„Szép és gyötrő szakma ez egyszerre…”

- Az első iskolád a Nemzeti Színház Stúdiója, az első osztályfőnököd Kállay Ferenc.

- Legendás hely volt ez akkoriban, hála Bodnár Sándor színészpedagógus-rendező vezetésének. Nemzedékek tanulták itt a mesterséget. Életemben először itt léptem színpadra, mégpedig abban a legendás Mózes előadásban, amelyben Sinkovits Imre játszotta a címszerepet. Húsz évig volt műsoron, én a tizenharmadik évadban csöppentem bele. Akkoriban a Nemzetiben az volt a szokás, hogy az új stúdiósok az évad elején átvették azoknak a volt stúdiósoknak a szerepét, akik vagy bekerültek a főiskolára, vagy elhagyták a pályát. Kaptunk egy hetet rá, hogy betanuljuk a mozdulatokat. Én Bánsági Ildikó ruháját örököltem, ebben kellett, mint zsidó nő bekúsznom a színpadra. Görcsben és félelemben teltek az első próbák, megkövülten álltam a színpadon, nem ehhez voltam szokva, addig verseket vagy monológokat mondtam, itt viszont mozogni kellett. Bognár tanár úrnak egy napig kellett foglalkoznia velem. Aztán a többiek megfogták a kezemet, és mentünk...A Nemzetiből sajnos hamar kikerültem, pedig jó lett volna még maradni, de rögtön a következő évben felvettek a színművészetire.

- Sajnos?

- Ott nagyon rosszul éreztem magam, a színművészeti számomra langyos történet volt.

- Aztán egyből vidékre, a legendás Kaposvári Csíky Gergely Színházhoz szerződtél. Te jelentkeztél?

- Igen, mert lenyűgözött akkoriban a kaposvári színház. Annyira az én világom volt! Már a főiskola alatt türelmetlenül akartam azt a fajta létezést, amit a kaposvári színházban láttam. Ott minden csak a színházról szólt, elképesztő csapatmunkában dolgoztunk együtt. Nekem ez azóta is nagyon fontos, de sehol máshol nem tapasztaltam. Fantasztikus előadásoknak lehettem részese, világhírű daraboknak… Rögtön nagyobb szerepeket is kaptam, például Lázár Kati rendezésében Lorca: Bernarda Alba házában játszhattam Adélát. Itt ismerkedtem meg Tamással (Jordán Tamással), ő volt Bernarda, én voltam a legkisebb lánya. Ezzel párhuzamosan játszottuk a Diótörőt, Gothár Péter rendezésében. Legendás előadás volt, és bármilyen furcsa, bárkitől megkérdeztem, tízéves intervallumban mindenki úgy emlékszik erre a mesemusicalre, hogy ez volt a legjobb kaposvári előadás. Eufórikus élmény, egy csoda volt, nézőknek és színészeknek egyaránt.

- Meddig volt életed része Kaposvár?

- 1992-ig maradtam, tíz évadot biztosan játszottam. Aztán átszerződtem Pécsre. A régi csapat nagy része már elment Kaposvárról. Tamásék is. Én nem úgy jöttem el, hogy bármiben csalódtam volna, egyszerűen kíváncsi voltam, mit érek egymagamban. Furcsa volt azonban egy ilyen intenzív közösségi létezés után egyedül maradni. Pécsen sok keserűség ért, de sok öröm is. Itt minden nagyon más volt, nem értettük egymás nyelvét, máson nőttünk fel. Kaposváron például volt öt-hat iszonyatosan jó és erős rendező, akik minden évadban létrehoztak egy-egy remek darabot. (Elég csak Babarczi László, Ascher Tamás, Gothár Péter, Ács János vagy Gazdag Gyula nevét említenem.) Pontosan tudtad, kinek milyen a munkamódszere. Ma már nincs ilyen, mindenütt vendégrendezők dolgoznak. Megcsinálják a darabot, aztán jó esetben visszajönnek egyszer kontrollálni. A előadás pedig megy a maga útján, mi pedig soha többet nem találkozunk a rendezővel. Annak idején, amikor még nem volt ez a rohanó világ, Kaposváron a tájelőadásokra is eljöttek velünk a rendezők.

- Hogy látod, mi volt az oka annak, hogy a kilencvenes évektől Kaposvár fokozatosan elvesztette súlyát? A rendszerváltás?

