Réthly Attila ismét vadonatúj Csehovot rendez

Nem is Három nővér, hanem Három lány. Réthly Attilával, a Weöres Sándor Színház készülő Csehov-előadásának rendezőjével – a WSSz főrendezőjével – beszélgettünk.

Olga, Mása és Irína tizenegy évet tölt el a vidéki kisvárosban; pont annyit, ahány éves most a Weöres Sándor Színház Szombathelyen, ahol anno hosszú évekig hozzátartoztak a mindennapi élethez az orosz (szovjet) katonák. Aztán egyszer csak a katonák fölkerekedtek. A helyőrségi klub – a Hemó – pedig átalakult a megyeszékhely első, állandó társulattal bíró kőszínházává.

– A Ványa bácsi – Hamvai Kornél fordításában Ványa bá – szombathelyi bemutatásával három éve megszólalt egy üde, érvényes csehovi hang. Most jöhet a folytatás?

– A Ványa bácsi olyan Csehov-darab, amely régóta foglalkoztatott engem, már a főiskolás-egyetemi éveimben is: a negyedéves vizsgám abból készült. Az csak egyetlen órában elmesélt kivonata volt a teljes műnek: az az emlék rögzült bennem vele kapcsolatban, hogy evvel az anyaggal a későbbiekben majd szeretnék komolyan foglalkozni. Ehhez el kellett telnie húsz évnek, találkoznom kellett Hamvai Kornéllal – el kellett kezdődnie a közös munkának. Már akkor – a Ványa bá előkészületei idején – kiderült, hogy Kornélt viszont a Három nővér újrafordítása is foglalkoztatja; hogy egyszer, majd valamikor szeretné megcsinálni. De engem a Három nővér nemhogy nem foglalkoztatott soha: kifejezetten eltartottam magamtól; különös tekintettel arra, hogy olyan darabról van szó, amelynek kiemelkedő színháztörténeti jelentőséget tulajdonítanak a mi színházi kultúránkban. Olyan emblematikus Három nővér-előadások születtek jelentős rendezőktől, hogy nem szerettem volna, ha a kritika az „elődök” teljesítménye szerint teszi mérlegre a tehetségem. Jobban érdekeltek a kortárs darabok, mint az újból és újból felfedezett, újratöltött klasszikusok.

 

– Mitől fordult a kocka mégis?

– Az évadban mindenképpen olyan darabot akartam választani, amelyről tudom, hogy a társulatnak örömet okoz – olyan szerepkínálattal, amely minden színész álmai között ott van. Ebben a gondolkodási fázisban villant be egyszer csak váratlanul – a színésznők miatt elsősorban, de a férfi színészek miatt is -, hogy a Három nővért elő kellene venni. Egyetlen kritériummal szaladtam bele egyáltalán a gondolatkísérletbe is: ha rá tudom venni Kornélt, hogy itt az idő a fordításra. És mert ő, hosszú unszolásra végül igent mondott – és a fordítás elkészült -, nagyon izgalmas színházi helyzetbe kerültünk: úgy foglalkozhatunk egy kiemelkedően fontos és kiemelkedően nagy súlyú darabbal, hogy elrúghatjuk magunkat attól a kanonizált Három nővér-történettől, ami miatt korábban berzenkedtem a feladattól.

– Csehov egyáltalán is „terhelt” szerző, Erika Fischer-Lichte átfogó drámatörténetében egyenesen azt állítja, hogy nincs még egy olyan drámaíró, akit – a saját korában – annyira félreértettek volna, mint őt. A Három nővérnek még ezen a körön belül is különleges helye van. Neked miben áll ez a terheltség? Amihez, felteszem, így vagy úgy, de mégiscsak minden újabb rendezés – legyen a kánonba illeszkedő vagy kánontörő – viszonyul.

