"Szeretem kényelmesen, jól érezni magam"

2009. május 25.
Beköszönt és elköszönt - Tóth Ildikó, aki jövőre már máshol játszik. Az okokról is beszélgettünk. Egy őszinte portré: hivatásról és családról.

- A beszélgetésünk célja, hogy bemutassunk a szombathelyi nézőnek. A bemutatkozásból egyben elköszönés is lesz. Miért válsz meg a társulattól?

- Ennek magánéleti okai vannak. Egyrészt úgy alakult, hogy a kisfiúnk még egy évet jár óvodába, másrészt édesapám sajnos nagyon beteg. Volt időm átgondolni a helyzetet, és a családdal átbeszélve úgy határoztunk, hogy maradunk Budapesten. Nem tudjuk vállalni, hogy szedjük a sátorfánkat és ideköltözzünk.

- Innen a távolság miatt nem egykönnyen lehet ingázni.

- A Cseresznyéskert próbái alatt megtapasztaltam, a mindennapi ingázás egyáltalán nem megy, mert oda-vissza hat óra az út, akár vonattal, akár autóval teszi meg az ember. A fiam is túl kicsi ehhez. Ebből a szempontból a február-márciusi próbaidőszak kemény volt. Rájöttem, nekem nem megy, eljönni két-három hétre úgy, hogy csak telefonon beszélgetünk. Kezdetben amilyen sűrűn csak lehetett, hazamentem. Akkor is, ha csak egy estét tölthettünk együtt. Sejtettem, hogy így lesz, mert eddig is megpróbáltam mindig úgy alakítani az életemet, hogy minél több időt tölthessünk együtt. Mivel a férjem is színész, nagyon ügyeltünk arra, hogy ne legyen az, hogy mindketten állandóan dolgozunk. Eddig nagyon ügyesen és harmonikusan tudtuk ezt csinálni, és közben a pályámon is tudtam lépegetni. A legsikeresebbnek épp ebben érzem magam, ahogy az életünket ennyire jól sikerült megszerveznem…

- Kezdetben úgy volt, hogy férjed, Domonkos László is ideszerződik. Azóta viszont a Barátok közt című sorozat egyik állandó szereplője lett. Gondolom ez napi elfoglaltságot jelent, ami a családot szintén Pesthez köti.

- Tamással (Jordán) ezt komolyan átbeszélték, végül hosszas gyötrődések és kínlódások után úgy egyeztek meg, hogy a jövő évad utáni szezonban Laci már itt fog dolgozni.

- Akkor Téged is viszontláthatunk?

- Úgy egyeztünk meg Tamással, hogy a következő évadban nem jövök, hiszen úgyis megkezdődik az átépítés, és csak négy bemutató lesz. De utána, ha a társulat és Tamás is úgy gondolja, hogy van egy szerep ami utánam kiált, és nem lehet itt helyben kiosztani, akkor leülünk beszélgetni.

- Gratulálok, így utólag is, gondolom az elmúlt két hónapban mindenki ezt tette.

- A Cseresznyéskertre gondolsz?

- Nem, az Érdemes művész-díjra, amit Március 15-én kaptál.

- Látod, azt el is felejtettem.

- Számítottál rá?

- Nem, de a kitüntetésekkel úgy van, hogy a színházak minden évben felterjesztenek valakit, akiről úgy gondolják, a pályája olyan szakaszához ért, ami elismerésre érdemes. Az illetékes bizottságok a felterjesztett nevek közül aztán kiválasztanak egyet. A tatabányai színháznak, ahová az elmúlt években kötődtem, nincs állandó csapata, mi csak úgy hívtuk, virtuális társulata létezik. Az ottani igazgató, Harsányi László már egy éve felterjesztett a díjra, ezt onnan tudom, hogy véletlenül elszólta magát, a lakcímem után érdeklődött. Akkor nem kaptam meg. Ezt már el is felejtettem, úgyhogy meglepetés volt, amikor tavasszal a postaládából elővettem a levelet. Rögtön felhívtam Harsányi Lacit, aki rettenetesen örült.

