U.D. szerepében Udvaros Dorottya

Aztán gyorsan arra jutunk, hogy egy önálló est arra való, amire Udvaros Dorottya használja. Nem bánt az, talán meg se kóstol, de nagyon jó. Mint sétálni és elveszni az egyszerre karcos és simogató őszi avarban. A színpadon is zavar keletkezik: megírt és meg nem írt levelek-­papírok hullanak.

Udvaros Dorottya – az általa idézett levelekben: U.D. ­csupa irónia, csupa csillogás, csupa súlyos könnyedség, ahogy az egy veszélyeztetett, mindenesetre rendkívül ritka nagyvadhoz illik. Elvégre ő „a sárgolyó legnőbb nője”, amint az önálló est megszerkesztéséhez elsőként megszólított író, Bartis Attila írja. Mert Udvaros Dorottya nem azért díva, hogy elaprózza. Először is ez az önálló est két teljes felvonás, műfaja szerint egész estét betöltő Udvaros Dorottya, vagyis a Nő sokszor, de legalább háromszor: aranyban, vörösben, feketében; az elején leveti a fehér sarki rókát, a végén fölveszi a sötét bőrdzsekit – ugye, hogy nagyvad. De hát nem egy estét, betölt egy egész életet, sőt többet is, ha színpadi és filmes szerepeit nézzük. (Sorolni fölösleges. Hirtelen a Nagy generáció, a Te, rongyos élet – ahogy belökik a színpadra – meg Dömötör Tamás Premierje ötlik föl, véletlenszerűen. Meg a Bartis­-regényből készült színház és film. Na, nyugalom.) A színpadon most mögötte a zongoránál Silló István, a biztonság és a teljesség kedvéért.

Ha innen nézzük, nagyon laza, spontán és „interaktív” az egész; ha onnan, nagyon-­nagyon pontosan és finoman fölépített dramaturgiája van a legkisebb lépésnek és megszólalásnak is (rendező: Vörös Róbert); és nem csak azért, mert az alapötlet erős, és akkor is működik, amikor a fikció szerint nem működik. Az alapötlet úgy szól, hogy Udvaros Dorottya (U.D.) és Vörös Róbert levélben tette föl ugyanazt a kérdést a kortárs irodalom krémjének, Bartis Attilától Hamvai Kornélon, Térey Jánoson, Szálinger Balázson és Nádas Péteren át Závada Pálig. Nevezetesen: „Mi az, amit egy férfi sose mondana el egy nőnek?” A válaszok sokszor úgy jönnek, hogy nem jönnek – Nádas Péter például „dalolva üdvözli” a levélírókat –, de mérhetetlenül izgalmas és csiklandós és elegáns az egész. Főleg, hogy maga a kérdés is paradoxon. (Amit Závada mégis derekasan megválaszol, mint valami okos lány­reinkarnáció. És Térey János is. Nem el/tévedés!) Közben, mintegy mellékesen, észrevétlenül rajzolódik ki a lélegzet­elállító pálya a dalok, sztorik, megidézett írók (az előbbiek plusz föltétlenül Bereményi), rendezők (Ljubimov, Székely Gábor, Gothár Péter, Purcarete, Ács János), zeneszerzők (Kurt Weill, Cseh Tamás, Leonard Cohen, a színésznőnek friss lemeznyi dalt szerző Hrutka Róbert stb.) mögött; Szolnoktól a Katona József Színházon, az Új Színházon és a Bárkán át a Nemzeti Színházig (ott Schwajda Györgytől, aztán Jordán Tamástól Alföldi Róberten át Vidnyánszky Attiláig és vele a könnyed ön/iróniával emlegetett „költői színházig”).

A színpadon elejtett áttetsző nagy ernyő és a sorban elhullajtott papírlapok tényleg az őszt idézik ­ különben 2012 májusában volt a budapesti Rózsavölgyi Szalonban a bemutató ­, ahogy az egész estét belengi valami fanyar és finom (el)múlás-­hangulat: a Színésznő harca az idővel. Udvaros Dorottya állja a próbát, miközben már egy 2004­-es Csáki Judit-­interjúban (nyilván nem ő az esten emlegetett „unalmas kérdésekkel előálló fiatal újságírónő”, aki egyszer csak a közelgő öregséget és a fogyatkozó szerepeket kezdi el firtatni); szóval Udvaros Dorottya már egy 2004-­es interjúban azt mondta, hogy „mostan férfiszerepeket szeretne”. És lám: azóta megvolt például a csodás Amphytrion, Gothár-­rendezésben. Ki tudja, mi jöhet még. Az biztos, hogy sok meglepetés. Meglepetés ez az est is, amely címében – Mégis szép – titokban mintha a Hiába szép-­dalra rímelne, de senki nem kérheti számon, ha pont ez a dal végül nem hangzik el. Mert nem (ez sem) hangzik el, a színésznő nem a könnyebb utat választja.

Volt egyszer, az ezredfordulón egy ízig-­vérig szombathelyi színházi előadás, a Sóska, sültkrumpli, amelyben szerepet vállalt Udvaros Dorottya is. Ő volt a vágy titokzatos tárgya, Mariann, aki soha, egyetlen pillanatra sem jelenik meg a színen, miközben ő a dolgok mozgatója, sokat emlegetik. Kicsit mintha ilyen lenne ez a legelső Udvaros-­önálló est is. Persze, személyes; persze, Udvaros Dorottya önmagáról beszél. Mindenestül mégis mintha az lenne a helyzet, hogy U.D. szerepében Udvaros Dorottyát látjuk. De hát ő a Színésznő, ez nem is lehet másképp. Sőt felötlik még valami, ami csak a legnagyobbakkal kapcsolatban jöhet szóba, mint Maugham Színház című regényében. Hogy amikor Udvaros Dorottya belép egy üres szobába, behúzza maga mögött az ajtót és nem látja senki – akkor vajon ki van ott, van­e valaki abban a szobában.

A záródalban Cseh Tamás után, Bereményi Gézával azt mondja, hogy „nincs titok”. (Úristen, mennyiféle hangja van.) Dehogynem: kizárólag titok van. Akkor is, ha az utolsó vallomás szerint „én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok / én már nem leszek másik”. (Nem csak a férfiak nem mondták el: a Nő sem. És mégis.) Mi meg itt maradunk Kamondy Ági alternatívájával: nem múló múltban, el nem jövő jövőben, örökre átmeneti „hotel­időben”. Hogy átvészeljük, nagyon tapsolunk.