Vadrózsa – vagy komoly az élet
Arról van szó, hogy akkor most kik-mik vagyunk „valójában”. Shakespeare Júliája még arra kéri Rómeót az erkélyen, az éjszaka sötétjében, hogy dobja el nevét, elvégre: „Mi is a név? Mit rózsának hívunk mi, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos” (Kosztolányi Dezső fordításában). Aztán eltelik néhány száz év, és Oscar Wilde ifjú hölgyei elhatározzák: csakis Ernsthez mennek feleségül. Semmi Algernon, pláne Jack. Vagy mégis?
Ibsen és Wilde – két jóbarát
Zsótér Sándor ismét föladja nekünk a leckét: Henrik Ibsen 1881-es Kísértetekje után most Oscar Wilde 1895-ös Bunbury-jét rendezte meg a Márkus Emília Teremben. Látszólag két, egymástól erőteljesebben különböző darabot nem is választhatott volna. Mégis könnyen az az érzésünk támad, mintha az egyik szombathelyi Zsótér-rendezés a másik folytatása, párdarabja volna. A hangsúlyosan teremtett, színházias, ragyogó festményekből megkomponált játéktér elemei a 2016 őszén bemutatott Kísértetek-előadásban folyton elmozdultak: a színpadon minden mozgásban volt, de a kísérlet a túl sokáig táplált és fönntartott élethazugság (látszat) feloldására sikertelen maradt. „Lehet-e büntetlenül végighazudni egy életet?” A Kísértetek-előadással szándékaik szerint ezt a kérdést tették föl az alkotók. A hazugság Oscar Wilde híres-neves, csavaros és csillogó vígjátékának, a Bunbury-nek is alapkategóriája. Itt nem a képzőművészetbe zárt színpadkép változik – sőt minden mozdulatlan, bár a fények csodás illúziókra képesek -, inkább az önmagát is folyton kiigazító, önjáró nyelv, a nyelvi játék és a valóság játszik folytonos bújócskát velünk. Végül igaz és hamis összeölelkezik. A „lehet-e büntetlenül hazudni” érvényét veszti, amennyiben kiderül: amiről a Möbius-szalag kezdőpontján azt hittük, hazugság, mire a végére, vagyis körbeérünk – vagyis nem mozdulunk? -, kiderül, hogy voltaképpen nem is az. (Gondolt-e Esterházy Péter a Bunbury-re, amikor a Harmonia caelestis kezdőmondatát leírta? „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”) Mindkét szombathelyi Zsótér-előadás díszlettervezője Ambrus Mária.
Plusz Elfriede Jelinek
A szöveget mindig különleges becsben tartó Zsótér Sándor maga is megcsavarta a – több magyar fordításban létező – Bunbury-t, amikor Elfriede Jelinek Wilde-átiratát vette alapul az előadáshoz; állandó munkatársa, Ungár Júlia, illetve bocsánat: Jules Ungar fordításában. A társadalmi tabukat nem kímélő, „nyelvi szenvedélyességgel” jellemzett Nobel-díjas osztrák író nyilván hozzátette a magáét a szöveg kiélesítéséhez. „A 15. oldalon kezdjük, és átismételjük a tegnapi leckét. A németeknek is újra meg újra meg kell kapniuk a leckéjüket”, mondja egy alkalommal a szívében komoly bánatot dédelgető tüchtig nevelőnő, Miss Prism Cecily-nek. Ez a lecke egészen biztosan nem Wilde világából való.)
Vagy demonstráció, vagy kollaboráció
Ha már Nobel-díj, egy Kertész Imre-gondolat is idekívánkozik, miszerint az élet vagy demonstráció – vagy kollaboráció. A megállapítás talán a színházra is alkalmazható. És ha igen, akkor a Zsótér-előadás rendszerint: demonstráció. Például éppen a szöveggel való különleges bánásmódnak köszönhetően. Zsótér kezén fölragyognak a szövegek: úgy válnak áttetszővé, hogy a sűrűségük, a rétegzettségük is megmutatkozik. Hogy ezt pontosan hogyan, mivel éri el, a maga teljességében föl nem fejthető, de biztosan szükség van hozzá arra, hogy a színészek pontosan, jó ritmusban és mindenekelőtt sallangmentesen, fölösleges (hétköznapi) gesztusok nélkül működjenek – demonstráljanak, ráadásul többnyire a közönség felé fordulva – a színpadon. Ha belenézünk a 2002-es amerikai-angol-francia Bunbury-filmbe, vagy a Bunbury valamely (szinte akármely) színpadi feldolgozásába, azonnal kényelembe helyez minket a 19. századi angolos előkelőség, a zöld gyep, a szép ruhák, a rang meg a pénz (amiből sosem elég), a társasági élet, a flört, az életet felszínen tartó gördülékeny csevegés (aminek mélységéről és ürességéről Virgina Woolftól tudhatunk meg egyet és mást). Mindenekelőtt ettől a kényelemtől fosztja meg közönségét Zsótér Sándor; szerencsére. És ettől a kényelemtől fosztja meg a színészeket is; szerencsére. Nem mintha a társalgás nem lenne csillogó, pengeéles és nagyvonalú. Mintha artisták dobálnának késeket. Ha a nyitójelenetben Algernon/Ernst/Kenderes Csaba elkapja a fonalat, a ritmust – és elkapja -, akkor nincs megállás: „A művészetnek a maga idejét. Az időnek a maga művészetét.” (Stb., stb.)