"Nagyon sok energiát érzek magamban"

- Milyen volt Szombathelyen Csehovot játszani, egy érettebb női szerepet?

- Nagyon szeretettem, Csehov-rajongó vagyok. Most egyébként úgy érzem, erőm teljében vagyok, nagyon sok energiát érzek magamban, és sok gyakorlati tapasztalat halmozódott fel bennem. Sok mindent tudok már, de ez a tudás ahhoz vitt közelebb, hogy rájöjjek, rengeteg dolgot viszont nem. Érzem, önmagamról és a színházról való gondolkodásom is egyre mélyebb, ezzel együtt egyre több bennem a kétely. Látom azt is, hogy egyre több a veszélyes víz. Nem tudom, hogy alakul az élet, mert az nem kedvez a társulatoknak. Devalválódik minden, nagy átalakulások lesznek, már most is nagy lepadlózások vannak.

- Az évadban játszottál más darabban is?

- Nem, nem.

- Egyébként is, az elmúlt években viszonylag kevés darabban láttunk. Azért mert szabadúszó voltál, vagy mert mindig nagyon megválogatod, milyen munkákat vállalsz el?

- Az biztos, hogy amióta szabadúszó lettem, nehezebb a történet. Amikor az ember társulati tag egy olyan csapatban, ahol felelősségteljesen gondolkodnak róla, ott tudatos pályaépítés folyik. Mindenkire odafigyelnek, tudják, milyen feladatokkal kell megkínálni ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, vagy el tudjon mélyedni abban, ahol tart. A szabadúszással ez megszűnt, ott ilyenfajta tudatosság nincs. A feladatok össze-vissza jönnek. Valamikor az ember még kevésbé érett arra, amire felkérik, vagy már túl van rajta, nem érzi kihívásnak. Nincs válogatás. Voltak felkérések, amelyekre nemet mondtam, de nagyrészt azért, mert a többi munkám miatt épp akkor és úgy összeegyezhetetlen volt.

"Lázadók voltunk és szemtelenek, többet akartunk"

- Pályád elején, harmad- és negyedévesen már játszottál a Radnóti Színházban, majd négy évre leszerződtél. Aztán váltottál, újabb négy év következett az Új Színházban. Miért?

- Alapító tag lehettem egy új társulatban, ami új kapcsolatokat és új lehetőségeket kínált, másrészt hajtott a kíváncsiság, a kalandszellem. A Radnótiban fantasztikus volt, csodálatos feladatokkal kínáltak meg bennünket, de egyszer csak körülöttünk (mert akkor mi fiatalok többen elszerződtünk) minden nagyon szép, kerek és sima lett. Lázadók voltunk és szemtelenek, többet akartunk. Forradalmat. Persze a világ egyáltalán nem a forradalomról szólt, de mi akkor voltunk fiatalok. A forradalmi hevület nálam abban kulminálódott, hogy átmenetem Székely Gáborhoz. Izgalmas és fontos évek következtek, abból a szempontból viszont rossz vége lett, hogy Gábornak csak négy évig volt lehetősége színházat és társulatot irányítani. ’98-ban nem választották meg újra, én akkor eljöttem, mert én hozzá szerződtem.

- Azért nem szerződtél máshová, mert nem találtál megfelelő társulatot?

- Nem volt bennem ilyenfajta tudatosság, csak így alakult. ’98-ban, amikor eljöttem az Új Színházból, nem jelentkeztem sehová. Nem azért, mert azt gondolom, hogy ez így jó vagy rossz, hanem mert egyszerűen ilyen alkatú ember vagyok. Nem csörgött otthon sem állandóan a telefon, hogy gyere, szerződj ide! Akkoriban alakult Csányi János vezetésével a Bárka Színház, kezdetben még azt reméltük, hogy ott lehet majd valami társulat-féleségben létezni, aztán ez is meghiúsult. Érdekes, egy-egy szerep kapcsán mindig megnyílt számomra is a lehetőség, egy út ahhoz, hogy én is odataláljak ahhoz színházhoz, de mindig volt valami kurfli, ami miatt ez végül nem jött össze. Például Kaposváron, engem pont akkor hívott oda Babarczy, amikor a férjem Erdélyből áttelepült. Addig rengeteget utaztunk egymáshoz, 500 kilométert, iszonyú sokszor. És pont, amikor ideköltözött, és ez hatalmas döntés volt az ő részéről, akkor hívtak engem a társulatba. Azt éreztem, hogyha az én párom itt lesz Pesten, akkor én nem mehetek el tőle kétszáz kilométerre! Aztán 2003-ban megszületett a fiam, Simon, és én azóta nagyon tudatosan odafigyeltem, hogy ne ugorjak vissza nyakig ebbe a történetbe. Azóta átlagosan egy évben két bemutatóm van.

