Szigliget szelleme a palackból: a Steko-album a Krúdy Klubban
Egy csipetnyi nosztalgikus, elmélázó, szerelmes fájdalom illik is a színházi klubhoz, amelyet az ironikus szomorúság atyjáról, Krúdyról neveztek el. Kiss Mari felolvas, Szyksznian Wanda és Stekovics Gáspár mesél.
Hétfő esti telt ház van, lám, mégiscsak működik a Jordán Tamás által megálmodott „agora, fórum, találkozóhely” a Weöres Sándor Színházban. Stekovics Gáspár – fotográfusként főleg Steko – Képpel/írott/táj című különleges fotóalbumának bemutatóján gyűltünk itt össze. Nyilván főleg azok, akik nem tudtak ott lenni a szép kiállítású kötet budapesti, aztán szigligeti premierjén; bár vannak bizonyos átfedések. Úgy siklik, dünnyög a szó, mint az őszi szél: Szombathely, Szigliget – két fontos hely, amely Steko világlátását-helyzetét ma is meghatározza. Előbb az 1963-ban megvásárolt szigligeti családi telek, amelyen ház épült (és amely ma már csak emlék), a gyerekkori balatoni nyarak soha nem múló élményével. Ezekhez a nyarakhoz hozzátartozott a titok, a titokhoz az alkotóház zárt világa. De Steko sem gondolta akkor, hogy hosszú évek után képzőművészként – az alkotóház vendégeként – tér ide vissza. És főleg nem gondolta, hogy végül nem képzőművészként, hanem fotósként örökíti meg a mágikus helyet (az utolsó pillanatban, még a kastély felújítása, átváltozása előtt), együtt a hely mágikus lakóival: Esterházy Pétertől Csaplár Vilmoson át Petrovics Emilig és tovább. Hogy így zárja palackba vagy inkább engedi ki a palackból az alkotóház szellemét; nem mintha a Steko-fotóknak nem lenne mély közük a festészethez. A tájkép mindig arc, és az arc mindig sokatmondó táj. Portré ez a kötet a Balatonról, az alkotóházban megforduló művészekről – akik közül többen Steko kérésére az írásképüket is album rendelkezésére bocsátották: ma már a kézírás, a kézirat szintén kuriózum, egy eltűnő kor lenyomata; talán portré az is. (Volt, aki gépiratot küldött, annyira megszokta már.) Különben úgy kezdődött, hogy Steko egyszer lefotózta régi kedves barátját, Szilágyi Györgyöt („hanyas vagy?”), aki kedves szavakat fűzött a képhez: igazi önmagát fedezte föl a felvételben. A folytatást ismerjük.
És mert a fotó az „itt van, nincs itt” kettős szorításában működik, tulajdonképpen még az is kapóra jön, hogy Sándor György hús-vér valójában nem tudott eljönni végül Szombathelyre (betegsége gátolta meg ebben), de a budapesti bemutatón előadott zseniális, nosztalgikus-ironikus szövegét filmbejátszásról meghallgathatjuk, megnézhetjük: „...susog a Nádas a Spiró, a Csoóri...” Idézni nem érdemes, hallani kell. Ahogy az is kiderül ezen az estén, hogy az emlékek veszélyes dolgok, nehéz őket megosztani. Steko persze képes rá, Kiss Mari azon morfordírozik, hogy vajon hogyan képes elkapni éppen azt az egy, a megfelelő, a legjobb pillanatot.
Ő tolmácsolja, mindjárt hangütésként, Galsai Pongrác Szigliget-szövegét, A Balaton felfedezését is, amely az alkotóházi (h)őskort idézi, amikor Örkény azt találta javasolni a kollégáknak, építsenek gátat a sekély Tapolcapatakon. Aztán mégis inkább fölfedezték a nagy vizet: „ (…) Majd hosszabb-rövidebb tájékozódás után kiderült, hogy a Balaton Szigligeten van. E helyt. Talán ötszáz méterre az alkotóháztól. S a mostani strand is legföljebb húsz perc sétaút a kastélytól. Ujjé, hát akkor járjunk le a Balatonba fürdeni!
Így történt, hogy az írók akiket E. Marika, a gondnoknő, a kiváló szakácsnők s az angol királyi udvartartásba is beilleszthető, szigligeti lányok érdemükön túl is elkényeztetnek fürdésre már a Balatont használják. (...)” És arra használják azóta is, a Stekoalbum erre a legszebb bizonyíték, benne a hőskort követő generációk ma már szintén legendás nagyjaival.
Örkényről Steko még nem készített, készíthetett fotót, a Steko-album egyik szereplője, Szyksznian Wanda viszont igen: úgy adódott, hogy az író utolsó nyarát együtt töltötték Szigligeten. Örkénytől Örkényig tart ez az este, a végén Kiss Mari A megváltó című egypercest olvassa föl, amelyben a szerző éjjel befejezi drámáját, aztán reggel csónakba száll: „(...) Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó. Még most is idelátni? kérdezte az író. A csónakos körülnézett. Ide már nem. Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt. Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.”