„Van személyes felelősség”

2014. február 17.
Mi a helyzet a szombathelyi színházzal? Mennyire lett a lakosoknak igénye a színházra? Mi befolyásolja a műsorterv elkészítését? Mi ma a színház funkciója? Ezekről is kérdeztük a Weöres Sándor Színház direktorát.

Amikor 6-7 évvel ezelőtt kiderült, hogy Ön lesz a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, milyen tervekkel érkezett?

Visszaugrom az időben. Én 1961-ben voltam 18 éves, akkor kerültem az egyetemi színpadra. Az egész életemre hatással volt az, hogy a színházat úgy ismertem meg, hogy az egy hely. Nem csak előadások vannak benne, hanem borzasztó fontos, szellemi éhséget kielégítő találkozások fóruma is. Agóra. Közben futottam a magam pályáját - amiben rengeteg szerencse volt, sokszor voltam jókor jó helyen -, és eljutottam a Nemzeti Színház igazgatói székébe. Innen már nem lehet feljebb kerülni, hacsak az ember nem akar miniszter lenni. Ekkor arra gondoltam, hogy én mást szeretnék csinálni.

Szombathellyel nagyon régi a kapcsolatom. A Weöres Sándor Színház új épületének átadásakor rendeztünk egy kiállítást, annak kapcsán találkoztam azzal a plakáttal, ami egy 1969-es előadást hirdetett a Művelődési és Sportházban. Az egyetemi színpad Universitas Együttesének vendégjátékáról szólt: Piszkos Fred, a kapitány címmel, rendező: Fodor Tamás és „Pofa Jenő” azaz Jordán Tamás. Később kaposvári színész koromban jártam ide játszani, az igazán szoros kapcsolat valójában abban az időszakban indult. Aztán amikor 2001-ben felélesztette a város a Savaria Történelmi Karnevált - amelynek része lett a karneválszínház és a felvonulás -, újra jártam Szombathelyre. Megismerkedtem a lakókkal, és megismertem vágyukat a színházra. Akkor gondoltam arra, hogy ha egyszer lehetne itt színház, akkor annak úgy kellene letenni az alapjait, hogy az intézményben egyszerre több minden történjen. Mikor kiderült, hogy én a leszek a Weöres Sándor Színház igazgatója, azt szerettem volna, hogy legyen egy nagyon jó színház állandó társulattal, és teremtsünk meg egy központi találkozó helyet. Ezért választottam a HEMO-t, mert láttam a lehetőséget az épület közösségi tereiben. Minden világra nyitott embert szerettem volna itt látni.

Ön mennyire, miben változott az idő alatt?

Sok mindent tanultam. Magamról nehezen tudok mérleget csinálni, annyi minden történt. Nagy dolognak tartom, hogy létrejött a színház. Valahányszor belépek ebbe az épületbe, körülnézek és elcsodálkozom. Örülök annak, amikor tele van emberrel, és sikereink vannak. Ez a hat év tapasztalatokban és életkorban is sokat számít. Sok mindent tudomásul kellett vennem. Főleg azt, hogy lassabb ütemben megy végbe a változás, mint ahogy én terveztem.

A társulat is akkor rendeződött egy csapattá, mikor elindult a színház. Ők mennyire változtak, alakultak az évek alatt?

Az ember nem tudja észrevenni a változást. A saját gyerekeimen sem veszem észre. Azt biztos le lehet vonni következtetésként, hogy a színészek jól érzik magukat. Jó néhányan letelepedtek itt, családot alapítottak. Szombathelyiek lettek: fölbukkannak a piacon, a benzinkúton, a boltban. Teljesült az, amit én a szerződtetéskor kértem tőlük. Kialakult egyfajta harmónia, szoros kapocs a város és a színészei között. Szeretik egymást.

Mit lehet mondani, mi ma a színház funkciója?

