Üzenet a pálinkás palackban

2015. május 6.
Mohácsi János kaposvári és pécsi rendezése után 2014-ben a szombathelyi Weöres Sándor Színházban állította színre a Parasztoperát, amelyet telt ház fogadott Budapesten a Parasztopera Fesztiválon.

Félidőnél jár a Parasztopera Fesztivál, hiszen az öt előadás közül immár a harmadikat láthatta szombaton este az Átrium közönsége. Mohácsi János kaposvári és pécsi rendezése után 2014-ben a szombathelyi Weöres Sándor Színházban állította színre a darabot, amit telt ház fogadott Budapesten. Több helyütt is elhangzott már, hogy a Parasztopera sikerszériájához nagyban hozzájárult az, hogy Mohácsi először 2008-ban „kézbe vette", bebizonyítva, hogy ez a darab más rendező keze alatt is remekműként él a színpadon.

Ráadásul egy nagyon egyedi látásmóddal rendelkező, és sajátos (a „pintérivel" egyébként nagymértékben rokon) munkamódszert preferáló alkotó gondolta úgy, hogy ezzel a történettel érdemes foglalkozni, és ezáltal, úgymond, kaput nyitott az anyag mások által történő feldolgozása számára. A „mi lett volna, ha" kérdésen ebben az esetben ugyanolyan izgalmas elgondolkozni, mint magánál a Parasztopera történeténél. Mohácsit pedig pont ez érdekli: újabb és újabb rétege tárul fel a múltnak a szombathelyi előadás közben, és a néző minduntalan felteszi a kérdést: miért így történt mindez, amikor egy-egy szó kimondása teljesen másfelé terelhette volna a dolgok menetét?

Érdekes látni, hogy az egyes rendezők mit kezdenek a barokkal. Rusznyák Gábor fesztiválnyitó miskolci rendezésében maga a zenekar öltött barokkos külsőt, míg Mohácsinál elsősorban a díszletnél mutatkozik meg markánsan a kapcsolat: egy asztalt leszámítva minden más festett, még az előadás kezdetén látható függöny is. A barokknak megfelelően természetesen minden ábrázolt berendezési tárgy erőteljesen stilizált és túldíszített, már-már giccses: pont mintha egy hetvenes évekbeli, újgazdag család szobabelsőjét látnánk, amelyben ízléstelenül lettek összeválogatva múlt és jelen tárgyai.

A menyasszony szüleinek belépésével egy újabb sík válik láthatóvá az első mögött, ez már egy kicsit puritánabb, letisztultabb, de köszönőviszonyban sem lesz majd azzal a vályogház belsővel, amely akkor válik láthatóvá, amikor a cowboy színre lép. Térben egyre közeledünk tehát a múlt felé, miközben a huszonöt éve elvándorolt Imre portréja egyre távolabbi perspektívából megörökítve látható a falon: központi ikonból lassan ködös emlékképpé válik.

Bár Mohácsinál jelen van a színpadon a zenekar és a kórus is, ám annak jobb és bal szélén foglalnak helyet. Szerepük kevésbé számottevő, mint a miskolci előadásban (ahol például a kar előadás végi színpadra vonulása fontos momentum), de jelenlétük itt is nélkülözhetetlen. Még akkor is, ha a hegedűt maga az örökmozgó energiabomba, az euforikus állapotában a közönség tagjait is magához ölelő menyasszony (Sodró Eliza) veszi a kezébe.

Mohácsi előadásának egyébként az eddigiek közül a legszorosabb a kapcsolata a közönséggel, nem csak az előbb említett testi kontaktus miatt. Az apró kikacsintások, félvállról elengedett halkabb poénok, a szereplők közötti apró mozdulatokból kibomló finom kapcsolati háló befogadásához és felfogásához intenzív nézői figyelem szükséges, és még így is joggal érezheti úgy az ember az előadás végén, hogy újra kellene néznie ahhoz, hogy minden egyes humormorzsát, apró geget megfigyelhessen ebben a mesterien kivitelezett sors-bohózatban.

Tragédia és komédia finomra hangolt összejátszása mellett szembeötlő az előadásban a rítus-motívum is. Nem csak azzal az egyértelmű jelzéssel, ahogy az esküvői előkészületek során a menyasszonyt és a vőlegényt (Matusek Attila) a család megfürdeti és felöltözteti (és eközben a menyasszony hasából gyűrűhordó párna válik), hanem azáltal is, ahogy az embertelen mennyiségű, idősíkok közötti közvetítő italként funkcionáló pálinka elfogyasztásával egyre közelebb kerülnek a szereplők a megvilágosodás pillanatához.

Különösen igaz ez Tündérkére, aki szinte cseppfolyóssá nyúlik a színpadon az alkoholnak köszönhetően, és ennek különböző stációit fantasztikusan jeleníti meg Bánfalvi Eszter, akinek minden gesztusa egy egészen új rétegét engedi láttatni a figurának. A szombathelyi előadásban az idősebb színészek fegyelmezett játéka maradandó élményt nyújt a nézőknek.. Emlékezetes a kimért és megfáradt anya (Kiss Mari) és a helyét nem találó, éppen ezért a legváratlanabb pillanatokban a nemzet épüléséről tétova ódákat zengő apa (Szabó Tibor).

Az állomásfőnök (Mertz Tibor), bár itt is erősen parodisztikus alak, de kevésbé bohózati jellegű, mint az előző két előadásban, és egészen biztos kézzel mozgatja az eseményeket. A cowboy (Szerémi Zoltán) alakja sem olyan hivalkodó, és már első megjelenése is sokkal inkább a tragédiát sejteti, még akkor is, ha belépőjét most is hangos nevetés kíséri a közönség részéről. A felszarvazott férj (Orosz Róbert) pedig itt a végén cselekvő alakká válik: az ő kezében jelenik meg először a gyilkos fegyver, a balta, melyet hűtlenkedő feleségére emel.

Az utolsó szín üzenete felejthetetlen: az apa végzetes tette előtt megnyílik a színpad egy újabb síkja, és egy nyugodt, holdfényben úszó erdő képe tárul elénk. Ez az erdő szimbolizálja egyrészt azt, hogy ennek a szájhagyomány útján terjedő őstörténetnek a gyökere ott él minden nemzet emlékezetében. De utal arra is, hogy ebben az erdőben mennyi titok lappang, mennyi el nem mondott történet rejtőzhet még itt, amelyek már örökké a föld alá temetve maradnak.

Hiába hangzik fel a darab végén, hogy „menjünk fiúk a kocsmába", nem nagyon jelent ez senki számára feloldozást. Mohácsinál ugyanis a pálinkás üvegen keresztül szemlélve sem válnak könnyebbé a dolgok. Viccesebbek ugyan, de az emberi lélek egy nagyon sötét zugából törnek fel a felszínre. Ezekkel az érzésekkel „lebegünk" el vasárnapig, Pintér Béla ősforrásához.

 

 

 

Vonatkozó cikk:

Édes és keserű, tűz és víz

Parasztopera Fesztivál

Parasztopera

szerző: Átrium Film-Színház (Szerző: Sós Eszter)
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.