Antal D. Csaba blogja Németországból

Május 18-25. között került megrendezésre Dredzában az „Our Stage- 4. Europäisches Bürgerbühnen Festival” közösségi színházi fesztivál. A Weöres Sándor Színház részéről Antal D. Csaba vehetett részt a rendezvényen. Blogolt élményeiről.

Május 18-25. között került megrendezésre Dredzában az „Our Stage- 4. Europäisches Bürgerbühnen Festival” közösségi színházi fesztivál az Európai Színházi Konvencióval (ETC) együttműködésben, amelynek keretében öt színpadon tíz ország tizenegy közösségi színházi előadása mutatkozhatott be, közöttük két magyar társulattal (STEREO Akt: Cím nélkül című, a hajléktalanság kérdésével foglalkozó előadásukkal, és a Sajátszínház: Éljen soká Regina! című, a roma nők helyzetével foglalkozó előadásukkal).

A Weöres Sándor Színház részéről Antal D. Csaba, társulatunk tagja vehetett részt a rendezvényen. Csaba színházunk a Gátak és gátlások című, első közösségi színházi előadásában szerepel, így a drezdai látogatás kiváló lehetőség volt számára a tapasztalatcserére.

A fesztivál mellett Drezda városa egy másik jelentős szakmai találkozónak, az ETC Nemzetközi Színházi Konferenciájának is helyet adott, amelynek címe „Our Stage- New Forms of Participatory Theatre” volt, vagyis szintén a közösségi színházakkal kapcsolatos szakmai kérdések köré szerveződött. A Weöres Sándor Színházat Szabó Róbert Endre, társulatunk tagja és Németh Károly, produkciós menedzser képviselte. Róbert szakmai workshopon vett részt a következő évadban az ETC Young Europe III. programja keretein belül bemutatásra kerülő XYZ című előadással kapcsolatban, Károly pedig a szakmai közönségnek tartott prezentációt tartott a Gátak és gátlások című előadásunkról. A szakmai rendezvényeken mindhárman az ETC támogatásával vehetettek részt.

Csaba a drezdai fesztiválon szerzett élményeiről naplót vezetett, fogadják szeretettel:

Első rész:
Nagyon kedves fogadtatásról számolnak be azok, akiket megismertem, jómagam sajnos nem értem oda időben, mert amint kiderült, Drezda gyönyörű, de régi macskaköves utcái nem alkalmasak a rollerrel való közlekedésre, de erről ennyit...

A fesztivál megnyitója kicsit hosszúra sikeredett, így viszont megértettem, hogy miről is van szó: 2009-ben indult Drezdában a Bürgerbühne (Polgár-színpad) részvételi színház, amikor is egy csapat színházi szakember megérkezett a városba, és felkérték a polgárokat, hogy hozzanak olyan témákat, közösségi problémákat, amelyekkel ők maguk találkoztak, és amelyek fontosak a közösségnek. Majd ezeket szakmai segítséggel előadássá dolgozták át. Sikeresnek ítélték meg a kezdeményezést, hiszen azóta is működik ez a színházi forma, sőt évente több mint 130 előadást tartanak. A siker annak is köszönhető, hogy a civilek bevonása egy új réteget bátorított fel arra, hogy színházba járjon: a résztvevők családtagjait és baráti körét, valamint magukat az érintetteket. A műfajnak alapgondolata, azon túl, hogy közösség és párbeszédalkotó, az, hogy -és most megpróbálom idézni az elhangzottakat- a “színház” kapuja, akárcsak egy “múzeum” veretes bejárata, és mint intézményesített műfaj, riasztó tud lenni a kívülállóknak, és ez egyfajta hermetikus elszigetelődést eredményez, amely nem tesz jót egyik oldalnak sem. A nézők kizárva érzik magukat, az alkotók pedig tehetetlennek, vagy akár fölöslegesnek élik meg a munkájukat. Ez a kezdeményezés, bár még gyerekcipőben jár és nincs kiforrott módszertana, ezt a fajta eltávolodást próbálja orvosolni. Ez a gondolat didaktikusnak vagy gyermetegnek tűnhet, de az a tény, hogy mindkét szféra, találkozásuk által, kénytelen kizökkenni a komfortzónájából, a megszokottból és a rutinból, ihlető és üdítő hatással lehet egymásra.

