Olvasni életre-­halálra: párna, fotel és polcavatás

Az alkalmi könyvespolcra a színészek hozták el kedvenceiket: a Krúdy Klubban bárki belelapozhat a kötetekbe. Sőt: haza is viheti azt, amelyik megtetszett – csak hozza vissza, ha elolvasta.

Ilyen az, amikor mindenkinek kedve van ahhoz, amit csinál. Oroszy Csaba képzőművész és a filmes­fotós Kaczmarski Ági (mondhatni a színház állandó munkatársai) pénteken délelőtt, a kelléktár kincseiből válogatva otthonos kuckót rendeztek be a WSSz-Stúdióban. A tér középpontjában puha fészek az öblös fotel, arrébb tonettszékek, szanaszét párnák a földön. Itt egy íróasztal, ott egy képkeret (ezzel aztán Csehov és a Három nővér, pontosabban Andrej fivérük szelleme is átsuhan fölöttünk). Balogh János, Fekete Linda, Kelemen Zoltán, Németh Judit, Papp-­Ionescu Dóra, Szabó Róbert Endre – valamennyien belementek a játékba, hogy fölolvassanak néhány passzust kedvenceikből, Könyv­jelzők címmel. García Marquez, Tóth Krisztina, Baricco, Szerb Antal, Kornis Mihály (és a Színházi dolgok), Ulickaja – és így tovább. Az érdeklődés magáért beszél: gazdára találnak a székek; akad, aki kényelmesen végigheveredik a hanyag eleganciával fölkínált bársonypárnákon.

Ünnepi könyvnap

Közben kinn, az aulában átadásra vár a könyvespolc, amely maga is műtárgyként viselkedik Oroszy Csaba „fénydobozának” szomszédságában, Oroszy-festmények ölelésében. (Az aulában nemrég Oroszy­művekből nyílt kiállítás.) A megszokott kontextusából kiragadott, a térbe vetett könyvespolc most olyan, mint Noé bárkája a tengeren: menti, ami menthető.

Németh Judit épp Németh László Iszony című regényét helyezi oda a többi könyv mellé, abból idézte meg Kárász Nelli tragikus sorsát az imént a stúdióban. (Tényleg: miért ne lehetne ebből egyszer előadás, mondjuk egyszemélyes?) Pulay Teréz és Prikazovics Júlia Delibes Lakméjából a Virág­duettet játssza fuvolán, aztán dr. Czetter Ibolya intézet­igazgató (NymE) átadja rendeltetésének Noé és a színház könyvespolcát, miközben a sors kifürkészhetetlen játéka folytán előkerül egy finoman hímzett, régi könyvjelző. Íme: „Egy személyes példával kezdem: nagymamám hagyatékából őrzök egy kézzel szőtt, különös gonddal horgolt – hímzett könyvjelzőt, amely azon túl, hogy becses emlék (a nagyobb nyomaték kedvéért fel is mutatom), igazi útravalóul szolgált pályaindulásomnál, s a rajta lévő idézet magába sűrítette mindazt, amit később az irodalom létmódjáról, a kánonképző tendenciákról olvastam, tanultam. Ennek a tárgynak lelke van: őriz valamit abból a korból és értékvilágból, amely másképp gazdálkodott az idővel, amely másképp vélekedett a szép fogalmáról, s amely a könyvet szinte szakrális tárgynak tekintette, az olvasást pedig az emberhez méltó élet alaptevékenységének. Ide-­oda költözéseim során a könyveimet, amelyek száma az évek során több ezernyire duzzadt, cserélgettem, át­meg átrakosgattam, időnként szelektáltam is, ennek a kézműves könyvjelzőnek a helye azonban mindig a vitrinnek nevezett, a legféltettebb könyvritkaságaimat, az első kiadások gyűjteményét őrző üveges szekrény egyik polcán maradt. Rajta a következő idézettel: 'A könyv rögzített lélek, amely csak akkor tud élni, ha élő lelkek vonzásával keveredni és vegyülni tud.' (Márai Sándor) Lehet­e találóbban megfogalmazni szerző és befogadó, író és olvasó találkozását, mű és élmény állandó kölcsönhatását, az újraértelmezésre, újraolvasásra sarkalló szándékot?

