Riska meg kavics - A kripli

2015. október 5.
A tehenek meg a kövek nem tehetnek semmiről. Mi viszont igen. Fürkésszük legelébb is önmagunkat, erősen nézzünk önmagunkba. Ezután fixírozzuk egymást. Mi végre is vagyunk itt?

„Minden mű végül a nézőben születik meg.” Törőcsik Mari (Pély, 1935. november 23.)

Fixírozni – bámulni, megfigyelni, méregetni, szemezni, rögzíteni, szóval: fixálni – elítélendő, megvetendő, gyanús cselekedet? Vagy legalábbis akkor (is már az), ha tehenekre szegezi valaki a tekintetét? Hosszasan, kihívóan nézi őket; ki tudja, mi minden jut mindeközben az eszébe? No, nem a riskákról, hanem rólunk, emberpéldányokról. Arról, hogy mi végre vagyunk itt? Hátha olyasmi is belé villan, ami rávilágít a gyarlóságainkra/bűneinkre, többek között arra, hogy miért kell a nekünk furcsának tűnő viselkedésűeket - a másképp gondolkodókat, a máshonnan érkezőket – gúnyolni, csúfolni, rágalmazni, kiközösíteni/-rekeszteni? Mindig és mindenkor bűnbakot keresni és találni (bennük)? S ha már a sors úgyis csavart a sorsukon, mi is ráteszünk egy-két (szív)lapáttal, még mielőtt (amivel?) a sírba taszítanánk őket? A Billyknek, akik a köz „olvasatában” nyomorékok, sánták, bénák, elcsenevészedettek, nincs is joguk, nemhogy megváltani önmagukat és a világot, de még tűnődni se merészeljenek ilyesmikről; hogy jönnek ők ehhez?
Beszélgetni, eszmecserét folytatni, diskurálni, tislizni kővel, kaviccsal; ez meg egyenesen idiotizmus? Kőtáblába vésni is az (volt)? Tehát Kate nagynéni is flúgos?
Martin McDonagh A kripli című drámája és a szombathelyi Weöres Színháznak a remekműből készült mesteri alkotása/előadása ekképpen is megszülethet (végül) a nézőben. S még mi mindenre derülhet(ne) fény, ami itt és most égető! Ivo Krobot cseh rendező újfent arra is fölhívja a figyelmünket, hogy soha, semmikor sem mellőzhető – bármibe (mármint előrevivőbe!) is fogunk az életben – az energiák maximális mozgósítása, önmagunk és egymás újra-/újjáteremtése. Nincs mese. Mindig mindent elölről kell kezdenünk. Csak így lehet. Szabad. Érdemes.
Balogh János (Billy) „átsétál” A dzsungel könyvéből; ott a farkasok nem fogadják be (Mauglit), itt meg az „ordasok” nem.
A falkaszellem bődületesen ki tudja forgatni az egyént a mivoltából: húszas-harmincas évek (XX. század), tízes évek (XXI. század)… Ki-ki talán(?) önmaga nem is vetemedne még csak ártót képzelni se másokról, de miután erősnek érzi magát a többiek – a hasonszőrűek(?) - által fölizzítva, fölcsap benne az ördögtűz. Pokolizációs ártalom. Isszuk is a levét, rendesen.
Balogh János alakítása hajaz a tökéletes felé, ami persze, mármint a szavak efféle egymás mellé rakása, badarság, merthogy félreértésre adhat okot. Ám mégis: annyira az esendő és tiszta (hajdani?) énünkkel is szembesít, hogy akár zavarba jöhetnénk. Hányszor, de hányszor neki-, nekilendülünk, mindenek ellenére s mindenekkel együtt. És aztán föladjuk. Kész. Vége. Ennyi volt. Ám szinte az utolsó utáni pillanatokban egyetlen szó, gesztus, reménysugár elegendő ahhoz, hogy mégis csak folytassuk. Ha (megint) sejteni is véljük a végét, a véget. Akkor is. Hátha. Erre a picinyke kis időre.

Kiss Mari Kate nagynéniként – no, ne kerteljünk: zseniális. Ha már senki/semmi sem maradt, a kövek/kavicsok mindenkor itt vannak nekünk. Társaink. Vigaszaink. Titkaink – emlékeink és vágyaink - őrzői. Mindenki gondoljon/mondjon azt, amit csak akar. Vállalható, nagyon is, az agyamentség, ha/amennyiben ez az.

S a többiek, a teljesség igénye nélkül: a hírmondás ószerese, a kommunikáció (anti)bajnoka, Szabó Tibor (Jonny…). Juj, de bizarr, hátborzongató is. A mai (h)írfacsarók (bocs’!) tündöklése és bukása(?) is fel-felrémlik. Mamusával, Vlahovics Edittel olyan helyzeteket skiccelnek föl, melyekért nekünk sem kell a szomszédba mennünk. Endrődy Krisztián (Bobby-baba) azt is példázza, hogy előbb-utóbb eldőlhet az emberben a borjú; van egy pont, amikor elég, eddig és nem tovább!
Valakiben (kiben nem?) mennyi, de mennyi minden – cinizmus, gonoszság, etc., etc. - is lakozhat; Helen: Hartai Petra. Nem középiskolás s már nem is egyetemi hallgatós, hanem hivatásos fokon „hozza” a szintén köztünk élő figurát: vérfagyasztók a váltásai. (Vajon milyen volt Helen neveltetése? Volt-e? Meg egyébként…) Öcsikéje Matusek Attila. Persze Bartley nem/sem pojácának született, sőt(!); de meddig, miért lehet/szabad belőle azt csinálni? Mert jólesik (nekünk)? Mert ő meg hagyja?
Jeles Attila (élet)indexébe is!

A tehenek meg a kövek nem tehetnek semmiről.
Mi viszont igen. Fürkésszük legelébb is önmagunkat, erősen nézzünk önmagunkba. Ezután fixírozzuk egymást.

Mi végre is vagyunk itt?
szerző: Teremtuccse (Szerző: Szenkovits Péter)