Ahány embert megkérdeznénk, annyi választ kapnánk. A színháznak sokkal kisebb szerepe van most, mint amilyen a rendszerváltás előtt volt. Akkor a színház, mint tényező volt jelen, ahol a színészek magas művészi színvonalon dolgoztak, és a politika nem volt elsődleges. A darabok arról szóltak, ami a világban problémának számított. Az emberek pedig elsősorban azért mentek el a színházba, mert vágytak arra, hogy kimondják helyettük azokat a gondolatokat, érzéseket, amik ott voltak kimondatlanul a fejükben és a lelkükben.

Amikor a demokrácia és szólásszabadság beköszöntött, a színház elvesztette ezt a szerepét, egyre inkább a szórakoztatást kapja feladatául. Az emberek nehezen élnek, rosszkedvűek, a színház funkciója az, hogy örömet okozzon és felvidítsa nézőit. És itt van egy nagy ellentmondás a Weöres Sándor Színház működésében: igényes színészeink és rendezőink vannak, akik szeretnék a saját művészi pályájukat építeni, hogy ők maguk is többé váljanak, komoly problémákkal foglalkozzanak, és ne csak szórakoztassanak. Persze mindig vannak olyan nézők is, akik azt mondják: „Igenis, én gondolkodni akarok!”. Ők erkölcsi tanulságot várnak, szeretnének meghatódni. De ez a kisebbség.

Melyek a leginkább szívéhez közel álló darabok?

A teljesség igénye nélkül mondom: Szentivánéji álom, a Tizenkét dühös ember, Az ügynök halála, Szent György és a Sárkány.

Az előadásokon kívül a Weöres Sándor Színház számos programot kínál. Melyek állnak Önhöz a legközelebb?

A Császárok napja, a Miért szép?. Nagyon szeretem a Kötelező olvasmányt, de nem mondtam még le a Tudomány a színpadon című műsorunkról sem.

Mennyire hallja meg a színész a színpadon állva az előadás végeztével, hogy az a taps őszinte? Vagyis azért tapsol, mert tetszett neki a darab, vagy azért mert muszáj.

Azt lehet érezni. Taps mindig van, alapvetően hálás a közönség. Most a Máli néninek és az Illatszertárnak van hihetetlen sikere, ott lehet észrevenni, hogy tömör és nagy erejű a taps. A Black Comedy vagy a Kabaré is nagy közönségsiker volt.

Ha már a Máli néninél tartunk, Koltai Róbert Szombathelyre hívásra afféle lépés volt, miszerint a rendezői gárdáját bővítené a színház?

Nem ezt jelzi. Közel ötvenéves barátságról van szó, régóta tartoztam neki ezzel a lehetőséggel. Koltai Róbert tekintetében sokan azt hiszik, hogy a könnyű műfaj egyik páncélosa, ám ő nagyon is kedveli a komoly szerepeket és darabokat. A szombathelyi színháznak hál’ istennek országos szinten is rendkívül erős a rendezői gárdája.

Mennyire lett Szombathely színházilag, kulturálisan ismert az országban?

Magyarország lakossága általában keveset tud a szombathelyi színházról. De ugyanúgy nem tud a békéscsabairól vagy a nyíregyháziról sem. Egy vidéki városban élő lakost nem érdekli, hogy egy másik városban éppen mit játszanak. A szakmában viszont már rangot szerzett a szombathelyi színház, elismerő véleményeket kapunk. Ezt a POSzT-meghívások és a különböző szakmai díjak is jelzik.

Az utóbbi években megfordult a szombathelyi társulat a POSzT-on. Idén Ön szerint melyik darabbal/darabokkal van esély bekerülni?

Értékes előadásnak tartom a Valló Péter rendezte Szent György és a Sárkányt, de ugyanúgy az Ivo Krobot-féle Tótékat vagy Czukor Balázs: Cudar világát is odavalónak érzem. A zsűri majd eldönti.