A színész teste: a tökéletes jelmez
A Bunbury – Szombathelyen: ERNST (komoly) az élet – színészeinek, pontosabban szereplőinek beszédmódját, kommunikációját jórészt a szertartásos, zárt, formatartó megnyilvánulások jellemzik. Kiss Mari Lady Bracknell szerepében a Kísértetek Alvingnéjának – abszurdba hajló reinkarnációja. Nevettető és félelmetes egyszerre, ahogyan gépies, komoly magabiztosságal, szemernyi kétely nélkül viseli, alakítja saját „lédiségét”. Trokán Péter pásztor Chasuble szerepében a praktikus és óvatos vidéki pap, aki ismeri és nem rúgja föl az érvényes társadalmi játékszabályokat. Bajomi Nagy György alkatilag nem felel meg a John Worthing-konvenciónak, de hát Bajomi Nagy György bármit játszik, autentikus színpadi létezésre képes. „Ellen-John Worthingként” – vagy ellen-Ernstként – pedig eleven érv a filozófiai mélységeket rejtő kislányos szigor alátámasztására: minden mindegy, csak Ernst legyen. Fekete Linda emlékezetessé tette a kicsattanóan kívánatos vidéki lányt a Kísértetekben, tulajdonképpen mintha ebből a szerepből vándorolt volna át a Wilde-előadásba: az isten háta mögötti északi fénytelenségből az angol vidéki birtokra. A Bunbury végig fönntartott témája a főváros-vidék ellentéte (erre épül a két fiatalember unaloműző ügyes hazugsága is); illetve az ellentét-séma lebontása, megkérdőjelezése. A hamvas-bájos vidéki gyámleány demonstrálásában Zsótér Sándor – és állandó jelmeztervezője, Benedek Mari – elmegy a végsőkig, amikor Fekete Linda-Cecily-t falatnyi sárga bikiniben, hajában óriási virágdísszel állítja színpadra: mintha leszakítani való virág lenne ő maga is: Jerikó gyógyító sárga rózsája. Az „abnormálisan egyszerű ruha” (Lady Bracknell kb. így ítéli meg) Cecily egyetlen jelmeze, három felvonáson át. Ez a konvenciókat fölrúgó választás a legfontosabb konvenciót demonstrálja: a színház alapvető, nélkülözhetetlen eleme minden körülmények között a színész teste. Ráadásul Fekete Linda kimunkált, gyönyörű, tökéletes teste a legtökéletesebb jelmezként működik, nem mellesleg azt is megmutatva, hogy ezért a szépségért dolgozni kell. A szombathelyi Kísértetek Zsótér-csapatához csatlakozott a Bunbury-előadásban Hartai Petra (Gwendolen), Kenderes Csaba (Algernon Moncrieff), Vlahovics Edit (Miss Prizm) és Endrődy Krisztián: Londonban diszkrét inas, vidéken komornyik. Hartai Petra fegyverként működő kalapdíszeiben önjáró, eltökélt, beprogramozott, kerek szemű hajasbaba: babaarcú démon. Kenderes Csaba és Bajomi Nagy György párosa a nagy kettősöket idézi: a kicsi és a nagy, a vékony és a korpulens stb., stb. A ránézésre extravagáns aranyifjú Algernon (bár barátja kicsit másképpen fogalmaz) mellett a sötét öltönyös John maga a megtestesült konzervativizmus.
Így vagy úgy: a vígjátéki szabályok szerint a hajmeresztő félreértések után ki-ki megtalálja a párját, hogy az előnyös házasság révén – annak rendje és módja szerint révbe érjen. Két fiú és két lány – a képlet adva van. Bár Oscar Wilde (akinek ez a név az írói neve) a saját személyes tragédiája által tapasztalta meg, hogy mennyit képes rombolni a kizárólag férfi és nő viszonyát elismerő társadalmi konvenció, amelyből kilépni veszélyes – mi több: bizonyos korokban és társadalmakban súlyos büntetést von maga után. A Bunbury titkos elégtétele, hogy Johnról és Algernonról kiderül: testvérek. A pályaudvaron felejtett, regénykézirattal kicserélt gyerek – vagyis Ernst – velőtrázó, kulisszahasogató története pedig csöndben megint élet és irodalom örök és kibogozhatatlan kapcsolatára emlékeztet.
Cecily nem bajlódik a rózsa nevével: leszakítja – bár a csővázas rózsafáról még szakítani se kell – és egy jól irányzott mozdulattal Algernon gomblyukába dugja (virágot Algernonnak). Ez a rózsa sose hervad el.