A megnyitó többek között azért sikeredett hosszúra, mert a beszédek között zenés etűdöket mutattak be, amelyek az Európai Uniót próbálták közelebb hozni. Itt minden nemzet kíváncsian és reményteli nyitottsággal lépett színre, néhol egészen jó hozzászólásokkal fűszerezve, de végső soron kissé propaganda ízzel. Kicsit riasztó volt ez a számomra, és minden bántó szándékot félretéve, gyerekkorom háromszínű felvonulásai jutottak eszembe a Ceausescu korszakból. Amit az később kiderült a beszélgetéseim során, nem voltam ezzel az érzéssel egyedül.

Ezt követően megnéztük a „Fan man or how to dress an elephant” című előadást, a dynamei Ensemble & Eleni Efthymiou görög színház előadásában, amely nagy hatással volt a közönségre, ugyanis tíz perc ovációs tapsviharral végződött. Jó példája volt annak, hogy jó ízléssel és dramaturgiával hogyan lehet úgy fogyatékos emberekkel dolgozni a színpadon, hogy az hatásos legyen, de nem hatásvadász. Az előadásnak volt humora, továbbá nagyon jó érzékkel alkalmaztak hangulatfestő énekeket, és a közösen felénekelt szövegrészeket, amelyek társadalom általános nézőpontját képviselték. Ez bennem a görög kórus eredeti funkcióját idézte fel. Mindeközben érezni lehetett a nagyon jó csapatszellemet és odafigyelést, ami áthatotta az egész előadást, és egy más szintre emelte.

Ugyanezt nem lehet elmondani az est második előadásáról, amelyben az RC. Lens francia futballcsapat szurkolóklubjának történetét hozta be a színházba Mohamed El Khalib francia rendező. Ugyan a szurkolók megható történetei, odaadásuk és összetartásuk lenyűgöző volt, mégis a rendező közbeszólásai és vezénylése, a megjátszott ad hoc jellegű történések kizökkentettek, és az előadás már az első "félidőben" elfáradt. Mindezt leszámítva érdekes témaválasztásnak bizonyult, hiszen az anyag terjedelmes: a klub történelméről, társadalmi hátteréről azt tudtuk meg, hogy volt benne 84 éves nagymama, akit annak idején még az édesapja vitt magával mérkőzésekre, részt vett benne egy nemzetközi bíró, akit a szurkolók megaláztak, és volt szurkoló, aki kitalálta a mérkőzéseken bekiabált hergelő szöveget, volt születésnap ünneplés, és spontán lánykérés.

Az előadás legmeghatóbb pontja, az volt, hogy szükségből jeleneteket hagytak ki, mivel a csapat egyik része otthon kellett maradjon szurkolni, mert az RC Lens -nek mérkőzése volt aznap. A végső cél az volt, hogy bemutassák azt az igazságtalan megbélyegzést, amelyet a média gerjeszt a szurkolói agresszivitással kapcsolatban. Amint megtudtuk, ez egy mélyen gyökerező hagyomány, a klub tagjai családjaikkal mennek ki a mérkőzésekre, és egyértelmű, hogy nem akarnak verekedni, ám mégis folyamatos a provokáció. A játszma tétje pedig az, hogy bizonyos elitista körök ki akarják sajátítani a stadionokat. Az előadás címe Staadium.

 

Második rész:
A második nap az izgalmas beszélgetések és a rendhagyó előadások napja volt.

A délelőtt folyamán különböző országokból érkezett színházi alkotók számoltak be tapasztalataikról és stratégiájukról, azzal kapcsolatban, hogyan hoznak létre részvételi színházi előadásokat, és milyen befolyással voltak azok a közösségekre. Azon túl, hogy megtudtuk, hogy ez a műfaj világszinten a kulturális stratégia része, hiszen egyre kevesebb ember érdeklődik a színház iránt, már az emberi jogok közt is szerepel, hogy minden embernek joga van részt venni, képviselni önmagát az általa jónak vélt művészeti ágazatban. Példának felhoznám a skót nemzeti színház alapítóját, Simon Sharke-t, aki arról számolt be, hogy Skóciának 300 évig nem volt saját parlamentje, és színháza sem, ezért a gaelik kultúrát egy „keeley” nevű összművészeti összejövetellel tudták átmenteni. Ezeket az összejöveteleket kocsmákban tartották és minden jelenlévő részese volt a “műsornak”, vers, ének, vicc és próza egyvelegeként. Ez a műfaj megkönnyítette számukra a részvételi színházra való átállást, és szinte egyértelmű volt, hogy amikor végre saját színházat nyithattak, ez legyen a színház profilja. Simon Ausztráliában is rendezett, ahol olyan bennszülöttek vettek részt az előadásban, akik már az utolsó generáció, amely ismerte az ősi kultúrát. Ezek az emberek taxisofőrök, autószerelők, és az előadás segítségével tudták átadni a múlt értékeit az újabb generációnak.