- Ez szakmailag kielégít?

- Igen, mert ezek nagyon fontos, szép és csodálatos feladatok voltak. És szerencsésen alakultak a filmes munkák is. Most érzem, hogy jobb lenne már másként, ebből a szabadúszásból, az összevisszaságból, végiggondolhatatlanságból már elég, és rettentően vágytam valamilyen társulathoz tartozni. Bár Tatabányán az elmúlt négy-öt évben tudatosan épültek egymásra a feladataim, de ott az mégsem egy olyanfajta társulati létezés volt, mintha valahová leszerződsz, mert az is csak évadonként egy-egy munkát jelentett. Nem volt olyan szoros együttélés egy csapattal…

-Novák Eszter rendezővel, nívós előadások sorát készítettétek. Szombathelyen is többször vendégszerepeltetek. Az egyik meghatározó színházi élményem a Szecsuáni jólélek … Lesz ennek a közös munkának folytatása?

- Igen, most ősszel kezdünk el próbálni Brecht Kaukázusi krétakörét. Most újították fel a színházat, és ez lesz az évadnyitó darab.

- Miért nem szerveződik ott társulat?

- A város nem képes eltartani egy állandó társulatot, úgyhogy ez a virtuális társulat-lét folytatódik tovább.

"Akkor elkezdtem dolgozni a fonógyárban..."

- Jordán Tamás, több helyütt is elmesélte, miként ismert meg téged Kaposváron… Minden nap ott ült egy lányka a páholyban…

- Ez csak egy próbaidőszakra vonatkozott. Eredendően nem kaposvári lány vagyok, akkoriban Marcaliban éltünk - ahová katonatiszt édesapámat helyezték, – de Heves megyéből származom. Gimnázium alatt jártam színházba, bérletem volt. Akkoriban már tudtam, színész szeretnék lenni, de nekem az arról való gondolkodásom, hogy ezért tegyek is valamit, nagyon lassan ment. Miután leérettségiztem, augusztus körül megkerestem a kaposvári színházat, hogy jöhetnék-e oda stúdiósnak vagy gyakornoknak. Közölték velem, hogy vannak ilyen státuszok, de ezeket már tavasszal betöltötték, de ha nagyon szeretnék idejönni, legyek öltöztető. Nem vállaltam. Működött egy amatőr csoport Kaposváron, a vezetőjük hívott, hogy menjek oda, aztán nagyon beteg lett, így abból semmi sem lett. Akkor elkezdtem dolgozni a fonógyárban. A színházban viszont megengedték, hogy bejárjak próbákra. Épp a Cseresznyéskertet vitték színre, Ascher Tamás rendezte.

- Ki játszotta akkor Ranyevszkaját?

-Igó Éva, aki épp akkor szerződött a társulathoz, ez volt az első ottani szerepe. Ahogy a munkám megengedte, bejártam a színházba. Megbeszéltük, hogy ne lent üljek a nézőtéren, mert ott zavarok, az első emeleti páholyban, a kanyarban találtam egy helyet magamnak. Egyszer, már bemutatóhoz közeli időpontban, amikor beléptem, látom ám, hogy a korlátra egy csomó csokoládé van kirakva. Lukács Andor és Jordán Tamás hozta annak a lánynak, aki olyan hűségesen nézte a próbákat. De én roppant bátortalan voltam, nem jártam le a büfébe, a portán elszédelegtem, és amikor kezdődött a próba, beosontam a színházterembe.

- Tanultál belőle?

