Újra kötelező: Tóth Krisztina magas labdája

„Tedd a kezed fenekemre, / mintha kezed kezem lenne! / Hadd szabadjon egyszer hinnem,/ hogy elmegyünk hazább innen.” (Letölthető csengőhangok)

Otthonos esték ezek, a már bejáratott menetrenddel. Most új helyszínen, a Berzsenyi Dániel Könyvtár kistermében is. A Hemo ugyanis múlt idő, romjaiból éledezik éppen. Jordán Tamás felvezetőjében találóan jegyzi meg: „Egyet már nem mondhatnak, hogy menjünk oda vissza.” Itt is zsúfoltság, dobogó nélkül kevésbé színpadias, de tetszik. Tóth Krisztina körül melegebb a levegő, van kisugárzása, ő a Kötelező olvasmány első női írója, és jónak tűnik a választás. Beszélgetőtársai: Lévai Balázs és Jordán Tamás. Máskülönben formabontó ez a mai találka: az alkotói diskurzust novellák, versek szakítják meg, Jordán Tamás, Vlahovics Edit és a szerző tolmácsolásában. Színesebb. Más kérdés, miként adjuk vissza ennek a közel másfél órának hangulatát (sehogy, de sebaj)…

Szurkoljunk együtt a „csodapalotáért”!

Miután Lévai Balázs rituális kijelentése elhangzik: „Senki sem hiányzik”, felmérés következik a Magas labda című verseskötet olvasottságáról. (Úgy háromnegyed-résznyien olvasták). Verscímet viszont alig tudott valaki fejből mondani. Lévai azonban nem buktatott.

Jordán Tamás nézőcsalogató felvezetőjében azzal a kérdéssel indít: Látták mostanában a Hemot? Megjegyzi: megnyugtató, hogy már csak előre lehet menni, oda vissza nem. A hivatalos átadás időpontja szeptember 16., de a színház egy október végi beköltözéssel elégedett lenne.

Mindig elcsodálkozik azon – közli bejövetelekor Tóth Krisztina – ki mindenkihez jutnak el versei: „Ez mindig furcsa örömteli érzés. Amikor írok, nem is gondolok arra, hogy mások olvasni fogják.” Lévai találóan veti fel, az „olvasás gesztusában” a világ két legmagányosabb tevékenysége találkozik: az író és az olvasó magánya.

Izgulós volt, rosszul vizsgázott

Tóth Krisztina az író-olvasó találkozókon lámpalázas, mindig úgy érzi, olyan feladatot teljesít, ami tőle idegen. Ez a feszengés a szereplések számával sem csökken. Az iskolai megmérettetéseken is izgulós volt, rosszul vizsgázott, ezért mindent szó szerint, kívülről tanult meg: „Kényszeresen azt képzeltem, a folyamatos beszéddel azt kell bizonyítanom, hogy nem vagyok hülye.”

Pályája képzőművészeti vonalon indult, a Képzőművészeti Szakközépiskolában szobrász szakon végzett. (Nagy szerepet játszott ebben családja: édesanyja ötvös, nagyapja grafikus volt.) Lévai a „kisképzőről” mesélve elárulta, egy képzőművész, amikor megkérdezték mit tanult ott, azt felelte: „Unikumot és sört inni”

Tóth Krisztina nem szerette ezt az iskolát, idegenül érezte magát itt: „kamaszkorban, amikor az ember egyébként is nagyon szétesik, nem jó ez nagy szabadság. Idegenként bolyongtam. Túl korán hitették el velük, hogy művészek leszünk, viszont elég rossz volt az arány, keveseket vettek fel később a főiskolára.” Ráadásul a sok jól rajzoló gyerek között már nem is érezte magát annyira tehetségesnek. Ezen felül pedig nagyon nehéz volt utána továbbtanulni. (Amúgy a képzőművészettel azóta sem hagyott fel, ólomüveg-készítéssel és restaurálással is foglalkozik).

