Édes Anna örök!

Kosztolányi Dezső Édes Annája a statisztikák szerint az egyik legolvasottabb magyar regény. Elképzelhető, hogy ebben az is közrejátszik, hogy kötelező irodalom. Középiskolában mindenkinek el kell olvasnia. Talán az sem véletlen, hogy több filmadaptáció is született a könyvből. Ezért még ismertebb, mint más irodalmi alkotások. Leginkább persze azt szeretném gondolni, hogy azért olvassák ma is olya sokan, mert szeretik és nagyra tartják a cselédlány történetét. Nagy várakozással mentem el megnézni a regény ihlette kiállítást, amely már egy ideje megnyitott, és még egy hónapig látogatható a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Az összeállításán kiváló Kosztolányi-kutatók dolgoztak. (Kurátor: Parádi Andrea, látványtervező: Széki András, digitális installáció: Kiégő izzók, zeneszerző: Domonkos Csilla) A történetéről sokat hallottam, még a legérdekesebb videós anyagot is láttam a neten, mégis vágytam rá, hogy lássam. Élőben. Ott, abban a néhány szobában abban a lilás derengésben, félhomályban. A regény játszódási idejének történelmi időszakát mutatja be az első terem. Láthatjuk Budapestet, térképen, a kommün napjait, Horthy kormányzót fehér lován épp csak azt nem látjuk, ahogy Kún Béla elrepült. Aeroplánon, ékszerrel és zserbóval tömte ki a zsebeit. A regény hátterét megismerhetjük részletesen, de legalább ilyen tüzetesen vezet be minket a kiállítás a Kosztolányi – család életébe. Harmos Ilonka és a kis Ádám. A tankönyvekből jól ismert fotók, folyóiratkivágások, újságcikkek, kéziratok és minden regényből egy – egy első kiadás. Kosztolányi csodás fotói felnagyítva. Felnézni rá, abban a lila derengésben, látni őt, hamvadó cigarettájával az ujjai közt. Nem mindennapi érzés. Berendezett írószoba, néhány szék, kényelmes párnákkal, a fejhallgatóból mindenféle érdekes információ szól. Megrázó a halotti könyörgés latin szövege a falból kidudorodó betűkkel leírva. Elé állva fotózkodni nem is mer az ember. Megrökönyödik, eláll a szava, nem így emlékszik a balatonfőkajári cselédlány történetére. Vagy Törőcsik Mari csodás játéka él inkább a fejében, esetleg Nagy Kálózy Eszteré? Vagy csak azt mondogatja, Anna erős volt, nem bírta elvágni a csirke nyakát, de hidegvérrel szúrta le a Vizyéket. Ott abban a nagy házastársi ágyban. Mit kéne gondolni ennyi olvasás után az Annáról. Miért van az, hogy derűsebbre, könnyedebbre hangoltak az emlékeink a tökéletes cselédről. Ha maradtak is illúziók bennünk, azokat a középső teremben tett látogatásunk maradéktalanul eloszlatja. A videóinstalláció négy projektor összehangolt működéseként, a négyfalú szobában eléri, hogy megfagyjon a vér az ereinkben. Egy árnyat látunk. Szomorú, áttetsző női lényt. Sepreget, feltűnik, bámul ránk a sötétségből áttűnve, akár egy szellem, árny, rémálom. Várja a Jancsit, suttog a színészek hangján. Eszünkbe jut a rengeteg tanulmány, miszerint, ez a lány alig-alig beszél. Tányércsörömpölés, az eső monoton zaja, vendégkacaj, Vizyné mesterkélt udvariaskodása. A falakon piskotatekercs, nyúlós lekvárral, rideg szobabelső, félig nyílt ajtó, a rettegett bagoly. Aztán lihegés, és sírás, a magzatelhajtás jelenetének néma sikolya. Megrázó és dermesztő az egész. De nem érzem, hogy nem akarnám átélni újra. Negyedórában egy emberi élet. Dráma, fékevesztett szenvedély, gyilkosság és bánat. Soha nem felejtem el, ahogyan vértől ázott tapétával kimerevedik a kép a nászi ággyal. A házaspár nincs benne. Anna sincs sehol. Elítélik, és eltűnik a szemünk elől örökre. Egy csodálatos lány. Anna. Az édes. Az örök.