Ez a személyes emlék – ahogy az életre­halálra olvasás vagy a falánk szellemi kíváncsiság, Radnóti Sándor esztéta fogalmát idézve – muzealizálódott. Jóllehet az olvasás (nevezzük egyszerűen hasznos, alkalmazott műveletnek) a mindennapi tájékozódásban soha nem látott méreteket ölt, soha nem volt nagyobb szükség az írni és olvasni tudásra, mint napjainkban, amikor szavakkal működtetjük, s az interneten keresztül valósággal be is hálózzuk a világot, lásd: worldwideweb – az autonóm olvasás mint a kiműveléshez szükséges tevékenység visszaszorult ünnepi tevékenységbe. Ennek a rítusnak állítunk emléket az agorát/aulát otthonossá tevő könyvespolccal, s válik a könyvhét alkalmából a város egyfajta kulturális piactérré, a Vörösmarty tér pedig valóságos szellemi bevásárlóközponttá.

Azokat a könyveket vesszük szívesen a kezünkbe, amelyekben örömünket leljük, amelyek élményt jelentenek, amelyek megragadták figyelmünket, szellemünket vagy lelkünket. A Weöres Sándor Színház színészei és munkatársai legféltettebb kincsüket osztják most meg az idelátogató nézőkkel. A polcon a magyar és világirodalom gyöngyszemeiből találunk válogatást, történelmi, ifjúsági, ismeretterjesztő műveket, esszégyűjteményt, életrajzi regényt, rövid történeteket, meséket ajánlanak a könnyedebb próza és a magas irodalom kortárs és klasszikus vonulatából. Akadnak közöttük kanonizáltak, s olyanok, amelyek felfedezésre vágynak. Mindenki találhat kedvére valót, ízlésének, vérmérsékletének, hangulatának, érdeklődésének, életkorának vagy stíluselvárásának megfelelőt. Érdekes, hogy a líra­epika­dráma csodálatos triptichonjából csak az epikának (leginkább a regény műfajának) jutott hely, a verseket vagy a drámairodalmat, ki tudja, mi okból, nem válogatták be.

Van ebben a kiállításban valami intim, személyes és bizalmas, ugyanakkor valami nyilvánosságot megszólító és ünnepélyes vonás is.

A reprezentatív standon nemcsak könyvek állnak egymás mellett, hanem világok találkoznak. A választott mű ugyanis választójáról is árulkodik, ahogy az író is tükröződik abban, amit ír. Igazat adva Umberto Econak, „A könyvek osztoznak olvasóik sorsában”. Még terveinket, cselekedeteinket is befolyásolja az, amit olvasunk.

Mindnyájunknak számítanak a különböző társadalmi kódok, megnézzük, ki milyen autóból száll ki, mit közvetít a másik számára öltözékével, milyen körülmények között lakik. Ezeknek a külső jelzéseknek alapján próbáljuk egymást bemérni, letapogatni, ki is a másik ember. Pedig a felsorolt szempontok nem is olyan fontos dolgok, jóval érdekesebb az a kérdés, hogy ki mit és hogyan olvas, ergo: ki, mit és hogyan gondol, hogyan gondolkodik.

Nem is tudnék méltóbb helyet a kiállított könyvnek, mint a színház előcsarnokát, azt a színteret, ahol az írott szó megelevenül, ahol a regények szereplői hús­vér emberré inkarnálódnak, kilépnek a művek fiktív világából. Az idézett gondolatra visszatérve: a 'rögzített lelkek élő lelkek vonzásával keverednek', a művek az értelmezés által új(ra) értelmet nyernek, átlényegülnek, s az olvasott élmények érzékelhető tereket, utakat nyitnak meg az írás­olvasás szellemi sétája előtt.”