- Nem hiszem… mi ott annyira nem ezzel foglakoztunk. Mindentől annyira elszigetelten éltünk, persze a politika nyilván begyűrűzött a színházba is. Ebben a kérdésben Babarczi véleményét osztom, aki azt mondta, hogy egy olyan elképesztő svung után, mint amit a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig átélt a kaposvári színház, érthetően jönnie kellett valami változásnak. Kicserélődött a társulat, fiatalok jöttek. Azok pedig, akik végig csinálták ezt a tíz évet, szerettek volna mást is megtapasztalni. Az egy más kérdés, hogy mindenki kereste a hasonló dolgokat, akadt olyan is, aki Kaposvár után örökre elvesztett valamit, soha nem találta meg a helyét, de volt akinek sikerült ügyesen továbblépnie.

- Tényleg miért pont Pécsre szerződtél? Nem vágytál a többiek után Budapestre?

- Sokat gondolkodtam ezen. Azt hiszem, nem mertem Kaposvártól messzebbre menni. Valahogy úgy éreztem, innen bármikor visszamehetek. Persze nem jártam vissza minden nap, csak az érzés, Kaposvár közelsége volt számomra fontos. Később fel is ajánlották hogy menjek vissza, de belegondoltam, mit találnék ott, biztosan nem ugyanazt, amit otthagytam…

- Nagy szerencséd volt Kaposvárral, tíz olyan, színháztörténetileg is kiemelkedő évvel, és egy legendás hírű csapattal... Nehéz lehetett aztán beleszokni az átlag magyar színházi világba.

- Óriási teher volt ez, olyan nagyon egyedül maradtam, hogy nem is tudom elmondani. Pécsre nem jött senki. Ami engem akkoriban még motivált, az maga a város volt. Annyira vágytam már arra, hogy kimenjek a színházból, és valami szép vegyen körül. Pécs csodálatos, gyönyörű hely, egy olyan városban élhettem, ahol boldogság volt létezni. Szombathely is ilyen.

- Méretében, kulturális és szórakozási lehetőségeiben inkább Kaposvárra hasonlít, nem?

- Most a hangulatról beszélek. Kaposváron csak végignyargaltam, semmi közünk nem volt a városhoz, reggel bementünk a színházba, és éjszaka hazamentünk. Szombathelytől nagyon féltem, csupán egyszer jártam itt átutazóban. Persze tájelőadáson egyszer-kétszer megfordultam már, de a városról magáról semmit sem tudtam. Most, hogy ideköltöztem, látom csak, mennyire kedves város, milyen szép a környék.

- Mi ragadott meg?

- Balatonalmádiban születtem, a Bakony és a Nyugat-Dunántúl nem a szívem csücske, hanem inkább a közepe. Nem vágyom el innen sehová. Lenyűgöző a táj, ahogy például a nyolcas főúton a Balatontól, az édesapámtól idejutok. Sokan mondják, milyen messze van, igen, három óra az út Pestre, de ebben a kicsi országban igazából nincsenek távolságok. Három óra, és egészen más világba csöppensz. Budapest szenvtelen és hideg, itt békesség, nyugalom és tisztaság van, nem találkozom azzal az őrült, agresszív és túlhajtott emberhaddal. És akkor a közbiztonságról nem is szóltam. A nagyobb fiam, aki húszéves, azt mondta, hogy nem is meri elmesélni nekem, nehogy állandóan rettegjek, hányszor támadják meg: szinte minden este. Iszonyatos a kosz, mindkét fiam allergiás, nem találod a helyed, nincs kedved kilépni a lakásból. Amit adna Pest, azt el is veszi.

- Mióta éltél Pesten?

- A férjem pesti, amikor én átmentem Pécsre a gyerekkel, ő Pestre költözött. Színésznőként azonban tarthatatlan volt, hogy Pécsen a gyerekkel, családi támasz nélkül egyedül legyek, akkor kitaláltuk, hogy Pesten lesz a család „telephelye”, és én ingázom. Veszprémben is úgy voltam tag, hogy gyakorlatilag előadás után hazamentem, másnap aztán vissza.

- Nem szeretted volna leköltöztetni őket is Szombathelyre?

