A cinematográfus mester

Hildebrand István Kossuth-díjas filmoperatőr, a Nemzet Művésze büszke rá, hogy gyermekéveit a Szombathelyhez közeli, Vas megyei Felsőcsatáron töltötte. Az operatőr lenyűgöző tehetségű cinematográfus. Ő jegyzi a Psyché, A kőszívű ember fiai, A Gerolsteini Kaland, A veréb is madár és a Pogány Madonna című filmeket.

Már ebből a listából is látszik, hogy sokoldalú, kísérletező művész. Hildebrand István idén ősszel töltötte be 93. életévét. A mester már nagyon idős, ritkán és segítséggel hagyja el budapesti lakását, miközben azért még dolgozik is. Például részt vett az általa forgatott Katonazene digitális felújításában, s megjelenik olyan vetítéseken, például a volt Uránia Moziban, ahol a magyar filmtörténet klasszikus értékeit mutatják be rendszeresen. Felmerült korábban az is, hogy a Savaria Mozi nagytermét róla fogják elnevezni, ahogy a kistermet a szintén helyi kötődésű Jávor Pálról. Miután a Nemzet Művésze már csak ritkán ad interjút, bár mindig szívesen és barátsággal fogadja kollégainkat, amire nagyon büszkék vagyunk, korábbi interjúkból válogattunk részleteket.

- Horvátul gondolkodom, de magyarul kell beszélnem. Képzelheti, milyen nehéz volt a dolgom! Felsőcsatáron ugyanis mindenki horvátul beszélt a környezetemben. Akkor mindössze háromszázan lakták a falut. A nagyszüleim meghatározóak voltak a nevelésemben, mert úgy kerültem oda, mint zabigyerek. A mai napig nem tudom, ki volt az apám. Anyám kilencvenhat éves volt, amikor elment, de soha nem árulta el, kitől származom.

Azokban az években minden gyerektől tiltották, az erkölcstelenséget, a bűnt jelképezte egy olyan gyerek, aki nem házasságból származott. Mégis szép emlékek kötik Csatárhoz. Jöttek például a filmesek, akik festett üvegeket hoztak magukkal, amelyek akkorák voltak csupán, mint egy mai okos telefon. Kézzel festették ezekre Jézus történetét. Megvolt a szeplőtelen fogantatás és a keresztre feszítés is. Az iskola falára, diaként „vetített képhez” a helyi tanító játszott aláfestő zenét harmóniumon.

/Fotó: Czirják Pál/

- Mi gyerekek úgy hívtuk: a mozi. Számomra tíz éves koromig ez volt a mozi.

Nagy szerencsére kapott egy rollert, az aztán nagy csoda volt, a kis Pisti világszenzáció lett a faluban. Kölcsönadta, barátkozott, szerette azokat az éveket. Traktorosnak szánták, mert az volt a legjobb módú ember a faluban. Az első világháborúból hazatért hegyivadász nagyapa tisztességre nevelte unokáját, meséi egytől egyig a becsületről szóltak. Kicsi volt még, amikor először látta a Dunát. Budapesten úgy tűnt, ez a folyó maga a tenger! A főiskolára bejutni pedig maga volt a világ csodája, soha életében nem járt forgatáson. Moziban igen, de egy kezén meg tudta volna számolni, hány alkalommal. A második világháborúban szétlőtt Budapesten éppen azt kereste, hogy az utcán hol osztják a krumplit, amikor egy barátjával találkozott, aki színésznek készült. Elkísérte a színiakadémia a felvételijére, ahol a portás bácsi tanácsára ő is bement, mert ha felveszik, nem kell érettségizni. Az operatőr szakot azért választotta, mert ott nem kellett beszélni, valójában nem is értette a szó jelentését. 1946-ban, ő volt az egyetlen hallgatója az akkor induló operatőr tanszaknak. Mindent elolvasott, amit csak lehetett. Tudni akarta a kamera működését, ismerni akarta a technikai trükköket, azok használatát. Mesterei Balázs Béla, Radványi Géza (Márai Sándor testvére), Ranódy László, Hegyi Barnabás voltak. Osztálytársai voltak Bacsó Péter, Makk Károly, Kovács András, Vámos László, Gera Zoltán, Szirtes Ádám, Békés Itala. Olyan ez, mintha megelevenedne előttünk az egész filmtörténet. Vajon ha ő ilyen sikeres volt, hogy lehet, hogy mégis kettétört a pályája?

Manapság egészen máshogy vannak a dolgok, piacorientált lett a filmszakma. Minden rendező úgy kezd munkához, vajon az amerikai filmakadémiának tetszik-e, amit kigondolt. Régen másképpen volt. Az álmaikat akarták filmre vinni az alkotók, nem díjak bezsebelése volt a céljuk. Az akkori álmodók filmjeiben egy közös volt, bennük volt a lázadás. Arról faggatjuk a filmest, vajon a technikai felkészültség mellett, mi kell még ahhoz, hogy valaki jó operatőr legyen.

- Ezt már nagyon sokan megkérdezték tőlem. Ma erre még nehezebb válaszolni, mert az én időmben egész más volt leforgatni egy árvízi jelenetet a Kárpáthy Zoltánban, vagy a Kőszívű ember fiaiban a farkas kalandot. Az árvízi képekhez egy Rákos-patak melletti elhagyott strand medencéjét béreltük ki, mi építettük fel a díszleteket, élő a statisztáink voltak, minden eredeti volt. Manapság utómunkában mindent megold a technika. Mi évekig készültünk egy filmre.

Az előkészületek, az irodalmi forgatókönyv és a technikai forgatókönyv elkészítése után már a helyszínen is rengeteg helyzetet kell spontán megoldani. Hilda a Kertes házak utcája című filmről mesél, amelyben Bara Margit és Gábor Miklós egy csigalépcsőn szöknek fel szobára. Hildebrand kreativitását dicséri ez a megoldás. A helyszínen javasolta ugyanis ezt a változtatást. A szűk lépcsőn háttal, a két művész mögött haladt, aztán eléjük került. Akkoriban, kameramozgató eszközök hiányában az operatőr két kezére, a merészségére és a képességeire volt bízva a felvétel megoldása.

- Ezt nem lehet megtanulni. Figyelni kell. Kamera annyi van, ahány féle. Munka közben pedig meg kell tudni változtatni az alapszándékot. Ez pont úgy van, ahogy a fotográfusoknál. Ahogy az én Stekovics Gáspár barátom csodálatos szemében. Ez a titok. Nem tudjuk.