Tragédia big mac a kávézóban
De hogyan lehet ma kedvet csinálni egy súlyos problémákat fölvető drámához? Hát úgy, ahogy Kiss Mari, Trokán Péter és Szabó Máté teszi; bár Kiss Mari többször aggodalmasan megjegyzi, hogy „ne ijesszük el a nézőket". A Hosszú út az éjszakába nem egy zenés-táncos produkció, az biztos. De azért mégis csak van abban valami különös (vagy nagyon is mindennapi), hogy az alkotók úgy érzik: szinte szabadkozniuk kell, mert olyan előadás készül, amely nem könnyed kikapcsolódást, hanem borzongást, önvizsgálatot, boldogtalanságot ígér. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a megrázó, fölkavaró, tragikus ráismerések (most mondjuk azt, hogy katarzisok?) micsoda felszabadítóan hatnak a nézőre: megkönnyebbülést hoznak és végső soron boldogságot. Ahogy Szabó Máté mondja: „Ha már benne vagyunk, mindig megkapjuk a visszaigazolást, hogy érdemes volt." Igaz, a telt ház a kávézóban máris bizalomkeltő: akik kedves színészeik kedvéért eljöttek a Színházszerda-délutánra, nagy eséllyel váltanak jegyet, ne adj isten bérletet is a tavaszi szezonra. Nem csoda, hogy Kiss Mari az őszi Fő téri évadnyitó akciót kísérő lájkverseny kapcsán fölvetette: aki lájkolt, vegyen bérletet is, elvégre „tessék vállalni a felelősséget". És bár a Hosszút út az éjszakába-csapat az őszi lájkvadászaton alulmaradt (nem volt elég attraktív, rámenős a „marketing"), egyáltalán nincs összefüggés az előadás minősége, remélhető sikere és a begyűjtött lájkok mennyisége között.
Pedig bombasztikusan is lehet tálalni ezt a sztorit: morfinizmus és más függőségek, széthulló család, céltalan életek. A Hosszú út az éjszakába erősen önéletrajzi ihletésű darab, a 20. század első felének amerikai klasszikusa: a Nobeldíjas O' Neill szinte minden vonatkozásban a saját családját írta meg benne (ő maga fiúszerepben). A szerző úgy rendelkezett, hogy csak halála után 25 évvel vihetik színpadra, más kérdés, hogy már három év múlva bemutatták Stockholmban; azóta is játsszák világszerte. Szabó Máté szerint mindenesetre a mély érintettséget jelzi, hogy az igazi színházi ember O'Neill úgy döntött: inkább nem akarja színpadon viszontlátni a történetet, megfosztja magát akár a sikertől is. A darab „egy hosszú nap és egy boldogtalan család története". James Tyrone, az apa, jónevű színész, aki feláldozta művészi karrierjét a stabil és könnyű keresetért. Őt játssza Trokán Péter. Jamie, a nagyobbik fiú – Orosz Róbert , jobb híján szintén színész lett, céltalan életét a New Yorki éjszakában pazarolja el. Edmund, a kisebbik fiú – Kenderes Csaba , író szeretne lenni, de valószínűleg súlyos beteg, és most a diagnózisra vár: tüdővész? (A múlt század elején, amikor a darab játszódik, a tüdőbaj nagyjából az volt, ami ma a rák: a diagnózis halálos ítélettel ért föl, mondja Trokán Péter.) Nem nehéz kitalálni, hogy Edmund az író alteregója, bár tulajdonképpen „szétosztotta magát" a két fiúszerep között. Sőt: Szabó Máté megrendítőnek tartja, hogy a gyermekkorában meghalt középső fiúnak a darabban a saját nevét adja kölcsön, Eugenenek nevezi. A színpadi jelenben Mary, az anya – Kiss Mari nemrég jött vissza az elvonókúráról, ahol régi morfiumfüggőségét kezelték. Bár furcsa szerzet az idő: a bajok a legtöbbször abból fakadnak, hogy a múlt nem múlik el, hanem van. Ahogy az előzetes mondja: „Tyroneék reggel még kedélyesen ülnek a reggelizőasztalnál, és éjfélre életük ezer darabra hullik szét. A Hosszú út az éjszakába a lappangó feszültségek mély emberismerettel megírt drámája, minden időben megrendítően mesél a