- Arra már nem emlékszem. De csodálatos, bizsergetően jó érzés volt nézni őket, a kaposvári színészeket, akiktől én gimnazistaként négy éven át el voltam ájulva. Aztán elég hamar otthagytam Kaposvárt, mivel nem működött a fonószínpad, és nem bírtam a fonógyári életet sem. Nagyon lélekölő munka volt, pedig én nem is a gépeknél dolgoztam, hanem a meós osztályon. A fonalak szakítószilárdságát és nedvességtartalmát kellett ellenőrizni, leírni és értékelni. A következő évben megint megpróbáltam a színművészetit, megint nem vettek föl, de akkor már jelentkeztem a Nemzeti Színház híres stúdiójába. Akkoriban még nem szaporodtak el a színészképzők, nagyon nagy dolog volt bekerülni, oda is ugyanúgy felvételizni kellett. Találkoztam egy fantasztikus emberrel, aki egy életre meghatározta a színházról való gondolkodásom. Ha színpadon bajba jutok, még mindig Bodnár Sándor jut eszembe. Fantasztikus pedagógus volt.

- A főiskolán hasonlóan jó kezekbe kerültél?

- Szinetár Miklós osztályába, aki szintén fantasztikus pedagógus, roppant jó humorú és hatalmas intelligenciájú színházi ember, de akkoriban nagyon elfoglalt volt. Így elég keveset találkoztam vele. Bizonyos értelemben a főiskola csalódás volt, mert szerintem sokat számít, hogy egy osztályban milyen emberek találkoznak össze. Nem kvalitásokról, tehetségekről beszélek, hanem érdeklődésekről, kíváncsiságokról, szellemiségről és világnézetről. Arról, hogy mi foglalkoztatja az embereket. Nálunk ez annyira különböző, és összebékíthetetlen volt, ettől aztán nem volt jó az osztályközösségünk. Volt egy kicsi mag, öten-hatan összetartottunk, de ez kevésnek bizonyult.

- Filmes munkákkal, hazai viszonylatban, szépen elláttak.

- Ez biztosan szerencsésen alakult, mindig adódott egy lehetőség, egy szép és komoly munka.

- Elsősorban a Rokonokat vagy Jadviga párnáját említik. Számomra az egyik legemlékezetesebb alakításod Dettre Gábor filmjében, a Felhő a Gangesz felett-ben volt. Neked melyik a kedvenced?

- Mindegyiket szerettem, mert mindegyikben más emberekkel találkozhattam, mindegyik munka másért volt fontos. De mégis, a legkedvesebb az első mozifilmem, Lukács Andor Három nővére volt. Nagyon jól éreztem magam a forgatáson, fantasztikus partnereim voltak, függetlenül attól, hogy aztán a filmnek mi lett a sorsa. Nagyon sokat próbáltunk előtte, ami ritka egy filmnél.

- A filmek révén egy időben eléggé reflektorfénybe kerültél. A bulvár mégsem kapott fel, kereskedelmi csatornák show-iban sem látni. Ez tudatos elhatárolódás?

- Igen. Mostanában már nem is nagyon ostromolnak, de volt olyan időszak, amikor gyakrabban. Én mindig szívesen beszélek a szakmámról, a munkákról, de felkértek olyan beszélgetésre is, ahol az otthonomra, vagy a ruhatáramra voltak kíváncsiak. Ezek a dolgok számomra nem fontosak. Meglehetősen egyszerűen, póriasan járok, nadrágban, pólókban és ingekben. Ha lenne bennem ilyen vágy, nyilván beszélnék erről is, de igazán nincs miről.

"Szeretem kényelmesen, jól érezni magam"

- A színpadon kiéled...

- Ott mindent ki lehet próbálni. Ez így harmonikus bennem, de úgy emlékszem, már gimiben sem érdekeltek a ruhák. Szeretem kényelmesen, jól érezni magam.

-

Ha nincs film és színház, mivel szeretsz foglalkozni? Gondolom a fiad, a család, a házimunka, a főzés kitölti az időd egy jó részét?