– Valami miatt ez a darab kínálja magát művészbeállítottságú rendezők számára, hogy színházesztétikai kiáltványként fogják fel. Ez számomra nem rokonszenves, mert legfőképpen arról szól, hogy önös érdekek, saját művészi ambíciójuk alá hajtanak valamit, amiről illik feltételezni, hogy egy géniusz írta – hiszen a megszületése óta jelen van a világ színházi kultúrájában, mindenütt a legnagyobb rendezők veszik elő, mert trend elővenni, trend megfejteni benne valamit. Azt nem tudom, hogy valóban mennyire foglalkoztatja a rendezőnagyságokat egymás munkája, de felteszem, hogy mindenki azzal a meggyőződéssel, elhatározással fog neki ennek a Csehov-műnek, hogy abból valamit ő élesebben, tisztábban lát, hogy érvényesebb megfejtésre jut, mint az elődei, netán a kortársai. Ez a típusú versengés távol áll tőlem. A másik teher a darab köré épülő gazdag elméleti-kritikai kánon. De mondom: úgy gondolom, hogy egy új fordítás egyrészt mindezen terhek alól fölszabadítja az embert, másrészt lehetőséget is kínál, hogy más megvilágításba helyezze a darabot. A legfontosabb kérdés pedig mégiscsak az, hogy értjük-e azt, amit Csehov leírt. Ebben a pillanatban az a személyes tapasztalatom magammal kapcsolatban, hogy minél többet tudok a darabról, annál kevesebbet értek belőle – és ezeknek a felismeréseknek a mentén látom visszamenőleg, hogy ezzel ugyanígy van mindenki, aki valaha hozzányúlt. A legnagyobb rendezők is: legyenek oroszok, magyarok vagy mondjuk németek, angolok, ugyanazokkal a kétségekkel, bizonytalanságokkal teszik le a névjegyüket.

– Megfogalmazható az a gesztus, az az alapattitűd, amivel most rendezőként – az új fordítás adta szabadságon túl – ehhez a Csehov-darabhoz nyúlsz?

– Egyszerűen és alapvetően azzal a szándékkal és gesztussal szeretnék hozzányúlni, hogy a színház nem múzeum, nem színháztörténeti kelléktár; hogy mindannak, ami a színpadon zajlik, jelen idejűnek kell lennie, a mából kell szólnia – a ma emberéhez. Természetesen ez alapvető elvárás minden rendezővel szemben, de én mindezen pontosabban azt értem, hogy szeretném megszabadítani a rácsontosodott művészszínházi „rokokótól”, és visszadni a művet a széles közönségnek. Véleményem szerint Csehovnak nem elitista művész színházak színpadán van a helye, hanem a mindenki számára érthető, átélhető, széles közönségrétegeket mozgató népszínházban. Tehát minden nosztalgiát, minden pátoszt ki kell űzni ebből a darabból, ami hozzátapadt az elmúlt évtizedekben. Legfőképpen pedig azt az érzetet, azt az előfeltételezést szeretném az előadásból elűzni – de ennek az előfeltételezésnek még az árnyékát is -, hogy a három címszereplő olyan drámatörténeti jelentőséggel bíró kivételes lény, akiknek párja nincs. Szerintem nagyon hétköznapi emberekről van szó, akik viszont úttörők abban, ahogy az érzéseikről beszélnek. A másik ambícióm az, hogy elmeséljem a történetet. Kíváncsi vagyok, hogy ez eltúlzott ambíció-e. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, egyes vélemények szerint Csehov nem is valódi drámaíró, darabja műfaji meghatározásába is belebonyolódik, össze-visszairkált a vakvilágba meggondolatlanul – egyik mondatot a másik után, ember legyen a talpán, aki abból valami értelmeset kihámoz. A másik póluson az a vélemény áll, hogy a világ egyik legnagyobb géniuszával állunk szemben, aki egy vesszőt sem írt véletlenül.

– Nem kérdezem, hogy melyik vélemény áll hozzád közelebb.

– Nyilván az utóbbi – viszont szívesen találkoznék azokkal az emberekkel, akik – miután tizenötször elolvasták a művet – a tizenhatodik alkalommal a harmadik mondat után nem bizonytalanodnak el és nem érzik azt, hogy valamit talán mégse értenek.

– Az egyik alapvető Csehov-közhely úgy szól, hogy a „drámaiatlan drámáiban nem történik semmi”. Mi a Három lány története?

