot. Hihetetlen sokat merített a román színházcsinálásból, tapasztalatait magával vitte Kolozsvárra, és nem utolsó sorban az ő tanítványai az utána következő generációt képviselő rendezők: Barabás Olga, Kövesdy István és természetesen Bocsárdi is. Örvendetes tény az is, hogy egyre több román rendező dolgozik az erdélyi magyar társulatokkal. A rendszerváltozás egyébként jótékonyan hatott az erdélyi színjátszásra, mert megszűnt csak közösségi formának lenni. Előtte ugyanis Erdélyben két hely volt, ahol korlátlanul lehetett magyarul beszélni, a templomban és a színházban. Az emberek azért mentek a színházba, hogy magyar szót halljanak, Ezért a színházak az anyanyelv megőrzését tartották elsőrendű feladatuknak, kevésbé foglalkoztak az irányzatokkal. Ezzel ellentétben, én legalábbis úgy érzem, a rendszerváltás a román színház egy részét felhígította. Számukra addig az alapvető cél elsősorban a diktatúrával szembeni művészi állásfoglalás volt. Ez a szerepe ’90-ben megszűnt. Egyre inkább a szórakoztatásra tevődik a hangsúly. Ez Erdélyben fordítva történt. Nálunk sokkal intenzívebb műhelymunkára nyílt lehetőség. Nem véletlen, hogy a román színházi kritikusok a kolozsvári, és a mi sepsiszentgyörgyi előadásainkat pozitív példaként felhozva kérték és kérik számon a régi alkotói hozzáállást.

- Ezt a felhígulást Magyarországon is tapasztalod?

- Valami hasonlót igen, de a miértjét egyelőre csak sejtem. Egy biztos, a magyar színház is revüsödik, lásd: manapság mindenki musical-színész akar lenni.

- Gondolom Erdélyben a színházi világ még mindig zártabb, belterjesebb.

- Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember a végsőkig kíváncsi maradjon, ez az ami előre visz. Ha a kíváncsiság megszűnik, az a tett halála, ez a színházra különösen érvényes. Egy ideje már úgy éreztem, hogy kezdünk befelé fordulni, s így egyre nehezebb lesz szinten tartani azt, amit annak idején létrehoztunk, elértünk. A belterjességet egyébként Tompa Gábor úgy próbálja kiküszöbölni, hogy romániai és nemzetközi kapcsolatai révén jelentős rendezőket hív a társulathoz. A jelek szerint Sepsiszentgyörgy is ezt az utat választja, és örömmel tapasztalom, hogy a mostani évadban is készültek ott érvényes előadások. Egy másik ok, amiért úgy gondoltam, hogy lépnem kell: azt éreztem, hogy tizenegynehány év után egy társulatban már nem tudunk igazi meglepetéseket okozni egymásnak. Ahhoz, hogy ne kerüljön előtérbe a mindennapi rutin, folyamatosan változtatni kell, szakmailag újabb kihívásoknak kell, hogy kitegye magát az ember. Én ezt vártam, várom Szombathelytől.

- És most hogy érzed, bejött a számításod?

- Még mindig reménykedem, függetlenül attól - vagy annak ellenére -, hogy rendre szembetalálkozom azzal a szemléleti különbséggel, ami a kint tanultak és a Magyarországon tapasztaltak között van.

- Mesélnél erről?

- Jordán Tamás és a kollégák is nyilván mindannyian megfogalmazták a maguk számára a hogyanját annak, amit Szombathelyen szeretnének elérni. Én azt remélem, hogy csak az üdvösséghez vezető utat határozzuk meg másként és másképp, mert a cél közös: hogy többek akarunk lenni, mint egy a vidéki színházak közül. Viszont különböző, részben nem rajtunk múló okok miatt ez még várat magára.