A beszélgetést követően indult a nap izgalmas része, ugyanis egy drezdai címet kaptunk, a következő előadás helyszínét, amely egy magánház volt. A házigazdák, a férj és a feleség, csupán annyit tudtak előzetesen, hogy valamilyen rendezvénynek adnak helyet. Az alapgondolatot maga Henrik Ibsen adta meg a Nóra első utasításában, azaz, hogy a két főszerepet játszó ember lehetőleg igazi pár legyen. Megérkeztünk az lakásba, ahol a házigazda Torvaldot alakította, felesége pedig Nórát, és három színész segítette őket abban, hogy elmerüljenek a szerepben, és vezették végig őket a cselekményben, a fontosabb gondolatoknál analógiákat keresve a személyes kapcsolatukkal. Nagyon érdekes, bár néhol ijesztő volt látni, ahogy ez a két ember rávetíti a saját életére egy múlt század erkölcsi és párkapcsolati problémáit, ezáltal nagyon személyessé vált az előadás. Amúgy szórakoztató és játékos performansznak lehettünk részesei, volt bújócska, buli és sör. Mindezt a Fix & Foxy angol társulat szervezte- rendezte.

A második előadás tematikájában volt rendhagyó, egy angol színésznő és kamasz fia közti hadakozó, ám szeretetteljes kapcsolatot próbálták érzékeltetni. Az előadás beszédes címe már utalt erre: „The ballad of the apathetic son and his narcissistic mother”. Eszközként kerestek egy közös pontot: választásuk Sia énekesnőre és a hozzá kapcsolódó Maddie Ziegler nevű táncosra esett, hiszen mindketten nagy Sia rajongók. Érthető tehát hogy az előadás egy koreográfiával indult, ez visszaköszönt időről időre, és valóságos birkózásba ment át, amint a kétségbeesett anya próbálta megérteni a kamasz fia zavaros viselkedését. Elgondolkodtató, helyenként bravúros előadást láttunk.

 

Harmadik rész:
A harmadik nap városlátogatással indult, bár esőben, de láthattuk Drezda városának jelentős történelmi utcáit, épületeit. Ezt követően a salzburgi Thomas Bernhard Institut tanára, Ulrike Hatzer bemutatta az általa vezetett színházi programot, beszélgethettünk a diákjaival, akik vizsgaelőadásaikról meséltek: hogyan gyűjtöttek hozzá anyagot, milyen nehézségekbe ütköztek, és a végeredmény tanulságairól. Amint megtudtuk, a fő téma az erőszak volt, így az egyik lány a rendőri erőszakról készített dokumentarista előadást, egy másik a szülésről, pontosabban a szülőszobai túlkapásokról, a harmadik pedig a történelem folyamán lezajlott könyvégetésről. A történetekben voltak hasonló jegyek, amelyek ezekben az esetekben az agressziót kiváltották, illetve, hogy hogyan érték el a különböző hatalmi intézmények azt, hogy az emberek nem tiltakoztak az erőszakos cselekedetek ellen.

Az est előadása az „Every body electric” című mozgásszínházi előadás volt, amelyben a rendező-koreográfus mozgássérült emberek sajátos mozdulataiból állított össze koreográfiákat. A szereplők a testi sérültség minden formáját felsorakoztatták, az enyhe mozgászavaroktól, a végtagnélküliségen át a teljes paralízisig. Az utóbbiak már csupán a rehabilitációs eszközökkel vettek részt az előadásban. Helyszíne egy város szélén található ipari csarnok volt, melynek sajátos akusztikája erősítette a zenét, amelyet egy DJ választott a szereplőkhöz. Helyenként megejtő, provokatív, kissé hatásvadász előadást láttunk, ám a közönség nagyra értékelte a résztvevők bátorságát. Soknak tartottam az előadásban a testek teljes leleplezését, nem tudom mennyire szolgálta a célt, elvonta a figyelmet a mozdulatok fájdalmas játékosságáról, és valamiféle beteges kíváncsiskodás felé taszította a nézőt, de lehet, hogy ez szükségszerű volt… Vegyes érzésekkel távoztam a közönségtalálkozóról, ugyanis a tapsvihar lelkesedését követően nem hangzott el lényeges kérdés az alkotók felé. Bár lehet, hogy ezt az előadást nem kell értelmezni, csak befogadni (?).