Az ELTE bölcsész karára, magyar-történelem szakra is úgy felvételizett, hogy szó szerint betanulta a gimnáziumi tankönyveket. „Mint egy autista”, azon szurkolt, legalább egy kezdőmondat eszébe jusson. Később ez a fajta memória segítette: „rengeteg látványelemet, gesztusokat, mondatszilánkokat raktározok el, gyűjtögetek a fejemben, hogy később valahová beépítsem”.

1983-ban az Ifjúsági Magazinban jelent meg az első verse Lévai mosolyog: ő csak a poszterekre és Dr. Veres Pál („Verespalibácsi”) szexuális-tanácsaira emlékszik a lapból, versekre nem.
Tóth Krisztina pályája egy Almássy téri irodalmi körből indult, Mezei Katalin vezette. Ő ajánlotta, hogy küldje el újságoknak a verseit, így került az IM-hez. Ebben a körben kezdett Kemény István, Térey János és mások is a pályán maradtak. Mesterének tartja még Csorba Győzőt, Vas Istvánt, Lator Lászlót, akinek az egyetemi szemináriumára járt.

Hideg fejjel lehet csak írni

A versnek mindig van egy csírája, belső magja, amely „nagyon messziről érkezik, mindig az az érzésem, hogy ajándékba kaptam. Ez az a kicsi rész, amiből az egész kisarjad. Elindul valami, amit tudatosan le kell aztán nyesegetni.” Egy vers kezdő sora és a zárlata az, ami a leghangsúlyosabb. Volt, hogy hetekig ez a mondattöredék kerengett a fejében: „a Havak éve volt”. Sanzonosnak találta, túl érzelmesnek. Amikor a képzeletbeli versre gondolt, amiből egy sor se volt meg, egy vonatot látott elsuhanni egy havas tájon, és csak annyit érzett, hosszú szomorú mű lesz belőle. Fél év eltelt, aztán megszületett.

A szerző találóan jegyzi meg: nem szereti a romantikából megőrzött költőképet: miszerint a költő hirtelen papírra veti azt, ami eszébe jut - az alkotás nem úgy működik. Hideg fejjel lehet csak írni. A verset és prózát is, miután elkészül, az írónak el kell távolítania magától.

Jordán Tamás meséli: sokáig őrizgetett egy kincset. Egyszer, amikor nagy szerelmi bánata volt, és azt hitte belepusztul, felmondta magának a „Nagyon fáj” című verset. Sok év után egyszer elővette: de ennyire borzalmasat még sohasem hallott.

Lévai Balázs szerint: Adynál is csak látszat volt, hogy beült a Három hollóba, kért egy papírt és csípőből megírt egy verset. Amikor kortársai a szobalánnyal kilopatták a papírkosarát, tele volt vázlatokkal.

Dajka Margit színészi titka

Jordán Tamás Dajka Margitról hoz egy sztorit: színinövendékek a híres színésznőt egy tévéjáték felvételén csodálták. Félve kérdezték meg tőle: hogyan lehet ilyen teljesítményt nyújtani? Dajka Margit így válaszolt „Gyerekek ez úgy néz ki, hogy felkérnek egy tv játékra, megkapom a szövegkönyvet, gondosan elolvasom, beszélgetek a rendezővel, megtudom kik a kollégák, felkészülök a sminkre, részt veszek a ruhapróbákon… Jön a felvétel, becsukom a szemem, és rettenetesen erősen a gázsimra gondolok.”

Lévai: mikor Keith Richardtól (Rolling Stones) megkérdezték, mit tanácsol fiatal gitárosoknak, ezt válaszolta: „Koncert előtt mindenképpen menjen el pisilni.”

A vers kapcsán nem szabad összekeverni a színész és költő szerepét

Jordán Tamás és a költő-nő (nőköltő) eztán arról is diskurál, miben különbözik vers, ha maga a szerző, vagy egy színész adja elő. Tóth Krisztina erről így vélekedik: "A vers egy kotta, főleg a hosszabb, erősen zenei felépítésű versek. Bennem nagyon erősen szólnak a verseim, ez sokszor nem jön vissza később az előadásokban - de azt is gondolom, hogy ez rendjén is van. A vers azzal, hogy megírtam, levált rólam. A színész által új műalkotás keletkezik, abban, ahogy a színész által megszólal, benne van az előadó személyisége is.”