- Csonka évad mögöttetek, csonka évad előttetek…

- Persze nem egyszerű dolgok ezek, én is vezettem intézményt, még ha nem is ekkora léptékűt. De úgy gondolom, a kívülálló dolgoknak nem szabad hangsúlyosan befolyásolniuk a szakmai munkát, legalábbis addig, amíg van hol próbálni, van ahol előadást tartani. Otthon mi éveken át dolgoztunk sokkal mostohább körülmények között. Nekünk viszont elsősorban és mindig a szakmai igényesség volt a fontos. Radikálisnak tűnhet, de egy otthoni kollégám fogalmazta meg: kényelemben nem lehet jó színházat csinálni. Ez a baj a magyarországi színházak többségével. Itt talán a produkciónál is fontosabb, hogy a színház minél kényelmesebb munkahely legyen. Mi a Figuránál télvíz idején sokszor fűtetlen színházban próbáltunk, nulla fokhoz közeli hőmérsékletben, nagykabátban. Tudom, ez nem lehet hivatkozási alap, és azt sem állítom, hogy a jó színházhoz fázni kell a színpadon. Szerintem igazán csak akkor van értelme egy társulati létnek, ha kialakítunk egy sajátos színházi nyelvet, ami csak ránk jellemző, amit mi beszélünk, amire a szakma is azt mondja: a szombathelyi stílus. Nagyon konkrétan meg kell fogalmazni a célt, meghatározni például, hogy milyen külső szakmai segítséget hívunk ahhoz, hogy ezt elérjük, mert nyilvánvalóan egy társulatnak a lehetőségei, és persze az adottságai is, korlátozottak. De színésznek és rendezőnek egyaránt fontos, hogy a színházon belül komoly műhelymunka létezzen. Ehhez egy erős művészeti vezető kell, aki tudja hogy mit akar, tudja mi az a nyelv, amit a társulattal beszéltetni akar. Ez egész embert kíván, és Jordán Tamástól nem is várható el, hogy a rengeteg adminisztratív teher mellett még ennek a felelősségét is a maga vállán cipelje.

- Művészeti vezetőként ezért is áll mellette Dömötör Tamás.

- Ő is roppant szimpatikusan gondolkodó ember, viszont konfliktuskerülő, ami pedig a cél elérése érdekében nem biztos, hogy jó. A konfliktusokat is fel kell vállalni. Döme nagy álmodozó, aki abból indul ki, hogy a társulat minden tagja felnőtt ember, és maga dönti el, mit és hogyan akar. Ez részigazság, mert a színészember is ábrándos tekintetű, ezért vezetni és vinni kell, és ha nem akar menni, akkor meg kell fogni a kezét, és irányítani, húzni kell az áhított cél felé. Tamás és Döme jól kiegészítik egymást, remélem idővel eljutnak odáig, hogy meghatározzák azt az utat, amit nekünk járnunk kell. Magam ellen beszélek, de, ha a cél érdekében nincs diktatúra, akkor abból előbb-utóbb káosz lesz, mert a színész is gyarló ember. Nem mindig él a helyzettel, hanem néha vissza is él vele. Szóval a szombathelyi színház műhely jellege elsősorban még csak gondolati síkon létezik. Nyilván a körülmények... És az, hogy az első évad legfőbb célkitűzése mégiscsak az volt, hogy minél több bérletest szerezzünk.

- Milyen problémákat látsz még a hazai színházaknál?

- Azt tapasztalom, hogy a magyarországi színházakban sokkal több mindent elnézünk egymásnak – színész a színésznek, rendező a színésznek, színészek a rendezőnek -, talán arra számítva, hogy ezáltal nekem is elnéznek dolgokat. Véleményem az, hogy a megúszás, a minél kevesebb energiabefektetésre való törekvés a mi esetünkben nem elfogadható. Ha az a célunk, hogy itt Szombathelyen társulatot építsünk, akkor vannak helyzetek, amikor ellentmondást nem tűrően kell cselekednünk, és akkor nincs olyan, hogy színészek egyéb, nem igazán indokolt elfoglaltságukra hivatkozva kihagynak próbákat. Megtörtént, hogy főpróbahéten hiányoztak kollégák, szerintem ilyen szempontból a színházvezetés túl elnéző. Én hiszem, és vallom, hogy a társulat programja és ügye a legfontosabb, mindig, és mindenekelőtt. Bizonyos helyzetekben egy színésznek, ha komolyan veszi magát és a társulatot, eszébe se szabadna jutnia elkéredzkedni.

- Elég radikálisan fogalmazol. Vállalod a kollégáid előtt is a véleményed?

