Tükröződések az aulában

2015. szeptember 14.
Transzparens tükröződések címmel látható Foky Éva kiállítása az aulában. A bemutatkozást prof. dr. Vig Károly, a Savaria Múzeum tudományos igazgató-helyettese nyitotta meg szeptember 12-én.

A megnyitón Kelemen Zoltán saját dalait énekelte, Maronics Ferenc zongorán közreműködött.

A kiállítás szeptember 23-ig látható a Weöres Sándor Színház aulájában.

 

Prof. dr. Vig Károly így fogalmazott a megnyitón: "„A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban." – írta Hamvas Béla. Ilyen egyszerű volna minden? Valakinek, jelesül Hamvasnak megadatik, hogy egyetlen mondatba sűrítse a kimondhatatlant, a megfejthetetlent, majd örökül hagyja ránk, tudatlan utódokra, hogy rágódjunk csak rajta és fejtsük meg az üzenet titkát, ha egyáltalán megfejthető. Ennyi lenne az egész?

Valamikor tizennégy milliárd évvel ezelőtt, az ősrobbanás utáni első percekben a világ még sötét volt. Egy robbanást úgy képzelünk el, hogy hatalmas fényjelenséggel jár együtt, de ez a robbanás más volt. A végtelen sötétségben történt minden. Ahogyan az újszülött univerzum tágulni és hűlni kezdett, elérkezett az a pillanat, amikor a fotonokat nem nyelte el a mérhetetlen forróság, és a gyermek univerzum hirtelen átlátszóvá vált, kivilágosodott és megszületett a fény. A fotonok azóta bolyonganak a kihűlő univerzumban, folytonosan elnyelődve, ütközve, visszaverődve. Az, hogy láthatom Önöket, a fotonok műve. Azt, hogy Önök látnak engem, ugyanúgy a fotonok teszik lehetővé. Maga a látás a fotonok nélkül lehetetlen volna univerzumunkban.

Jelen pillanatban csak sejtjük az univerzum jövőjét, ami a fotonok sorsát is meghatározza. Talán egyszer végleg kihűl világunk a megállíthatatlan tágulásban, minden mozgás megszűnik és újra sötétségbe borul a világ. De lehet, hogy a tágulás szűnik meg, majd megfordul és – mintha egy filmet visszafelé pörgetnénk, újra önmagába zuhan a világ, és a porszemnél is kisebb dimenziókban önmagába omlik. És az utolsó előtti pillanatokban újra átláthatatlanná válik minden, a fény megszűnik, és az univerzum agóniájának záró pillanatai ugyanabban a végtelen sötétben zajlanak.

Bármit is hoz a jövő, az emberi léptékkel beláthatatlan időtávlatban fog történni. Addig a fotonok itt kavarognak körülöttünk, számuk éjszak lecsökken a Föld sötétbe burkolódzó felén, majd nappal felfoghatatlan számban áramlanak felén a Napból. Beleütköznek világuk tárgyaiba, egy részük visszaverődik, majd szemünk bonyolult hártyáin, folyadékain, lencséjén áthaladva, a retinán elektromos jeleket indukálva, kémiai reakciókat kiváltva, hatásuk agyunkig jut. Máig sem tudjuk pontosan, hogy hogyan, de agyunk a jeleket képpé alakítja, és a látás csodája megteremti azt a világot, amit szemünkkel érzékelünk.

Mindnyájan tudjuk, hogy szemünk mennyire csalóka, agyunkat milyen egyszerű becsapni. Képesek vagyunk a tér rövidülését perspektíva formájában egy fehér lapon megjeleníteni, hogy a térbeliség hatását keltsük. Megfelelően elrendezett fekete négyzetekkel újabb, de nem létező foltok illúzióját keltjük. Egy mozdulatlannak tűnő kuszaság hirtelen megmozdul a papíron. A tükröződéssel képesek vagyunk megsokszorozni önmagunkat, hogy lássuk az Arnolfini házaspárt, de lássuk azt is, ami a festő – vagyis szemlélődő önmagunk mögött történik. A tükör csodája lehetővé teszi a festő számára, hogy egyszerre két világot ábrázoljon.

