Parasztopera a boncasztalon

2014. november 6.

A Cafe Frei és a WSSz közös sorozatában ezúttal a Parasztopera válogatottja állt helyt: műhelytitkok egy felvonásban, sokat sejtető csöndekkel. Al Pacino meg csak hadd irigykedjen. Egy kicsit még várnia kell arra, hogy Mohácsival dolgozhasson, pláne Szombathelyen.

Az biztos, hogy Al Pacinónak fel kellene kötnie a felkötendőket, ha jól akarna teljesíteni a Parasztoperában. Főleg olyan hétpróbás Mohácsi-színészek mellett, mint Mertz Tibor vagy Bánfalvi Eszter – aki ezen a délutánon csak úgy, mellesleg a közönséget képviselő műsorvezető-riporter szerepét is kiválóan alakítja a Cafe Frei pódiumán.

A Parasztopera cím és pontos műfaji meghatározás: szó szerint operáról van szó, amelyben, igen, a színészek végig énekelve beszélnek. Meg(nép)táncolnak. „Nem szokás erről beszélni, de kemény munkát végeznek.” (Mohácsi János szíves közlése.) És közben egyre mélyebbre hajolnak a múltnak kútjába – amely tudvalévően feneketlen és tele van titkokkal. A titkainkkal.

Színházszerda: Mertz Tibor, Mohácsi János, Bánfalvi Eszter, Kovács Márton

Darvas Benedek, a Pintér Béla Társulat Parasztoperájának zeneszerzője az erdélyi magyar folklórra és a barokk zenére alapozva hozott létre bizarr és robbanásveszélyes elegyet a balladisztikus történet elmesélésére. Pedig első pillantásra már Pintér Béla és Mohácsi János színpadi találkozása is van olyan szürreális, mint amikor a híres varrógép meg az esernyő kerül egymás mellé a boncasztalon. És akkor most még itt van a zene is, amelyet Mohácsi János állandó munkatársa, Kovács Márton zeneszerző, zenész adaptált, először a kaposvári, aztán a szombathelyi viszonyokra és a saját ízlésére.

De menjünk sorban. Pintér Béla egyrészt színész, másrészt drámaíró (most már kinyomtatott, fontos díjjal elismert drámakötete is van!), harmadrészt rendező, negyedrészt társulatvezető; de nincs is egyrészt meg másrészt, mert ezekből az elemekből születik meg a semmivel össze nem téveszthető pintérbélaság. Tükröt tart és korunk foglalatját adja, mint Shakespeare.

Mohácsi János egyrészt rendező, másrészt (társ)szerző, aki látszólag nem tiszteli a drámaírót (mint olyant), pontosabban a megírt drámát: átalakít, szétszed,összerak, fölboncol, beleír. Az előadás aktuális szövege többnyire a próbafolyamat során születik meg és válik annak a markáns színházi világnak a részévé („a színház komplex művészet”, csak azért is), amely mindig összetéveszthetetlenül „mohácsis”, miközben tükröt tart és korunk foglalatját adja. Mint Shakespeare.

Pintér Béla és Mohácsi János találkozásából várhatóan robbanásveszélyes elegy jön létre a színpadon.

Szóval Mohácsi János most kottából muzsikál, de azért megmarad Mohácsi Jánosnak. És ha már kotta: mint a Cafe Frei pódiumán kiderül, kotta eredetileg nem is készült egyáltalán. Nem volt rá szükség: a Pintér Béla Társulat színészei Darvas Benedektől tanulták meg, amit kellett, aki pedig „a fejében meg a kezében” raktározta el a zenéket. Mohácsi János néhány éve elsőként kaposvári színészhallgatókkal vitte színre a Parasztoperát. Kovács Márton akkor kénytelen volt a Pintér Béla Társulat Parasztopera-előadásának felvétele alapján kottát írni. És bár a hangok hallatán néha csak találgatott, „egy idő után rálehetett jönni Darvas Benedek logikájára”. Persze ami a végeredményt illeti, akadnak azért eltérések a felvétel meg a lejegyzett Kovács Márton változat között. De mert a Darvas Benedek zene tulajdonképpen nem más, mint „zeneakadémiai stílusgyakorlat, szellemesen összerakott mozaikdarabkákból, erdélyi népdalokból és barokk dallamokból szerkesztett montázs, talán nem istenkísértés belenyúlni”. Még akkor se, ha operáról van szó. („Na jó, de nem Verdi.”) Kovács Márton mindehhez Mohácsi János javaslatára kórusokkal is kiegészítette az alapművet, gyakorlati okokból: a darab egyszerűen nem adott feladatot egy teljes kaposvári osztálynak. De nem csak ezért hosszabb egy kicsit a Mohácsi & Kovács féle Parasztopera, mint az eredeti, hanem azért is,mert „János bátran játszik a szünetekkel”. És ezen a ponton elhangzik a délután talán legszebb mondata, hogy: „A legszebb zene a csönd.”

Kovács Márton koreográfusként most a néptánc-motívumokkal is szabadon bánik. Elvégre „a nép fiának” tartja magát, vagyis ha kitalál valamit, az miért ne lehetne pont olyan autentikus, mint amit régi felvételeken látni: „A szituációk határozzák meg, hogy egy-egy mozdulatot merre lehet kibillenteni. ”Mohácsi János a Parasztoperát a 20. századot a legpontosabban színpadra fogalmazó kortárs drámának tartja. Nem baj, hogy most nem az átírás, beleírás, fölboncolás, összerakás szabadsága működik: „Művészi igazságnak bőven elég, ami ezekben a csöndekben megtörténik.” A színészeknek mindenesetre az első pillanatban megígérte, hogy „aki egyszer bejut a színpadra, az előadás végéig nem megy ki”. Így vállal szolidaritást a rendező a nézőkkel. Éppen ezért nem meséli most el a Parasztopera történetét. Annyit mégis, hogy „valamikor a 70-es évek közepén esküvőbe csöppenünk. A menyasszony bekapta a legyet: olyan állapotban van, amilyenben egy menyasszonynak esküvő után illik lenni”. A helyzet pedig csak fokozódik: „Felüti fejét a múlt.” Ahogy PintérBéla ajánlója mondja: „Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság.”

Mertz Tibor lesz az előadásban az Állomásfőnök. Hogy milyen ez az ember? „Állítólag iszik.” De nem biztos. Csak lehetséges. Bánfalvi Eszter lesz Tündérke, a menyasszony édesanyja: „Ez egy őszinte nő. Szerinte a férfiak alkalmatlanok. Ja, és én sem iszom. Ha mégis, akkor a férjem miatt. Vagy egy másik férfi miatt. A többiek végképp nem isznak. Nincs rá semmi okuk.” Ők azok: Kiss Mari (Anya), Szabó Tibor (Apa), Hartai Petra (Julika), Matusek Attila (Vőlegény), Sodró Eliza (Menyasszony), Orosz Róbert (Feri), Szerémi Zoltán (Idegen).

A Mohácsi-előadás jelmezeit most is Remete Kriszta, a díszletet ezúttal Mohácsi András tervezte. „A díszlet a barokk operákból indul ki, de hogy hova érkezik meg, az titok. Sok-sok titok lengi be ezt a történetet.” A november 21-én esedékes premierig legalábbis.

Addig: munka, munka, munka. Mert „a színészek szeretnek dolgozni. Nem szokás erről beszélni, de kemény munkát végeznek”. Legyen most ez Mohácsi János végszava. A Színházszerda-óra után mennek vissza az Akacs 7-be próbálni.