- Múlt év augusztusában, az első hivatalos évadnyitó alkalmával a nagy nyilvánosság előtt azt ígértem Jordán Tamásnak, hogy igyekszem őszinte alkotótársa lenni. Az őszinteséghez hozzátartozik, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet, mert akkor lapulok, ami nem szolgálja a célt, ami ugye közös. Én nagyon szeretném, ha eljutnánk a társulaton belül odáig, hogy egymással szemben, egymás gondolatait ütköztetve meg tudnánk fogalmazni, hogy mit akarunk, mit várunk el kölcsönösen egymástól, és ezt nem tekintenék ünneprontásnak. A legutóbbi társulati ülésen elmondtam: számomra az is szokatlan, hogy itt ahhoz, hogy kritikát vagy akár egy bíráló megjegyzést megfogalmazhassunk valakivel szemben, előtte minimum öt udvariassági kört kell futni körülötte. Ez a fajta szépelgés, konfliktuskerülés egy ponton túl nem jó. Mert a színház a konfliktusokról szól, ha nincs konfliktus, nincs dráma. Másrészt szerintem hihetetlen csapda az is, ha színészként úgy érzi valaki: ha már ő kialakított a szakmán belül magának egy státuszt, akkor el is várhatja, hogy a többiek ennek megfelelően kezeljék. Főként a fiatal kollégák miatt aggódom, mert ezt a példát látják, ebben nőnek fel. Ráadásul ez a fajta státuszprobléma már itt-ott őnáluk is tapasztalható.

- Számítottál ezekre a negatívumokra, mielőtt átszerződtél?

- Negatívumok mindenütt vannak, otthon is, csak az arányok másak. Tudom, hogy van a magyarországi színjátszásnak egy másik oldala is. Pintér Béláék vagy a Bozsik Yvette Társulat Gyergyószentmiklóson szinte állandó vendégeink voltak. Szóval itt is érzékelem az újítás vágyát, viszont azt is látom, hogy a több évtizedes múltra tekintő struktúrák még mindig nagyon erősek. Valószínűleg még nem történt meg mindenhol a generációváltás. Sok jó törekvést is látni, csak amikor már túl sok a fal, amibe ütköznöd kell, akkor előbb utóbb feladod, kivonulsz, lásd: Schilling Árpád.

- Mennyi időt hagysz Szombathelynek? Gondolom Magyarországon is lenne hova elszerződnöd.

- Amikor 2007 őszén szabaddá tettem magam, több helyre is hívtak, Erdélyen kívül például a felvidéki Komáromba, de Vidnyánszky Attila is szívesen látott volna Debrecenben. Viszont Szombathely mellett döntöttem, egyrészt azért, mert én voltam a kezdeményező, másrészt, mert itt tiszta lappal lehetett indulni. Nem egy megkövesedett struktúrát kell átalakítani, hanem mi alapozhatunk. Ez hihetetlen lehetőség és esély, amit nagyon rossz lenne elhalasztani. Nekem nagyon fájna.

- Most, hogy rövidesen vége az évadnak, mivel foglalkozol?

- Két nyári munkám is lesz, egyik a Mesebolt Bábszínházban, a másik pedig a Karneválszínházban. Aztán a következő évadban egy saját előadást szeretnék létrehozni, amit 2007-ben már otthon is bemutattam: A pincér dalai a címe. A darabot egy Marosvásárhelyen élő fiatal szerzőpáros írta nekem. A történet felerészben az én gyermek- és ifjúkori élményeimből született, a pincérről szóló rész viszont fikció. A szombathelyi önkormányzat által kiírt kulturális pályázaton támogatást is kaptam rá. Terveim szerint az előadásban Peltzer Géza játszik harmonikán, Hotzi Ferenc fúvós hangszereken, a vokalistánk Horváth Maggie lesz.

- A városban felismernek?

