Tilcsik András a rendszerösszeomlásról

A leolvadás az atomerőművi üzemzavar súlyos következményét jelenti, amelynek során a túlhevült fűtőanyag megolvasztja a reaktormagot. Leolvadásnak nevezik egy bizonyos rendszer működésképtelenné válását is.

A leolvadás eredetileg az atomerőművi üzemzavar súlyos következményét jelentette, amelynek során a túlhevült fűtőanyag megolvasztja a reaktormagot. Az üzemzavar oka lehet földrengés, szökőár, gondtalan tesztelés, hétköznapi meghibásodás, akár egy szelep egyszerű beragadása is. Leolvadásnak nevezik egy bizonyos rendszer összeomlását, vagy működésképtelenné válását is.

Leolvadás címmel jelent meg idén magyar nyelven a Kossuth Kiadónál Chris Clearfield, és a szombathelyi születésű Tilcsik András kötete, amely eredetileg angol nyelven 2018-ban látott napvilágot New Yorkban a Penguin Pressnél, s amely megjelenésekor kisebbfajta szenzációt keltett tudományos, szakmai, de szélesebb olvasói körökben is. Tilcsik András, a Szombathelyen mindenki által ismert Tilcsik György levéltáros, helytörténész fia, diplomáját és doktori címét a Harvardon szerezte. Jelenleg a Torontói Egyetem docense, az intézmény Rotman Menedzserképző Iskolájának kutatója. Rendszeresen publikál a legrangosabb társadalomtudományi szaklapokban, munkásságát az Amerikai Szociológiai Társaság és az ENSZ Katasztrófakockázat-csökkentési Hivatala is díjjal ismerte el. A rövid életrajzból látszik, hogy a kötet, azzal szemben, amit a címe sugall, társadalomtudományi, szociológiai munka, nem véletlen, hogy a magyar kiadás előszavát Csepeli György szociológus írta.

A Leolvadás nagyon is konkrétan, de mégis általában beszél a különféle rendszerek nem egyszer végzetes összeomlásáról, s azt keresi, tárja fel, hogy ezekben az összeomlásokban mi a közös, mi a hiba, mi az eredő, legyen szó atomerőművek szó szerinti leolvadásáról, egy kórházi gyógyszer túladagolásról, egy félre siklott Oscar-díj átadóról, egy repülőgép szerencsétlenségről, vagy egy hétköznapi odaégett vacsoráról. A kutatások szerint ugyanis, bármilyen meglepő bizony ezek az események azonos okokra vezethetőek vissza. Hogy ezeket az okokat miért kell feltárni, az aligha szorul magyarázatra. Ha tudjuk, mi rejlik a rendszer összeomlások mögött, akkor jobb rendszereket tudunk tervezni, jobban tudjuk kontrollálni a folyamatokat, hatékonyabban tudunk csapatban dolgozni, döntéshozatalunkat új alapokra tudjuk helyezni akár a munkahelyünkön, de akár az otthonunkban is.

Nagyjából persze sejtjük, hogy az egyre bonyolultabbá váló rendszerek, miért hordozzák magukban az egyre több és gyakoribb kudarc lehetőségét, miért teremtenek egyre több hibaforrást, s agyunk, gondolkodásunk miért nem képes követni ezeket megfelelő mértékben és gyorsasággal. Ha csak arra gondolunk, hogy egy mai autó egy fél évszázaddal ezelőtti modellhez képest, mennyi elektronikus, számítógépekkel vezérelt rendszert tartalmaz, s ezek potenciálisan mennyi hibaforrást rejtenek magukban, máris átérezhetjük, hogy miről szól ez a történet. S akkor még nem beszéltünk az elmúlt évtized fejleményéről, az önvezető autóról, az okos rendszerekről, az internetről, műholdról vezényelt funkciókról, s arról, amikor adott esetben egy rosszindulatú hekker a távolból kiiktatja egy száguldó autó néhány funkcióját, vagy átveszi azoknak a vezérlését.