családi boldogság és a megtartó szeretet szétfoszló illúziójáról."De mindezt egyáltalán nem tragikus pózban kell elképzelni. Szabó Máté olyan „tragédia big mac"-et ígér, amelyben a súlyos tragédiának látható jele nem nagyon van: hétköznapi keretek között zajlik minden. Hiszen ha igazán nagy problémával találja szemben magát az ember, akkor nem gesztikulál fölöslegesen, hanem egyszerűen „megpróbál létezni". Mindehhez az O'Neilldrámában „jók a szélirányok", rá lehet hagyatkozni a történet sodrására: jó ritmusban peregnek az események, amelyek ráadásul a humor fölszabadultsága mellett a „krimijelleg" izgalmát is magukban hordozzák. A rendezőnek az a dolga, hogy pontosan kialakítsa ennek az utazásnak a „térképészetét". Szabó Mátét az O'Neill-dráma ürügyén mindenekelőtt az a napi tapasztalat foglalkoztatja, hogy vajon miért vagyunk képtelenek boldoggá tenni azokat, akiket pedig a legjobban szeretünk: „Körülöttünk csupa infantilizált kapcsolat, boldogság helyett függőségek. A gyerekek látják boldogtalannak apjukat, anyjukat, ők se kapják meg a kulcsot ahhoz, hogyan kellene élni." A válaszokat persze nem föltétlenül a Hosszú út az éjszakába adja meg, abban kérdőjelek vannak. De „színes kérdőjelek, neonnal világítanak". Ezért törvényszerű, hogy a próbafolyamat „nagyon éles, kegyetlen analizálás", amelynek során „könyörtelenül átmegyünk magunkon". Itt sejlik föl a válaszadás lehetősége, kinek-kinek személyesen. Trokán Péter számára talán „duplán" is, hiszen színésznek színészt játszani mindig különleges helyzet. Tyrone-párhuzamként említi a saját 13 évig tartó Szomszédok-korszakát, amelynek természetesen rengeteg pozitívuma van, de meg kellett adni az árát is: „Mindannyian ki vagyunk téve a kísértésnek. Nincs olyan színész, aki nem szereti a népszerűséget, hozzátartozik az élethez, mint a reggeli kávé." (Ezen a ponton benyúl a zakója zsebébe, csak úgy véletlenül: „Itt van tíz font, kellékpénz.")
Az anyag minden értelemben nagy, a próbaidőszak azonban a kőszínházi üzemmódban rövid, viszont rendkívül koncentrált és intenzív. Trokán Péter irigykedve emlegeti Sztanyiszlavszkijékat Moszkvában, akik anno több hónapon át készültek föl egyegy Csehov-előadásra: ott aztán tényleg megvolt a lehetősége a híres, mély átélésnek. Kiss Mari a kortárs litván rendező, Nekrosius „csodálatos Hamlet-rendezését" hozza föl, amelyet „két évig próbáltak", mielőtt az előadással nekiindultak volna a világnak. (Ki tudja, miért, nagy nevetés fogadja a megjegyzést, hogy Budapesten a litván Hamlet-vendégjátékról sokan kimentek pedig tényleg fantasztikus előadás.) Trokán Péter szeretve tisztelt mesterét, a formabontásairól és formateremtéseiről híres Ruszt Józsefet idézi, aki mindig azt mondta, hogy 3 évente elő kell venni „egy O'Neill-t", a tisztánlátás és az önfegyelem gyakorlása okán, a „miheztartás végett". Mert „az O'Neill-dráma olyan, mint egy Beethoven-kotta: többféleképpen lehet játszani belőle, de nagyon pontosan kell olvasni".
Kopogtat a sors. A WSSz Nagyszínpadán január 30-án ajtót nyitnak neki: akkor lesz a Hosszú út az éjszakába-premier. Úgyhogy Trokán Péter hat óra után azzal a lakonikus mondattal adja meg a Színházszerda-végszót és áll föl a kávézó asztalától, hogy „megyünk tanulni".
Vonatkozó cikk:
Már csak Sziszi tudja elrontani
Az első szerelmes Színházszerda
Balsaja kraszna és az orosz húsvét
Fluxuskondenzátor a baromfikeltetőben?
Öt perc nevetés, két perc sírás
Matematikus, focista, színész, rendező
Mágnás Miska Czukor Balázs olvasatában
A WC világnapja Sziszi és Zoli módra