Oroszy Csaba dobozol: villanyfényes kiállítás
Akkoriban szerveződött a Weöres Sándor Színház, ahol ma már Oroszy Csaba nélkül nem lehet föltenni a kérdést: „Miért szép?” Most az ő titkos festményeiből nyílt kiállítás az aulában, zenével és irodalommal.
Hogy a színház több előadások összességénél (ahogy Jordán Tamás váltig állítja), éppen a Miért szép? sorozat bizonyítja a színház Thea tér-programjában. A képzőművészet, az irodalom és a muzsika ad egymásnak randevút ezeken az estéken, mindig népes közönség előtt. Sokan eljöttek Oroszy Csaba Apokrif című kiállításának megnyitójára is, ahol a teljes Miért szép? csapat beszállt a játékba. Jordán Tamás fölolvassa Pilinszky János Apokrif című hatalmas versét, amely nem csak az Oroszy-kiállítás címével hangzik össze: más fontos eseményeket is fölidéz. (Ha már fölbukkant a megnyitón egy szúrós szemű fiatalember, nagyjából 2008-ból.) Az Apokrif sikere indította útnak a Nagy Versmondás-szériát, felejthetetlenül masszív verskatedrális épült föl a sportházban, Jordán-vezénylettel, Melis-muzsikával. Arról nem beszélve, hogy Pilinszky János Törőcsik Mari hívására érkezett Vas megyébe: a költő gyakorlatilag itt, Velemben töltötte élete utolsó éveit. Az 1952-es Apokrif „nyelven túli” világáról a megnyitón dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész ejt szót, Mérei Tamás csellóművész pedig Kodály szólószonátájából játszik részleteket. Igen, ez az a szólódarab, amelyet a zeneszerző a múlt század elején elküldött a nagy Pablo Casalsnak, aki pedig azzal küldte vissza, hogy képtelenség eljátszani. „Hát, most Csaba kedvéért megpróbálom.” Közben Kaczmarski Ági – mint mindig – résen van a kamerával, ha kell, Dömötör Kati segít neki. A tárlatnyitó utolsó szép gesztusa, hogy a címadó kép, a dobozba zárt „Apokrif I.” háta mögött fölragyog a fény. (Csak zárni kell az áramkört.)
Oroszy Csaba az elmúlt másfél év sorozataiból hozott képeket erre a kiállításra, amely saját, apokrif, vagyis titkos, „nem hivatalos”, kánonon kívüli teremtéstörténetébe enged bepillantást, de szó szerint. Mesterség és sokfelé elágazó filozófia elválaszthatatlanul egybeforr ezeken a festményeken. Az ezüst és arany beemelése előbb csak egy „felvetés” volt, mára beépült az alkotásba a képzőművész magyarázó kommentárja szerint. Ahogy a robbanó neonszínek is, amelyek nélkül bizonyos „érzelmi tartományok” nem volnának megragadhatók. Az ezüst és arany az ikon felé nyit utat, és bár Oroszy Csaba ezt soha nem merné kimondani, csak titokban dédelgeti a reményt, a megjegyzéssel egyetért. Az ikon nem tükör, hanem ablak, amelyen át a láthatatlan világa megmutatkozik: „Az ég mögött az arany ég, amely maga a teljesség.” Az Apokrif-sorozat első darabja ilyenformán nemcsak doboznak, hanem ablaknak is tekinthető – így is helyezte el a művész a térben. A fénydobozban mindenekelőtt „az olajfesték és a fény találkozik”. Van a vászon, van a túloldalán a kép: „Éjszaka volt, elvittem a kész munkát reflektor előtt.” Ezt a váratlanul új dimenziókat megnyitó szituációt teremti újjá a fénydoboz, amikor a hátoldalával felénk forduló kép mögött kigyullad a (villany)fény.