– Alapvetően a mi megközelítésünkben arról van szó, hogy a gyászév elteltével – Prozórov ezredes halálának egyéves évfordulójával -, egyúttal Irína névnapjával induló darabban a kezdeti terveihez képest ez a három testvér hova jut. A kezdeti ambíciók úgy foglalhatók össze, hogy az örökölt birtokot végre el lehet adni, aztán a pénzből vissza lehet költözni abba a városba, ahonnan az élet indult. Mégpedig azért abba a városba – Moszkvába -, mert ott reményteli és jövőképpel bíró volt az élet; amihez még tartozott az otthon, a család melege; a mama jelenléte. A kezdeti elhatározások szerint van végre lehetőség megszabadulni attól a tizenegy éves pokoltól, amit a világvégi kisvárosban kell megélniük; ahogyan ők mondják: messze mindentől, kultúrától, szellemtől, szerelemtől. Ez a törekvés a végére szertefoszlik, elveszítik a házat, amelyre jelzálog kerül – árveréssel Protopópov, a helyi polgármester kezére jut -, és a lányok kívül találják magukat azon a birtokon, ahol éltek, ahol az álmaikat dédelgették. Ez egy rövid történet, aminek az elmesélése borzalmasan nehéz. Tele van titokkal és rejtéllyel. Amikor azt olvasom mindenhol, hogy ez a boldogságkeresés drámája, amiben a maguk boldogságáért nem tesznek semmit ezek a többre érdemes szép lányok, akik a birtokukban lévő tudással, műveltséggel, emberi értékekkel képtelenek úgy gazdálkodni, hogy olyan életet élhessenek, amilyenre vágynának – akkor elsősorban azt szeretném megérteni, hogy ez nekik miért nem sikerül; és mi az a háttérben húzódó történet, ami ennek az akadálya. A törekvésem arról szól, hogy a mondvacsinált költészet és a művészieskedő gesztusok hatásvadász világát kikerülve megpróbáljunk nagyon egyszerűen érteni és fogalmazni, nem szépelgünk. Nincs önsajnálat, nincs pátosz. Van humor és reméljük, lesznek a humor által elemelt groteszk pillanatok. A másik ambíció – ahogy már szó esett erről – maga a társulat. Nincs színész, aki ne szeretne Csehovot játszani. Arra gondoltam: miért ne tehetném föl a kérdést úgy, hogy létezik-e határ alkotó és általa játszott karakter között – és ha létezik, mikor olvad el. Hogy van az, hogy egyszer csak létrejön egy figura, aki önálló életet kezd el élni, miközben valóban megelevenedik előttünk egy világ, amelynek láttán azok a komoly és megválaszolandó kérdések merülnek föl bennünk, létező emberekben, hogy mondjuk mi az élet értelme. Ez azonban már-már bohózat, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az élet értelme az élet maga. Mindemellett igyekszünk olyan előadást létrehozni, amely a szombathelyi színház elmúlt évtizedére is reflektál; de a legfőképpen a jelenére. Változó korban van ez a színház: alapjaiban fog megváltozni hamarosan minden ahhoz képest, hogy Jordán Tamás tizenegy évvel ezelőtt letette az alapokat, megkezdte Szombathelyen a munkát, létrehozta azt a társulatot, amely most találkozik egy olyan nagy feladattal, mint ez a Csehov-darab; amelyben a Prozórov lányok tizenegy éve hagyták el Moszkvát, ezredes apjukkal. Ebben a helyzetben kérdés az is, hogy a színészek a maguk hétköznapi alkotóénjéről és az általuk létrehozott karakterről hogyan tudnak egyszerre és nyilvánvalóan úgy mesélni, hogy a néző számára is érzékelhetővé váljon ez a valóság: hogy akár a saját nevük alatt is – Nagy Cili, Alberti Zsófi, Hartai Petra – joggal feltehetnék a kérdéseiket a zárómonológjaikban, kiszolgáltatott színészként épp úgy megfogalmazhatnák azokat az esszenciális summázatokat, amelyek szerint az életüket kénytelenek lesznek élni eztán a jövőben; mindazon tapasztalások birtokában, amelyekhez abban a négy évben jutnak, ami alatt a Három lány-történet előttünk lezajlik; vagy – ha a színház felől nézzük – amíg a WSSz a szabadgondolkodás terepe volt. Ki tudja, meddig lesz ez még így. „Élni kell. Élni kell.” Mondja Mása a végén. De mi ez? Dráma vagy mégis inkább bohózat?

– A három lány cím is oldás, a Három nővér „súlyosságához” képest: egyrészt biztos a kánontól való elszakadásra utal, másrészt viszont fölidéz egy jelentős Csehov-továbbírást, Csehov-átírást is, Ljudmila Petrusevszkaja Három lány kékben című darabját.