De tudjuk, a tükör homályos. Legnagyobb furmánya, hogy önkényesen felcseréli a jobb és a bal oldalt, és gyakorta olyant is megmutat, amit nem szeretnénk. Néha a tükör átlátszó, bár nem is tudjuk. Vagy csak sejtjük, ha elég sok bűnügyi filmet néztünk. De soha nem tudhatjuk biztosan, van-e valaki a tükör mögött. Nem tudhatjuk, hogy aki visszanéz ránk, az saját magunk, saját magunk és még valaki, vagy csak másvalaki.

A tükör így átlátszó, és visszaverő felület is egyben. De nem csak a tükör az, hanem a vízfelület, a szappanbuborék felszíne, egy kirakat, egy egyszerű üveglap is az lehet. Megsokszorozza világukat, egymástól független történéseket kapcsol össze, történeteket sző, regényt mesél.

A buddhizmus az ember létét a tükör által visszavert fényhez hasonlítja, s úgy véli, ez a megközelítés érzékelteti legjobban a valóság szerkezetét és működését. Az iszlám misztikus ága, a szufizmus ennél is tovább ment: szimbolikájában a tükör az egyik legfontosabb elem. Aki járt már Sirázban, a tükörmecsetben, pontosan tudhatja, mire gondolok.

A tükör a szufi számára magát az embert jeleníti meg, amelyen keresztül a Tudat fénye visszatükröződve létrehozza a jelenségek világát. Az elme azonban csak „torzítva” képes tükrözni és érzékelni a valóságot. Mit is mondott Pál apostol: „Tükör által homályosan látunk.”

A gondolatok, az érzelmek és az ösztönök homokrétegként rakódnak a tükör felületére. Csak akkor találhatjuk magunkat az egy békés, élő és érzékeny Univerzumban, ha képes vagyunk tiszta tükörré válni.

A szufizmus szerint az Univerzum az ember színre lépése előtt is létezett, de nem járta át isten jelenlétének a fénye, mert nem volt, ami képes lett volna visszatükrözni azt. Az ember megjelenésével mindez már egy végtelen játék keretein belül zajlik, melynek titka a felfedezés és a kíváncsiság öröme, ami bármely pillanatban valóra válhat, hiszen minden jelenségben ott rejtőzködik. Ennek megéléséhez le kell fújnod a homokot lelked tükréről…

Önök most jogosan kérdezhetik, mi köze mindennek Foki Éva alkotásaihoz. Látszatra semmi. De ha tovább gondoljuk az elhangzottakat, talán a tükröződő valóság nem is maga a valóság, csak a tükörkép tükröződése szemem retináján, egy többszörösen tükröződő szemfényvesztés, amely visszatükröződve önmagába mégis a valóságot mutatja. A játék lehetősége végtelen, egy újabb felület, egy újabb tükör a jobból újra bal csinál, majd vissza, és joggal érezhetjük azt, hogy a labirintus közepén ülünk, és a falak tükörből vannak.

Ilyen a világunk, mióta ráébredtünk a test és a lélek, a valóság és a tükörkép kettősségére, a jobb és bal felcserélhetőségére, holott meggyőződésünk, hogy ezek valójában nem cserélhetők fel. Talán jobb, ha nem is tudjuk mindezt.

És akkor itt van egy fiatal művész, aki alkotásaival szemtelenül arra figyelmeztet, hogy szemfényvesztés az egész, ne higgyünk a szemünknek, mert illúzió, amit látunk, és illúzió maga az észlelés is, és lehet, hogy ott csücsülünk a barlang mélyén, és bámuljuk az árnyékokat.

Nem egy boldogító érzés! Mégis, örülök, hogy van valaki, aki szemtelenül szembesít szemem, érzékelésem korlátaival, hogy mennyire esendő és becsapható vagyok. Talán mindez hozzásegíthet, hogy pontosabban elhelyezzem magam a világban, és megadja annak a reményét, hogy lefújhatom lelkem tükréről a porréteget.

Ehhez kívánom Önöknek egy felfedező bátorságát, a szemlélődő nyugalmát és a befogadó ember boldogságát.

És még egy utolsó gondolatot engedjenek meg: a dolog messze nem ilyen komoly! Hiszen nem csak egy ember szemében tükröződik a tejes univerzum, hanem egy szappanbuborék felszínén is!"

Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.