ugrás a tartalomra

„Olyan rendezői névsor ez, ami az országban talán sehol nincsen”

2018. július 5.
Jordán Tamással a szombathelyi színház elmúlt tíz évéről, a következő évadról és az utódnevelés értelmetlenségéről is beszélgetett a Színház.hu.

2017-ben kapta meg a lehetőséget, hogy állandó társulattal rendelkező színházat hozzon létre Szombathelyen, így jött létre a Weöres Sándor Színház. Ennek élén immár harmadik igazgatói ciklusát tölti, amelyből még két és fél év van hátra. A legutóbbi kinevezése előtti és körüli nemtelen hercehurca azt valószínűsíti, hogy ez lesz számára az utolsó vezetői ciklus. A szombathelyi teátrum időközben az ország egyik legerősebb színházi műhelyévé vált.

Megkérdeztük, hogyan látja ezt a tíz évet az indulás nehézségeitől a következő évad bemutatóiig, miért nem gondolt eddig arra, hogy utódról gondoskodjon a színház élén, és mik szerepelnek a bakancslistáján színházigazgatóként és azt követően.

Milyennek látod ezt a tíz évet?

A válaszhoz el kell, tűnődjek azon, igazgatóként mennyire tűnik tárgyilagosnak a rendkívül pozitív véleményem, amit minden esetre érdemes fenntartással fogadni. Két nagy dobással zártuk ezt a szezont. A salemi boszorkányoknak országos híre lett, és a Horgas Ádám által rendezett Egy bizonyítás körvonalai című előadásunk is nagy sikert aratott. Persze ez inkább arra válasz, hogyan érzem magam most, ám hogy ilyen eredményt tudunk felmutatni, sejthető, hogy ezt tudatos és produktív munka kellett megelőzze.

Mivel kezdődött ez a munka?

Induláskor a nagy kérdés az volt, hogyan és milyen színházat kell csinálni egy olyan helyen, ahol korábban nem volt társulattal rendelkező színház. Akkoriban volt négyszáz színházba járó ember Szombathelyen, akik rendszeresen nézték a meghívott előadásokat, amelyek egyébként a legjobb előadások voltak az országban. Vagyis volt négyszáz olyan néző Szombathelyen, akinek a műveltsége, ízlése és a színházértése vetekedett a budapesti művészszínházak közönségével. Miközben Szombathelyen nyolcvanezren éltek és élnek. A feladatunk azt volt, hogy színházra tanítsuk ezen a négyszázon túli közönséget.

Lépésről lépésre jutottunk előbbre, óvatosan adagoltuk azokat az előadásokat, amelyek a színházat még nem ismerő, és talán nem is szerető nézőknek is tetszenek. Mostanra odáig jutottunk, hogy rendezhet nálunk Alföldi Róbert, Mohácsi János vagy éppen Zsótér Sándor is. Ha ehhez hozzávesszük Valló Pétert, Réthy Attilát vagy éppen Horgas Ádámot, olyan rendezői névsor ez, ami az országban talán sehol nincsen.

Korábban azt nyilatkoztad, sokan próbáltak lebeszélni a színház létrehozásáról.

A sokan helyett én inkább azt mondanám, hogy majdnem mindenki. Akkoriban nem volt kedvező az ország gazdasági helyzete, a társadalomban sem volt jó a színház megítélése, a Kádár-korszak végéhez képest csökkent a színészek ázsiója is, és teljesen reménytelennek tartották, hogy egy – többi vidéki városhoz hasonlóan – adósságokban úszó városban el lehessen érni, hogy anyagi áldozatokat hozzanak egy színház létrehozásáért. Többen voltak, akik az én érdekeimet szem előtt tartva próbáltak erről lebeszélni. Hogy végül mégis megszületett a színház, abban nagy szerepe van Ipkovich György, akkori polgármesternek, aki nagyon szerette volna, hogy a városnak legyen egy színháza. E nélkül az önkormányzati támogatás nélkül bele sem tudtam volna kezdeni.

Mi volt a legnehezebb feladat?

Nagyon nagy kérdés volt, hogyan tudok összeszedni egy jó nevekkel rendelkező társulatot vidéken. A korábban nagyon jó előadásokat létrehozó helyi Kamara Savaria tagjai közül verbuválódott a társulat, továbbá mindenütt elhintettem, hogy szívesen látok színészeket az alakuló színházba. Senkit nem kerestem meg és nem hívtam személyesen, mivel a legtöbb színházigazgató személyes barátom, és nem akartam bárkit is elcsábítani a színházukból. Olyanokat szerződtettem, akik maguktól jelentkeztek.

Egyenes vonalúnak látod ezt a tíz évet?

Voltak jobb és kicsit kevésbé jó évadjaink, de az utolsó néhány év véleményem szerint feltétlenül felfelé ívelt, amit többek között a POSZT-on, a Vidor Fesztiválon és a Vidéki Színházak Fesztiválján elnyert sok-sok díj is visszaigazol. Annál szívet melengetőbb dicséretet pedig el sem tudok képzelni, mint amikor néhányan azt mondják nekem, hogy ez kezd olyan lenni, mint a ’80-as évek kaposvári színháza.

A következő évadot nézve azt lehet látni, hogy sem könnyedebb vígjáték, sem zenés színházi előadás nincsen benne. A kifejezetten populáris műfajok hiánya tudatos döntés volt?

Szándékos törekvés nem volt bennünk erre Réthly Attila főrendezővel, amikor összeállítottuk az évadot, ráadásul Valló Péter George Bernard Show-rendezése vélhetően a könnyedebb előadások közé fog tartozni, Bálint AndrásDiploma előtt rendezése is egy társalgási színdarab és az Acélmagnóliák, amit Nagy Cili állít színpadra, szintén inkább vígjáték. Tény, hogy az igazán könnyed, szórakoztató darabok hiányoznak az új évadból, de valaki A salemi boszorkányok után azt mondta nekem, bebizonyítottuk, hogy nem igaz az állítás, hogy a nagyközönségnek csak zenés, szórakoztató, vidám darabok kellenek.

Az évadbemutatót nézve még egy dolog ütötte meg a szememet, Pálfi György Titus Adronicus rendezése, mivel ő eddig egyetlen színházi előadást készített, az Engedj be! című romantikus vámpírtörténet, ami ráadásul finoman szólva is kevéssé jól sikerült. Hogy jött az ötlet, hogy ő is rendezzen?

A cikk folytatása a színház.hu oldalán!

szerző: színház.hu (Török Ákos)