Jordán Tamás viszont elmeséli egy tervét: ha megépül a Csodapalota, kortárs költőkkel olyan interaktív irodalmi esteket szervez, ahol a színész, meghallgatva a szerzőt, abban az emócióban próbálja interpretálni a verset, ahogy az született.
Tóth Krisztina erre reagálva azt mondja, nem szabad összekeverni a színész és költő szerepét, más a feladatuk, mert két különböző gondolkodásmód jellemző rájuk. Szerinte egy-egy ilyen próbálkozás tanulságos lehet, de gyakorlati haszna nem biztos, hogy lesz.

Miként lehet a befejezetlenségnek poétikája?

Krisztina a lírai helyett – amilyen jelzővel gyakorta közhelyes kritikusok illetik - egyre inkább a „száraz” stílust kedveli. Sokszor visszavesz a szövegekből, kerüli az ornamentikákat, hogy ne a stílus, hanem maga a történet szóljon. Mostanában azon dolgozik, a sok apró mozaikból úgy tudjon összerakni egy egészet, hogy bizonyos elemek még hiányoznak. Hogyan lehet úgy írni, hogy nem mesél el mindent olvasónak, hogy a befejezetlenségnek legyen poétikája? Az olvasó szerinte örül annak, ha teret kap, és végiggondolhatja. Olyan tompa lezárásokat szeret alkalmazni, amelyek nem kínálják tálcán a megoldásokat.

Magas labdáról

Szinte már tradíció, hogy magáról a Kötelező olvasmányról csak az előadás vége felé esik szó. A harmincöt költeményből álló verseskötet első és utolsó versére – Lévai szerint- a sodrás jellemző, belevisz, majd rohanva ki is ragad a történetből. A költőnő sokat vacakolt a kötet összeállításával, nehéz összerendezgetni őket, ahogy egy kiállításon a képeket is, akaratlanul is hatnak egymásra. Lévai megjegyzi, sok versben nevesítve vagy nevesítés nélkül mestereket idéz meg, játékos irodalmi arcképcsarnokok ezek. Ennek célja, Tóth elmondása szerint: „Elhelyezzem magam a magyar hagyományban. "A hangok folyója" című versem például az időről való viszonyról szól, arról hogy az ember hogyan tudja elhelyezni magát egy folyamatban.” Bevallja, alkatilag azok a szerzők állnak hozzá közel, akik saját szöveget alkotnak, de „múltbéli törmeléket” is hordoznak az írásaik.

Lévai megjegyzi, mindhárman abban a korban szocializálódtak, amikor a líra még fontos volt: a magyar irodalom zászlóshajója. Manapság ha egy lírai kötet 1500 példányban jelenik meg, már siker. A vendég elutasítja ezt a kesergést, szerinte lírát mindig csak szűk réteg olvasott. Ráadásul külföldhöz képest még mindig jól állunk, Franciaországban vagy Kínában (!) egy átlagos verseskötet 500 példányban jelenik meg. Tudomásul kell venni, hogy komoly lírai teljesítménnyel nem lehet széles tömegekhez szólni.

Csak a dilettáns magabiztos

Az írói szorongás szerinte természetes, csak a dilettáns magabiztos, persze a nagy bizonytalankodás sem jó, és tudni kell, mikor érdemes egy adott írást befejezni. Egy idősebb kollégája tanácsolta neki egyszer, azóta is megfogadja: amikor három-négyszeri újraolvasás után azt veszi észre, hogy kezdi visszaírni az eredeti verziókat, akkor kell befejezni.

Lévai Balázs végezetül még arról tudakozódik, mikor ír nagyregényt. Tóth Krisztina azonban nem érti, miért van nálunk ez regénymánia? Miért a kötet vastagsága alapján mérik a szerzők fontosságát? A regény másfajta gondolkodásmódot igényel, ő viszont a sűrítésben jó. „Lehet regényt írni, de nem könnyű gyermeknevelés mellett. Felhívnám a figyelmet arra, hogy Eszterházy gyerekei lábujjhegyen járnak… Majd akkor írok nagyregényt, ha a gyerek egyedül rakja össze a négyszárnyú legót.”