Budapesti és a vidéki színházi kultúra között elég nagy szakadék tátong. A fővárosban előszeretettel illesztik bele mondjuk az aktuálpolitikát, a filozófiát a darabokba. Vidéken – és most elsősorban Szombathelyre gondolok – nem lenne igény hasonlóra?

Én azt veszem észre, vidéken ez nem kell a közönségnek. Leginkább a vidám és zenés repertoárt kedvelik a nézők. De persze itt is voltak és vannak komolyabb hangvételű darabok: a Szent György és a Sárkány, A nők iskolája, Az ügynök halála szerintem beleillik a sorba. Viszont óvatosan kell velük bánnunk, mert a szombathelyiek nem a színházhoz szocializálódtak. Nagyon nehéz egy olyan városban műsortervet készíteni, ahol egyszerre vannak jelen a színházhoz értő, kifinomult ízléssel rendelkező nézők, és azok, akik még csak most tanulják a színházat. Őket is ki kell szolgálni.

Mit lehet tudni a szombathelyi közönségről?

Lépéseket teszünk egymás felé. Lehet, hogy lassabban haladunk, mint ahogyan én azt szeretném. Most már rengeteg barátja van a színháznak, háromezer bérletes feltétlen hívünk, de sokan vannak azok is, akik még nem jutottak el hozzánk. Úgy érzem, akik már jártak itt, azok szeretnek minket. Akik még nem, azok is nagyon nagy szeretettel veszik körül a színházat, csak valamiért nem jöttek még el. Potenciálisan legalább tízezer ilyen ember van, és remélem, hogy előbb-utóbb el fognak jönni hozzánk. Ezért is tartom fontosnak, hogy többet törődjünk a fiatalokkal.

Őket, a fiatalokat hogyan lehet megnyerni?

Nagyon nehéz. Akkora ellenfél a Facebook, nem is tudom van-e ellene valamilyen fegyver. Bár most készült egy Jókait szórakoztató formába öntő keresztmetszet A kőszívű ember fiaiból, amivel eddig úgy tűnik, nem lőttünk mellé. A másik ilyen előadás, ami szintén nyerő a fiatalok körében, a Czukor Balázs rendezte Az arab éjszaka. Szintén Balázs jegyzi legújabb bemutatónkat, a Cudar világot is. Tőle remélem, hogy hidat tud építeni a színház és a fiatalok között.

Mi ösztönözzön egy olyan a személyt arra, hogy állandó színházlátogató legyen, aki még soha nem járt színházban?

Mi egymásért vagyunk. Szombathelynek újra a „Nyugat királynőjének” kellene lennie, de ehhez az kell, hogy sok mindenben más legyen a mentalitás. Mi igyekszünk megtenni mindent azért, hogy szombathelyiek szeressék a színházat. Azt szeretnénk elérni, hogy érezzék lokálpatrióta kötelességüknek a színházlátogatást. Higgyenek abban, hogy szerepük van a város megváltoztatásában. Létre kellene jönnie egy összefogásnak, mert a színháztól önmagától nem lehet csodát várni, a színház csak egy lépcsőfok lehet a csodához.

Csalódott a szombathelyiekben?

Nem Szombathelyben csalódtam, talán az én álmaim nem voltak reálisak. Azt reméltem, sok mindent meg lehet változtatni, de nem tárultak sarkig a kapuk. Tudom, hogy nagy szenvedéllyel beszélek a helyzetről. Akár egy birkózó, úgy keresem a fogást a helyieken, mert ha megtalálnám, akkor földre vinném őket.

Akkor számíthatunk arra, hogy birkózik még velünk néhány évig?

Persze. Mégis, elsősorban azt kellene tudatosítani magában mindenkinek, hogy van személyes felelősség. Mindenkinek ügye van a városban, és egyenként mindenkinek tenni kellene azért, hogy előbbre mozduljunk. Ez a lényeg.

 

 

 

 

 

szerző: Alon (Szerző: Kánya Dóra)
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.