- Igen, de a főzés pont nem. Laci, a férjem elképesztően jól főz, tényleg született tehetség. Ez a hobbija, két napig ha nem vehet fakanalat a kezébe, már minden baja van. Szoktuk is mondani, pályát tévesztett.

- Ínyencségeket készít?

- Is, de egy egyszerű paradicsomlevest is fantasztikusan készít el és tálal. Mert az esztétikára is nagyon ügyel, így Simonnal állandóan étterembe érezzük magunkat. De visszatérve a kérdésedre, a fiam keményen beosztja az életemet, már csak azért is, mert olyan óvodába jár, ami nem egész napos, ebéd után el kell onnan hozni. Ez sokszor kemény szervezést igényel, emiatt is odafigyeltünk arra, hogy ne dolgozzunk párhuzamosan. Ott az egész délután együtt, ha nincs előadás, akkor az egész este is. Játékkal, olvasással, mozgással, biciklizéssel, játszótéren töltjük, ahogy egy gyereknek fel kell nőnie. Egy napból, ami a saját dolgaimra megmarad, az a délelőtt és az este. Ez ha próbálok, az arra való készülődéssel telik, ha nem, ha van egy délelőttnyi szabadságom, akkor tanulok, olvasok, szaklapokat nézegetek, mert szeretek a szakmában is tájékozott lenni.

- Terveztek kistestvért?

- Igen, próbálkozunk, de a biológiai órám már ketyeg, ha összejön, akkor igen, ha nem, nem.

- Simon mennyi idős?

- Most ősszel lesz hétéves, elvileg mehetne iskolába, de nagyon ábrándozós, és szétszórt kisgyerek, nehezen tudnám elképzelni az iskolában, még akkor is, ha Waldorf szellemiségűbe szeretnénk járatni. Úgy döntöttünk az óvónőkkel, hogy jó lesz még egy évet várni. A Waldorf óvodába nincs kis- közép- és nagycsoport, így ugyanabban a csoportban maradhat tovább, csak most ő lesz a legnagyobb. Fontos élmény lehet számára ez is, hogy megtapasztalhatja, milyen legnagyobbnak lenni.

- Tényleg te milyen gyerek voltál? Mindig színésznő akartál lenni?

- Ha erről gondolkodom, mindig az jut szembe, hogy az ember gyerekkori játékaiban annyi minden kipróbál, végigcsinál, a kíváncsisága vezeti, tekergeti erre vagy arra. Körülöttem mindenki, már alsós korában is meg tudta mondani, hogy mi akar lenni. Amikor én is kimondtam, hogy takarító, vagy orvos, vagy tanítónő, rögtön eszembe is jutott: jó-jó egy darabig remek, de aztán mi lesz? Azt éreztem, hogy nem tudok egyetlen szakmához lecövekelni. És mi a szakma, ha közhelyes akarok lenni, amiben minden lehetek? Arra viszont már határozottan emlékszem, hogy felsős koromban, ha megkérdeztek, már azt mondtam, hogy színművész akarok lenni. Persze elkerekedett mindenki szeme. Ha nagyon keresgélni akarom a gyökereket magamban, csupán apai ágon, a nagymamámra tudok gondolni, akinek volt egy varrodája, és az ott dolgozó lányokkal csinált egy kis színkört a gyerekeknek.

- Közeleg a nyár. Tervek?

- Nagyon sok időt szerettünk volna Erdélyben tölteni. A férjem családja kint Csíkszereda közelében él. Azonban ez most nem teljesen sikerült, mert én három hétre elutazom az Egyesült Államokba a Katona József társulatával. Két színházi fesztiválon is részt veszünk az Ivanovval, egy-egy hetes eltéréssel. Állítólag ott tartani New Yorkban a társulatot mindig kevesebbe kerül, mint hazautaztatni. Augusztus 10-e körül pedig elkezdjük próbálni a Kaukázusi kört Tatabányán.

- Miben láthatunk még jövőre?

- A Thália stúdiójában, a Kaméliás hölgyben. De várok nagyon egy filmre is, arra, hogy végre összejöjjön rá a pénz…

- Rendező? Cím? Mi lesz?

- Titok, már csak babonából sem árulnám el, de ígéretes:)

szerző: szilva
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.