Nem szűnik a játék vonzása

Valójában mikor kezdődött? Akkor, amikor Claudius szászár a colonia rangjára emelte Savariát? Hogy aztán hosszú ideig sajnálkozva - szinte szégyenkezve - emlegethessük: lám, Szombathely az ország legkorábban megalapított, 2000 éves városa, amely egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne legyen állandó, saját társulattal rendelkező kőszínháza. Vagy akkor kezdődött inkább, amikor a kislány Márkus Emília – gyönyörű, szőke hajzuhatagát babrálva - a szombathelyi Fő tér ablakában könyökölve eltökélte: ha törik, ha szakad, elszegődik színésznőnek? Vagy akkor kezdődött mégis, amikor Jordán Tamás római tógában először integette körbe a várost a karneváli felvonulás élén guruló bigában? Vagy ez már mind-mind folytatás volt?

Azt biztosan tudjuk (sokszor el is mondtuk, de olyan jó megismételni), hogy a szombathelyi közgyűlés 2007. szeptember 27-én egyhangúlag – egyetlen tartózkodás és ellenszavazat nélkül – döntött arról, hogy annyi tervezés és hányattatás után megalapítja a város első kőszínházát. Kegyelmi pillanat volt ez – akkor is, ha sejtettük, hogy igaza van Örkény Istvánnak, amikor azt mondja: „Túl vagy a nehezén – most jön a neheze.” És tényleg jött - most viszont ismét fordulóponthoz, újabb kegyelmi pillanathoz értünk („…túl vagy a nehezén – most jön a neheze…”). A Weöres Sándor Színház harmadik szezonjában hivatalosan is megnyílik a vadonatúj kőszínház az Akacs Mihály utcában. A tervező, Filep Ákos építész pontosan tudta, hogy Jordán Tamás mire gondol, amikor a színház „agora-funkciójáról” beszél: együtt hozták létre az „ősképet”, a nemcsak előadásokat, hanem barátságokat is életre hívó Merlin Színházat. A szombathelyi színház belső terei – különben pont úgy hajlanak, hívogatnak, mint a színház logója, az a csigavonalú „WS” -; szóval a letisztult, elegáns és emberszabású színházépület minden ízében alkalmas betölteni az agora-szerepet. Most már csak órák választanak el bennünket attól a pillanattól, amelyben hivatalosan, a protokoll szabályai szerint is megnyílik a szombathelyi Weöres Sándor Színház. Most munka van, megfeszülés van, figyelem van, izgalom van. Aztán a szalagátvágás után az elsőemberpár, a robusztus, álmélkodó Ádám – Szabó Győző – és a ragyogó-csacsogó Éva – Csonka Szilvia – természetesen a decens Lucifer – Mertz Tibor - mesterkedései folytán kipottyan a védelmező isteni tenyérből: kiűzetik a paradicsomból. Meglátjuk, mire jutnak – mire jutunk -, mire a színpadon végighömpölyög előttük-előttünk a történelem. „Ott benn tünemények suhognak”, írja Weöres Sándor a színházról, ahol tényleg minden megtörténhet; még az is, hogy az imént még a filmvásznon szaladgáló, kétdimenziós figura hopp – életre kel.

Lehet, hogy mégiscsak a Jóisten tenyerén üldögélünk – mi mindannyian?