- Igen, szinte mindennapos, hogy megszólítanak. Megnéztem a minap a Fő téren az Isis Big Band műsorát, és egyszer csak odajön hozzám egy férfi, azzal hogy: „Jó napot kívánok polgármester úr! Hirtelen nem tudtam hova tenni a helyzetet, aztán mondta, hogy látott a 9700-ban. Igaz, hogy ott bizottsági elnök vagyok, de ez a két fogalom összekapcsolódik az emberekben… Egyetlen borzasztó problémám van, hogy nagyon rossz az arc- és névmemóriám. Ha egyszer valakivel találkozom, még nem biztos, hogy jövő héten megismerem. Folyamatosan foglalkoztat a gondolat, hogy elmegyek emberek mellett, akikkel esetleg a múlt héten beszélgettem. Egyetlen reményem, hogy lassan eljutok abba a korba, amikor már mindenki előre köszön majd.

"Ketten voltunk a város favoritjai, két kistermetű legényke"

- Hol tanultál meg így énekelni? Aki már hallott, az tudja, mekkora kincs van a torkodban…

-Soha nem tanultam, ez adottság. Édesapám fiatal korában muzsikált, játszott az Andró-Mandró-Koszkoró nevű hármasban, így hívták őket a faluban. Jól énekelt, emellett hegedült és szájharmonikázott is. De, ahelyett, hogy megtanított volna valamilyen hangszeren, hagyta, hogy hároméves koromban a hegedűre madzagot kössek, és húzzam magam után a kövön, miközben énekeltem, hogy cini-cini muzsika. A hegedű szétment, amit apám valamiért nem bánt. Nem származom muzsikus családból, felmenőim mindkét oldalról földművesek voltak, Már felnőtt voltam, amikor rádöbbentem, hogy édesanyámnak is milyen gyönyörű hangja van. Vasárnap délelőtt bent ültem a szépszobában, néztem a tévét, kint készült a vasárnapi ebéd. Egyszer csak hallom, valaki hihetetlenül szépen énekel. Azt hittem a „Jó ebédhez szól a nóta…” szól a rádióban, de feltűnt, hogy nincs még dél, sem zenekari kíséret a dalhoz. Idő kellett, hogy rájöjjek, anyám énekel. Annyira szemérmes ember, hogy azóta se tudtam rávenni, hogy daloljon nekem. Egy kegyelmi állapot lehetett aznap délelőtt, amiért úgy megnyílt akkor. Szegény szüleim nagyon sokat kínlódtak, négy gyereket kellett felnevelniük egyetlen fizetésből, amit apám a mezőgazdaságban traktoristaként keresett.

- A zenei tehetséged hamar felfedezték?

- Már kisiskolás koromban énekelnem kellett évzárókon, harmadikban pedig eljátszottuk az Egyszer egy királyfi című zenés mesejátékot, amiben én voltam a királyfi. Később is folyamatosan beneveztek különböző versenyekre, a tanáraim és a város kedvence lettem. Akkoriban az iskolai évzárók a színház termében zsúfolt teltházzal menetek, és mindenki arra a pillanatra várt, amikor Hrágyel Pisti és Szabó Tibike énekelni kezd. Ketten voltunk a város favoritjai, két, kistermetű legényke. Pisti könnyűzenét, én népdalt énekeltem. A tanító néni próbálta a szüleimet rávenni, hogy ötödiktől küldjenek zeneiskolába, de a két húgom akkor volt pici, én voltam a pesztra, ha édesanyámnak dolga akadt a városban, vigyáznom kellett rájuk. Középiskolában zenekart alapítottunk, tudtunk három akkordot a gitáron, és már bulikban zenéltünk. Soha nem volt annyi szorgalmam, hogy rendesen megtanuljak egy hangszert, ezt így utólag nagyon sajnálom. Egyébként hihetetlen szerencsém, hogy ami a szenvedélyem, az a munkám is, mert amúgy a magánéletben roppant lusta tudok lenni.

- A pároddal, Bálint Évával együtt szerződtetek ide. Terveitek?

- Ha sikerül Szombathelyen gyökeret verni, akkor szeretnénk egy csendes környezetben, ha nem Szombathelyen, akkor a környéken egy ingatlant venni. Mindketten kertes házra vágyunk. Gyermekkoromban, amikor a szüleim köteleztek rá, hogy a kertben dolgozzam, akkor nagyon nem szerettem, de most érzem a hiányát. Szívesen tennék-vennék, hiányzik a zöld, a fák, a madarak, és egy-két kutya.