- A nagyobb fiam egyetemista, megvan már a maga élete. Ő azt mondta, teljesen megért engem. A kisebbik fiam még hatodikos, ő fent él az apjával. A szívem szakad meg, de tudom, hogy jó helyen van, az apukája maximálisan pótol engem. Mese nincs, borzasztó érzés volt eljönni, de a családom megérti, ez az életem, ha erről lemondok, nem vagyok teljes értékű ember. A terv egyébként az volt, hogy a kisfiamat kimenekítem Pestről, lehozom ide, de nem úgy alakult, nem akarom belerángatni egy bizonytalan helyzetbe, amikor magam sem tudom, hol fogok pár hónap múlva lakni. A MOP-házban ugyanis tarthatatlan a helyzet, egyszerűen megfagyok. Pedig nem kis rezsit fizetek, de este tíztől nem fűtenek. Szóval zűrös ez az egész, ráadásul idős édesapámról is nekem kell gondoskodni, aki a Balatonon él egyedül. Ezt csak akkor érdemes vállalni, ha cserébe boldogságot kapsz, amiből tudsz töltekezni. Amitől felszabadulsz. Nagyon nyomaszt számos teher, ezért is felüdülés, ha bejövök ide a színházba, és találkozom olyan emberekkel, akikkel rögtön megszerettük egymást.

- Evidens volt, ha Jordán Tamás színházat alapít, akkor vele tartasz?

- Tamás személye mindenképpen döntő jelentőségű volt számomra. Tőle tanultam mindent, nyilvánvaló, hogy az ő gondolkodásmódja roppant közel áll hozzám. A szakmai érveken túl az ő személyisége volt a legnagyobb garancia nekem, tudom, hogy mindenen keresztül kitart az emberei mellett. Rá merem bízni az életemet. Mindig, minden szava igaz, és felelősen gondolkodik. Kaposvár óta ez nem adatott meg nekem.

- Veszprémben sem, ahonnan átigazoltál ide?

- Elvem, hogy régi munkahelyekről jót vagy semmit, de ott kézen-közön adják-veszik a színházat. Évenként, kétévenként cserélődnek az igazgatók, vendégművészek jönnek-mennek. A színház nem egy gyár, úgy nem lehet igazgatni, hogy hetente egyszer lemeózom, mi történik ott. Az emberek a színházban a saját lelkükkel, fizikumukkal dolgoznak, muszáj hogy legyen valaki, aki ott van köztük, aki figyel rájuk.

- Ez nem természetes?

- Nem. Volt olyan igazgatóm, akivel a szerződtetési tárgyaláson beszéltem először és utoljára. Amit Tamás akar, az ennél sokkal több, ő itt él velünk, mindenben részt vesz. Sőt! Még el is várja, hogy a gondjainkkal hozzá forduljunk. Másrészt óriási kihívásnak érzem, hogy színházat csinálhatunk a semmiből. És mi itt a „9700” kapcsán ezt szó szerint megtapasztalhattuk. Egy üres épületet benépesítettünk, amikor idejöttünk még szék sem volt, nemhogy díszítő vagy öltöztető. A darabot is közösen írtuk, mindenki mindenben benne volt, elkezdtük bújni a levéltárat, kutakodtunk a város történelmében. Ilyen sűrű az életem nem is tudom mikor volt. Ettől fáradt is vagyok, és néha elkeseredett, mert persze nyilván nem minden működik úgy, ahogy előre számítottam rá. De nagyon nagy dolognak tartom, hogy a jó szerencsém idesodort Szombathelyre. Remélem a kisfiam is megérti egyszer, és megbocsátja ezt nekem.

- Nem egy színésznő a karrierjét féltve nem mer gyermeket vállalni. Neked ez nem jelentett problémát?

- Sajnos ez tényleg így van, és én ezt nagyon szomorúnak tartom, mert azért az élet mégiscsak fontosabb a színháznál. Tény: mindkét gyerekem akkor született, amikor szakmailag jó helyzetben voltam. A nagyfiam akkor, amikor Kaposváron jobbnál-jobb szerepeket kaptam. Kimaradtam egy nagy időszakból, de utána simán vissza tudtam illeszkedni. A kisfiamat viszonylag későn szültem, már 35 évesen. Akkor is elképesztő jó helyzetben voltam, játszottam Pécsen, a Radnótiban és a Merlinben is, azt se tudtam jó dolgomban, hova fussak. A kisfiammal azonban szerettem volna minél több időt együtt tölteni, így a három év alatt egy-két szerepet vállaltam csak el. Ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy elfelejtsenek. Gyes után már nem tudtam visszakapaszkodni. Vidékre sem, hiszen egy hároméves gyereket nem lehet csak úgy otthagyni. Pesten pedig lehetetlenség volt társulathoz kerülni. Akkor kezdtem el szinkronizálni. Ezt is szeretem csinálni, de ha nincs mellette színház, az borzasztó. Egyet azért nagyon sajnálok, hogy az igazi női szerepek kiestek. Az alkatom miatt sokáig játszottam naiv kislányokat, és pont akkor, amikor már színpadon is nő lehettem volna, nem lettem.