– Az utóbbira, bevallom, nem gondoltunk. Elszakadás a hagyománytól – szerintem ez a címváltás nagyon egyszerű, prózai oka. Arról nem beszélve, hogy a nővér a magyar nyelvben mint idősebb lánytestvér megáll – mint fiatalabb nem. Ennyi. Prozórov ezredes gyermekeiről a mi kontextusunkban, mint Prozórov lányok beszélünk. És mivel hárman vannak: Három lány. Az oroszban nincs névelő, ezért elhagyta Kornél is. Ha fiúkról lenne szó, az lenne a cím, hogy a Három fívér? Biztosan nem. A nővért a Kosztolányi-fordításhoz igazodva megszokta a a magyar közönség, ez lett a tradíció. Izgalmas kérdés, hogy Andrejt, a lányok bátyját miért nem említi a cím és vajon miért nem emlékszik rá, vagy ismeri fel őt Versínyin alezredes sem, aki a lányokra viszont halványan, de emlékszik. Különben meggyőződésem, hogy paradigmaváltó szöveg született – bár ezt nyilván majd az utókor dönti el. A Hamvai-fordítás nagyon bátor, szikár, ami nem nélkülöz semmit, amit Csehov leírt; viszont minden hozzátételt – amit az irodalmi nyelvezet kötelező szépsége sugallt korábban – elvesz.

 

– A nagyon felszínes benyomások alapján a szöveg ritmusa, kopogása, lélegzése mintha egyenesen a csehovi eredetihez vezetne vissza.

– Kornél fölfogásában az a drámafordító feladata, hogy ne szöveget fordítson, ne irodalmi mondatokat – hanem szereplők megszólalásait, élő beszédet. Természetesen ez nehéz is, mert ebben kódolva van valami nagyon csehovi. De amikor az ember megérti a logikáját, hogy mit jelent a központozás, hogy mi mit sugall: érzelmet, gondolatot, elharapott gondolatot, tempót, ritmust, nagy váltást – mert a szerzői instrukció nem oly sok -, akkor az nagy élmény. Amikor a példány a színészek kezébe került, rögtön megérezték, hogy nem irodalmat fognak mondani, hanem élő beszédet, általuk nem a szerző, hanem a karakter szólal majd meg. De ez nem elég. A saját megfejtésekig is el kell jutni. Kíváncsi vagyok például, hogy azok a rendezők, akik a nagy Csehov-rendezéseiken túl vannak – és sikeresen vannak túl -, biztosak-e mondjuk abban, hogy járt-e Versínyin valaha abban a bizonyos Baszmannaja utcában. Mert én egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Ha nem járt, akkor miért beszél róla; miért akar a lányok szemében úgy feltűnni, mint szívesen látott régi vendég? Mi köze volt Versínyinnek a régmúltban a mamához, aki miatt őt szerelmész őrnagynak hívták. Miért fokoz föl valakit a háta mögött a pletyka őrnagyi rangba, amikor még csak pályakezdő katona. Olyan titkok vannak, amelyeket érdemes legalábbis feszegetni. Vagy: ki az a Protopópov nevű karakter, aki nem kerül színre, de nagyobb jelentőségű, mint néhányan a színre kerülők közül – és aki már az első felvonásban az önkormányzat számlájára beküldi a névnapi sütit, így jelen van a házban, szeretőjén Natásán keresztül. Az emberek pletykálnak róla és Natasáról, de mi köze van valóban Protopópovnak ahhoz a lányhoz, akinek Andrej, a lányok bátyja kapkodva megkéri a kezét; annak dacára, hogy Kulígin, Mása férje és Csebutíkin (katonaorvos, az elhunyt papa egykori barátja és a lányok elhunyt édesanyjának feltételezett egykori szeretője) konkrétan céloznak arra, hogy Natása már Protopópovtól terhes. Miért „vezekel” Andrej mindjárt a 2. felvonás elején, hogy ő egy végrehajtóbizottság főtitkára lett rövid nyolc hónap leforgása alatt. Abban a bizottságban, amelyikben Protopópov az elnök. Ez a bizottság később végrehajtás alá fogja venni a birtokot, mert 35 ezer rubel jelzálog kerül rá. A lányok végül mindenüket elveszítik, ezzel persze a reményüket is, hogy valaha Moszkvába költözzenek. A város, ahol élnek, ma 19 órára van autóval Moszkvától. Mekkora volt ez a távolság 120 évvel ezelőtt? Ez maga a temető. Belegondolni is hátborzongató. Andrej és Natása maradnak a házban. Protopópov „zabigyerekeivel”. Hogy lehet így élni? Hogyan tovább, miután az utolsó katona is elhagyja a várost? Irína vőlegényét, Tuzenbahot párbajban megöli Szoljónij, Irína kikosarazott udvarlója. Mása kétségbeesetten kapaszkodna a távozó Versínyin alezredesbe, de testvérei leszakítják róla. Versínyin alezredest Moszkvából vezényelték ide, a titkokkal, vágyakkal teli múltból. A szerelmész őrnagynak gúnyolt egykori hadnagyból mára Mása szeretője lett. Szerelmük fényében házasságaik ócska és pusztító kompromisszumnak tűnnek, de nem tudnak változtatni. Pedig megvan az esélyük. A lányok végül nem mennek Moszkvába, de Moszkva eljött hozzájuk, hogy megértsék múltjukat, hogy szembe tudjanak nézni a sivár jövőjükkel. Mikor a katonák kivonulnak, Versínyin, az utolsó élő moszkvai kapocs is eltávozik, a lányokban minden összeomlik, semmivé porlad, Moszkva pedig még távolabb kerül tőlik, mint valaha. Moszkva a múlt. Lehet-e egészséges emberi ambíció a múltba vágyakozni? És innen hogyan tovább? A fel nem tárt titkokra valaha még fény derül? Sok a kérdés.