 

Negyedik rész:
A negyedik napon egy beszélgetésen vettem részt, amelyen egy német közösségi előadás alkotói számoltak be a tapasztalataikról. Az előadás abból a szükségből született, hogy áthidalja a bevándorlók és a lakosok között tátongó szakadékot, és lehetőséget kínáljon a párbeszédre. Ugyanakkor a Bürgerbühne egyik fő szervezője mesélt a kezdeti kihívásokról, arról, hogy a nézők bevonása milyen bizalmi játszmákkal járt, és milyen értékesnek bizonyult ez a munka, amikor olyan csoportok törték meg a több évtizedes csendet, akik gyakorlatilag egymás mellett éltek, de megbélyegezték egymást.

Az est folyamán két előadást is játszottak párhuzamosan, az egyik a budapesti Stereo Akt társulat „Adressless” című, a hajléktalanságról szóló "szerepjátéka", és a német „Das Land, Das Ich nicht kenne” (Az ország, amelyet nem ismerek) című előadás. Én az utóbbit láttam.

Georg Genoux, Nyugat-Németországban született rendező, aki hosszasan Oroszországban dolgozott, és ott döbbent rá a berlini fal ledöntése után, hogy nem ismeri a volt NDK-t, hogy soha nem járt az ország déli-keleti részében. Úgy döntött, hogy Zittau városába költözik, és megpróbál egy részvételi előadást rendezni, és ezáltal megismerni a vidéket, valamint az ott élőket.

Kétségbeesve járta be a vidéket, mivel senki nem volt hajlandó részt venni az idegen csodabogár előadásában. A véletlenek úgy hozták, hogy többször átutazott, és párszor ott ragadt Hagenwerder vasútállomásán, betévedt a helyi kocsmába, ahol lassan összebarátkozott a lakosokkal. Az előadás során azt a folyamatot mutatja be, hogyan alakultak át az ijesztő, fenyegető tekintetű idegenek ismerősökké, majd barátokká, s közben a város kommunista múltját is elmesélte emberi történetek segítségével. Az előadás alatt a megemlített személyek végig a szín egyik oldaláról követték a beszámolót, és igazolták az elhangzottakat, felidézve a kocsma hangulatát. A sarokban egy zenész időnként rágyújtott egy-egy nótára. Mellbevágott az a felismerés, hogy a kommunizmus valamilyen szinten sikeres volt, hiszen ezeket az embereket, történeteket ismerem akár Erdélyből, akár Magyarországról is. Valamilyen mértékben sikerült uniformizálni a közösségeket, és nemcsak gondolkodásban, hanem öltözködés, sőt zenei ízlés szintjén is. Az előadás utolsó mozzanataként egy négygyermekes szíriai anya lépett színre, aki szintén Hagenwerder-ben él, és elmesélte a történetét, ami meglepően hasonló volt a német ajkú rendező tapasztalataihoz, mintegy igazolva, hogy az emberségesség és a megértés nem kultúra vagy etnikum kérdése.

 

Ötödik rész:
Drezda, búcsú. Az utolsó nap részt vettem egy workshopon, amelyet találomra választottam a címe alapján: „How to find what I wasn't looking for” (Hogyan találjam meg azt, amit nem is kerestem). Amint kiderült, a már korábban említett Ulrike Hatzer tanárnő tartotta, és egy kreativitást fejlesztő, asszociatív módszert próbáltunk ki. Rövid ismerkedés, majd pár lazító gyakorlat után egy térképet kaptunk a környékről, és egy dobókockát. A térképen a kocka hat oldalára kellett helyszíneket kijelölni, majd egy sajátos játékszabályt kitalálni minden pontra. A csapatok ezt követően térképet és játékszabályt cseréltek, és ki kellett menni a városba lejátszani egy kört. A játék alatt egy tárgyat, egy videófelvételt, egy hangot és szavakat kellett összegyűjteni a tapasztaltakról. Érdekes volt látni, hogy a gyűjtött anyagot szinte minden csapat történetté alakította, hiszen így értelmezzük a környezetünket. Ez a gyakorlat kiegészítheti a céltudatos, kreatív munkát, és olyan részletekkel gazdagíthatja, amelyekre nem is számít az alkotó. Hasonlatnak a Google keresőt hozta fel: gyakran a kereső olyan javaslatokat hoz, amelyek eltérítik az embert a kitűzött céltól, ugyanakkor olyan dolgokra bukkan rá általa, amelyek más területen hasznosak lehetnek. Sajnos már nem volt időm benézni más workshopokra, úgyhogy szívélyes búcsút vettem a tanárnőtől, az ott szerzett ismerősöktől, Drezdától és gondolatoktól zsibongó fejjel felszálltam a buszra. Nagyon jó tapasztalat volt, és ezúton is köszönöm a lehetőséget!


2019. június 13.

Támogatók