- Hogyan kezdődött? Mindig színésznő akartál lenni?

- Nem, sokáig ének-zenével foglalkoztam. Mostanában jutott eszembe, hogy engem annak idején felvettek ide Szombathelyre, a zeneművészetibe, zongora szakra. Csak egyidejűleg Székesfehérvárra is felvételiztem, énektagozatra, és mivel nem szerettem volna állandóan zongorát gyakorolni, inkább Székesfehérvárt választottam. De járhattam volna ide is. Zenész családból származom, mindenki arra készült, hogy belőlem nagy muzsikus lesz. Állítólag tehetségesen zongoráztam. Lehet, de én csak arra emlékszem, nagyon utáltam, hogy állandóan gyakorolni kellett, ráadásul bérelt zongorán. El tudod képzelni? Egy idegen családnál kibéreltek nekem két órára egy zongorát, ahol gyakorolhattam, és ha szerencsém volt, épp nem ült bent senki. Aztán a veszprémi színházban egy nagyszabású hangverseny előtt elmondtam egy verset.

- Ahol akkoriban Latinovits is játszott.

- Igen, de tudod, én vele nem is ott találkoztam, hanem Székesfehérváron, együtt léptünk fel. Egymás mellett ültünk a takarásban, ő szavalt, én is szavaltam. Ma is emlékszem, egy botot fogott a kezében. De visszatérve, azt mindenképpen sajnálom, hogy útközben a zenét valahogy elvesztettem.

- Színpadon azért gyakran énekelsz?

- Én másképp akartam volna, komolyabban. Persze mindig nagy biztonsággal használtak mindenféle énekes szerepre, papírom is van arról, hogy alsó tagozatban taníthatok éneket. A Zeneakadémiára szerettem volna jelentkezni, karvezető szakra, azóta is imádom a közös éneklést. Csak sajnos elvarázsolódtam, és a Színművészetit választottam.

- A Zeneakadémiára nem is jelentkeztél?

- Végül nem, pedig jó lett volna. Csak annyira észveszejtően színész akartam lenni. Nem is hittem el, amikor először nem vettek fel, hogy velem ez megtörténhet. Addig bárhol indultam, bárhol szavaltam, mindent megnyertem.

- Mostanában is jársz szinkronizálni?

- Igen, és bevallom, ha egy jó filmről van szó, akkor szeretem is. A sorozatokra már nem vagyok annyira büszke, de a Bűvöletet például tudom, sokan szeretik. Ma már ez sem olyan, mint régen, amikor még legendás hírű volt a magyar szinkron. Nem tudsz maradéktalanul jól dolgozni, mert nem az a lényeg, hogy hogyan szinkronizálsz, hanem hogy minél kevesebb idő alatt végezz egy komplett filmmel. Ráadásul egyedül vagy egy stúdióban, a partnered sincs jelen. Néha magam is meglepődöm, milyen szerepeket osztanak rám, például Bo Dereket, Meryl Streepet vagy Marlene Dietrichet. Színészileg amolyan „gumiembernek” számítok, túl sok mindenre használnak. A színpadon is.

- Az nem jó?

- Nem feltétlenül, mert lehet, hogy a rendezők elfelejtenek gondolkodni benned, te vagy a „fregoli” ember, téged beraknak bármilyen szerepre, tudván, azzal nem lesz túl nagy gond.

- Te vagy a Magyar TV promóciós hangja is.

- A közszolgálati tévék körül az elmúlt években egy nagyon lelkes és szimpatikus kis csapat gyűlt össze, kedvelem őket. Az már más kérdés, hogy néha annyira sok, és annyira személytelen munka ez. Gyere azonnal, fuss be a kis stúdiódba, mondd fel, küldd át mihamarabb.

- Saját stúdiód van?

- A bérelt lakásban elparavánoztam egy sarkot, amit leszivacsoztam. Ott mondom fel az anyagokat, aztán neten átküldöm. Egy héten egyszer kell mennem Pestre.

- Ha rólad van szó, kihagyhatatlan az Egészséges erotika, egy korszakalkotó film, legendás szereposztásban. Te játszottad a női főszereplőt. A legjobb kezdet.