Chris Clearfield és Tilcsik András a Leolvadásban nemcsak arra tesz kísérletet, hogy elénk tárja a külön féle híres és hírhedt rendszerösszeomlásokat, megkeresse ezek eredőjét, kimutassa közös, vagy hasonló gyökerüket, de arra is, hogy megoldást találjon ezek lehetséges kiküszöbölésére. Ezzel a szociológia legfontosabb és legmagasztosabb feladatát valósítják meg, a jelenség felmutatása mellett, a jelenség negatívból pozitívba való átfordítására is tesznek javaslatot. S teszik ezt nagyon is érzékletes, izgalmas és olvasmányos módon, a laikus számára is érdekesen és érthetően. Nota bene, a hétköznapi ember számára is felhasználható módon. Ez nem jelenti azt, hogy minden szavuk, mondatuk, következtetésük ne lenne tudományosan megalapozott, kellő logikával, érvanyaggal alátámasztott, de a különböző példák, történések úgy vannak megírva, nem egyszer szépírói erénnyel és igénnyel, hogy úgy olvashatóak, akárcsak egy igényesebb thriller, science fiction. S ezek a valós történetek, rendszerösszeomlások, amelyek valójában az életünk és civilizációnk összeomlásai, thrillerek is a maguk mivoltában, és science fictionok is, noha legtöbbször nemhogy a jövőről, de még csak nem is a jelenről, de múltbeli történésekről szólnak. 1970, 2012, 2015, 2010 vagy éppen 1347 szerepel az évszámok között. Atomerőmű beleset, tőzsdei összeomlás, repülőgép szerencsétlenség vagy éppen pestis járvány.

A rendszerösszeomlásokat vizsgálók és kiküszöbölni igyekvők Charles Perrow elméletéhez nyúlnak vissza, aki már a múlt század nyolcvanas éveiben kimutatta, hogy a belesetek, összeomlások nem a véletlenek művei, hanem benne rejlenek az adott rendszerben magában. Sőt a problémát nem maguk a rendszerelemek okozzák, hanem a közöttük lévő kapcsolat. Ez pedig ijesztő felismerés volt. Perrow és diákjai éveken át esetek százait, ezreit elemezték, és mindig mindenütt ugyanazt a mintát vélték felfedezni. A rendszer különböző elemei váratlanul kölcsönhatásba léptek egymással, az apró hibák előre nem látható módon összekapcsolódtak, az emberek pedig nem értették mi történik. Az úgynevezett lineáris rendszereknél, mint amilyen egy autó összeszerelő üzem, látszólag egyszerűbb a helyzet, ha valami elromlik, leáll, az azonnal látható, hiszen a folyamat nem halad tovább. A komplex rendszereknél, mint egy atomerőmű azonban ez nem így van. Perrow szerint az sem mindegy, hogy mennyi mozgástér van a rendszerben, minél szorosabb a csatolás a rendszer elemei között, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy a bekövetkező hibák nem lesznek idejében észrevehetőek és nem lesznek kiküszöbölhetőek. A rendszerek közös jellemzői egyébként nemcsak a műszaki területeken jelennek meg, hanem mondjuk a postaszolgálatnál, egy kutatás-fejlesztéssel foglalkozó cégnél, egy bonyolult felépítésű egyetem esetében, de akár egy kulturális intézménynél, színháznál is. Ez utóbbiak ugyan lazán csatolt rendszerek, s esetleges összeomlásuk nem jár olyan végzetes következménnyel, mint egy atomerőmű rendszerének összeomlása, de azért egy intézmény vezetője és dolgozói is, jó, ha számolnak egy őket érintő rendszerösszeomlás lehetőségével, és elhárításával.

A Leolvadás második része valójában pontosan erről szól, mit, hogyan kell csinálni, mire kell odafigyelni, hogy a rendszerösszeomlás ne következzen be. Ne gondoljunk egyébként világrengető dolgokra. Inkább olyan gondolkodásra, ami számol a kreativitással, meghallgat mindenkit, akit kell és lehet, nem szégyell tanulni, változni, alkalmazkodni, s időnként átlépni a saját korlátain. Csak egy példa a sok közül. Az amerikai Theranos, vérteszt-technológiákkal foglalkozó cég bukását 2015-ben az okozta, persze leegyszerűsítve, hogy döntéshozó illusztris igazgatótanácsában egykori külügyminiszterek, szenátorok, tábornokok ültek, tizenkettőből tizenegy férfi, átlagéletkoruk pedig elérte a 76 évet.

A kötet szerzői az utószóban azt írják, ma a leolvadások aranykorát éljük. Egyre több rendszer kerül veszélybe, a kézbentartásukra való képességünk pedig nem igazán tart ezzel lépést. Az eredmény, tudjuk, összeomlás. De már tudjuk azt is, hogyan vethetünk mindennek véget. Csak elhatározás kérdése, véli Chris Clearfield és Tilcsik András.

szerző: Ráadás Magazin
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.