– Hol vannak a válaszok? A nézőben? Az előadásban? Vagy lehetséges, hogy az a legjobb, ha a kérdések nem hagynak minket nyugodni?

– A végső kérdés mindig az, hogy mi az a konszenzusos elemzés, amely mentén a társulat fogalmaz, hogy egyik pillanatban se legyen luk, fekete folt az előadás során. Másrészt – ha konszenzusos az elemzés, ha eddig eljutunk -, akkor ebből mit tudunk a legpontosabban átadni a nézőnek. Hogy legalább annyit értsen, amiről mi is úgy véljük, hogy értjük. Az biztos, hogy Csehovnál semmit nem lehet elintézni annyival, hogy „az ember mond néha ezt-azt”, még akkor sem, ha néha ilyesmivel áltatjuk magunkat. De nem: itt mindennek célja van. Bár nem ígérem, hogy minden kérdés megválaszolásában eredményre jutunk, azt azért nagyon remélem, hogy érvényesen sikerül az elszakadási szándék, hogy a közönség értékelni fogja az igyekezetünket, együtt sír és főleg nevet majd velünk, és segít nekünk kibogozni a szálakat.

– A Ványa bá alapvető erénye volt szerintem, hogy nemcsak felfedezte, hanem fel is mutatta a Csehov-darabban – voltaképpen talán minden Csehov-darabban – megbújó, tűpontos bohózati masinériát.

– A Három lánnyal folytatott küzdelem egyik eleme éppen az, hogy azon gondolkodunk: vajon miért nevezte Csehov – a francia bohózatok mintájára – vaudeville-nek ezt a darabot; amely aztán nyomtatásban végül miért kapott dráma-besorolást. Hogy bohózattal állunk-e szemben vagy drámával – vagy bohózati tempóban előadott drámával? Mi ez a sűrű élet, ami gondolatban egy pillanat alatt évszázadokat és ezer éveket tud felölelni – és átfuttatni az embereken; és mi az, ami ebből elgondolkodtatja a nézőt és mi az, ami megnevetteti. És van itt még valami: ahol én felnőttem – itt, Szombathelyen (mielőtt családunk Sopronba költözött volna, hol a nagyszüleim éltek) – a szovjet laktanya mellett volt az iskolám. Együtt „éltem” ezekkel a katonákkal, csencseltem velük. A szombathelyi közönség pontosan tudja, mit jelent, amikor – egy bizonyos politikai-történelmi konstelláció révén – sok katona él szervesülve a város életéhez; hogy mi ennek a levegője. Szombathely erről sokat tud. Éppen ezért mi – a múlt század 80-as éveit megidéző helyőrségi klubban: itt, a Hemóban, a katonaság egykori kultúrintézményében – játsszuk el ezt a történetet. De ezt is tulajdonképpen csak jelzésértékűen, mert szeretnénk olyan előadást csinálni, amelyben időnként arra emlékeztetjük a nézőt, hogy ez nem a valóság: ez csak színház.