- Nem is értettem, akkori kaposvári szerepeim után, hogy juthatott eszébe Tímár Péternek, hogy én legyek Hajdúné? Nagyon nagy dolog volt benne lenni. Gárdos Péterrel forgattam legutoljára, három éve egy szemlenyertes filmet, a Porcelánbabát. Nem egy könnyű mozi, kis „költészet”, amely Lázár Ervin írásaiból készült. Volt olyan szerencsém, hogy a film kapcsán Lázár Ervinnel is megismerkedhettem, és nagyon megkedveltük egymást.

- Az idei szezonban játszod a „9700”- fővárosi primadonnáját, a Mackóban meg Nyuszit.

- A Cseresznyéskertben pedig a darab legmagányosabb és legzárkózottabb szereplőjét, aki mellesleg egy bűvész. Elképesztő trükköket fogok bemutatni a színpadon, ha összejön. Ha tényleg igaz, hogy egy poharat lebegtetek majd a levegőben, én fogok magamtól elájulni:)

- Szerepálmok?

- Persze vannak, de nagyon vigyázni kell ezzel, mert, ha megkapod, könnyen zsákutcába juthatsz, mert nem tudsz objektív maradni. Nagyon jó volt például Pécsen eljátszani Weber Jézus Krisztus szupersztárjában Mária Magdolnát, száz előadást megélt egy vidéki városban. Sok olyan zenés darabot sorolhatnék, amiket szerettem volna eljátszani. Molnár Ferenc, vagy Szép Ernő nőalakjait, ezek mind egytől-egyig elkerültek, ez kicsit fáj. Most megpróbálok olyan dolgokat keresni, amikre vágyom, és egyedül, önállóan is előadhatom őket.

- Visszatérsz a versekhez?

- Pár éve elég nagy port kavart Veszprémben, a József Attila színész-szavalóverseny, ahol én is indultam. Elveimmel ellentétes volt, hogy nő mondjon József Attilát, de a Szabad ötletek jegyzékében találtam egy olyan szövegrészt, amely pontosan kifejezte azt, ami engem akkor szétfeszített. Nagy sikert hozott, nagyon megszerettek, olyan kollégák nyilatkoztak elismerően rólam, akik addig nem is tudtak a létezésemről. Tavaly egy Németh László regényrészletet mondtam el, hasonló zajos sikerrel. Azóta úgy gondolom, lehet, hogy sokkal közelebb áll hozzám az előadó-művészet, mint a színjátszás. Ezután Veszprémben volt saját önálló estem is, elképesztő élmény volt Sík Sándor verseit egy piarista kápolnában előadni. Egy ilyen alkalommal olyan dolgokra képes az ember, mint színpadon soha. Ráadásul kétszer ugyanúgy nem lehet elmondani egy verset. Ettől gyötrőbb, és ettől felemelőbb, sokkal többet kihoz belőlem, mint egy háromórás főszerep. Szeretem csinálni, de a világon mindennél jobban félek is tőle. Annyira intim, annyira gyötrő, teljesen le kell csupaszítanod magad.

- Szombathelyen is készülsz valamire?

- Többen kérdezték, akik tudják, hogyan énekelek, és tudják milyen tragédiák történtek velem az életben, hogy miért nem játszottam még el Edit Piafot. Hangban is, habitusban is nagyon közel áll hozzám, az egész lénye borzasztóan vonz. Persze sok feldolgozást láthattunk már az ő életéről, de lehet, hogy én másképp gondolkodom erről.

- Mi a titka, hogy fizikailag ilyen jól tartod magad?

- Ez genetika, persze sokat sportoltam és tornásztam is. Szerintem minden belülről, a lényedből fakad. Alapvetően fontos: elképesztően vágyom a szeretetre, és elképesztően tudok szeretni is, mindenkit. Talán azt mondanám, szelíd ember vagyok, ez is számít, nem gyűlölködök, inkább csak puffogok, hirtelenkedek. Asher Tamás mondta rólam egyszer, hogy én egy érzelemgombóc vagyok. Ami bánt, azt azonnal ki is mondom, nem gyúrom magamban. Ezzel fel is szabadítom magam egy csomó teher alól. Mindenkivel megosztom minden örömöm-bánatom, sokan zavarban vannak ettől, nem tudnak mit kezdeni velem. De hidd el, a színészet nem csak felemelő tud lenni, közben néha olyan nyomorult dolog is. Sokszor használod például a szeretteidet, és azokat az érzéseket, amiket tőlük kapsz. Szép és gyötrő szakma ez egyszerre. Kénytelen vagy használni önmagad, kegyetlen. Nincs kibúvó, a legnagyobb tragédia közben is fel kell menned a színpadra, és bármit, amit rád osztanak, könyörtelenül, jól el kell játszanod.