Második és harmadik nap - Kálmánchelyi Zoltán bejegyzése

Kedves Forgatási Naplónk!

Ma van a forgatás második és harmadik napja. Így írom, együtt a kettőt, ugyanis csak a forgatás ötödik és hatodik napja után jegyzetelem le, hogy mi is történt előző hét szerdán és csütörtökön. És bizony, ma, a forgatás hatodik napja után, amikor is mindenki rettentően elfáradt az athéni utazásban, már nehezemre esik bármit is visszaidézni a múltból, akkor is, ha csak egy hete volt és mély nyomokat hagyott maga után.

Pontosabban rajtam.

Ugyanis piramist építettünk az ókori Egyiptomban.

Az alkatom rabszolgának kiváló: a ruhadarabot - aminek egyáltalán nem tudom a nevét, szinte nem is ruhadarab, csak egy rongy, amit akkoriban a rabszolgák viselhettek, hogy mégiscsak eltakarják magukat valamivel, és később az utókor feldolgozhassa őket 18+ nélkül - én háromszor is magam köré tudtam tekerni, pedig a többiek csak kétszer.

A színész munkájának része - bármilyen apró szerepet is kap - hogy próbáljon minél jobban megfelelni az adott szituációnak és feladatnak. És én rettentő komolyan vettem, hogy piramisépítő rabszolga lehetek, akár egy aprócska fogaskerék a hatalmas gépezetben. Ez nem csak belső megfelelést jelent, hogy a nézőknek megmutassam, mit is gondolhat, érezhet egy több tonnás kővel küzdő piramisépítő, ókori, egyiptomi rabszolga, milyen problémái, fájdalmai lehetnek az életben, a külsőre vonatkozó igény is ez. Igen, a megjelenés határozottan fontos. Ahogy tapasztaltabb kollégák mondják: a színésznek a teste az eszköze. Hát ne késlekedjünk, irány a fodrásztár!

Az a furcsa Kleopátra-szerű paróka, amit mindenki kapott, eleve megadta a figurák alap hangulatát. Persze, össze kellett őket kócolni és dzsuvázni, hogy autentikusnak hassanak, de tagadhatatlanul így már Egyiptomban járunk. Az agyag pedig - amivel magunkat tetőtől talpig összekentük - nagyszerű eszköz arra, hogy karra, testre, hajra, arcra kenve azt az illúziót keltse, mintha az ember a sivatagban éppen piramist építene.

A valósághű hatás kedvéért szükség volt még kisebb véraláfutásra, horzsolásra a vállon, alkaron, amit a hatalmas kövek húzására használt kötelek hagytak az emberen. Ezeket a maszkmester gondosan ránk is festette. Ez persze többünket megihletett és volt, akin már zúzódások is megjelentek, arra gondolván, milyen szép nyomokat hagy, ha valaki megüti magát a kövekben, mikor elesik. Pláne, ha a rabszolgahajcsár korbáccsal ütlegeli. Az én sípcsontom ekkor már belilult, és a zúzódások itt-ott sebekké váltak.

Korbácsnyom a háton, szinte természetes, ha egy rabszolga nem dolgozik, hajtani kell. De korbácsnyom a test különböző részein, eddig nem rendhagyó látvány. Mint lelkiismeretes, sokszínűségre törekvő színész, kötelező feladatomnak éreztem, hogy gondosan, jól megindokolt nyomokkal kápráztassam el a jövőbeni nézőt. Az eddigi sérülések mellé az egyik oldalamra rákerült egy hatalmas horzsolás, a másikat és az alkart pedig gyönyörű korbácsnyom díszítette. A látvány szigorúan megindokolt története: a rabszolga már kimerült, nem bírja, és amikor kap egy suhintást a hátára, hogy jobban dolgozzon, térdre rogy - itt jutott eszembe, hogy le kell horzsoltatni a térdem is, nem elég a lila sípcsont! – de a térde fáj, így eldől jobbra, ahol felsértik oldalát az apró kövek, ekkor a hajcsár korbáccsal ütni kezdi a hozzá közelebb eső bal oldalát, védekezik a kezével, amire így szintén korbácsnyomok kerülnek az alkarjára.

Sőt, a korbácsnyom több rétegben kell, hiszen a piramist hosszú időn át építették. Amit tegnap kapott egy rabszolga, másnapra még nem gyógyulhat meg, a régebbi sérülés friss sebnek nem látszódhat. Minél több rétegben látszanak a nyomok, annál hihetőbbnek tűnik a történet.

Kérdeztem maszkmesterünket, miféle speciális effektkeltő kellékekkel készült, és kiderült, rejteget olyan, tökéletesen élethű, filmeknél használatos gumivért, ami folyamatosan folyik és szárad. Teljesen olyan, mint az igazi. Ebből is pakoltattam magamra.

De be kell vallanom, bármilyen lelkesen is készültem az első színházi filmszerepemre, Takács Dani mindenkit megelőzve elhappolta a tuti ötletet: korbácsnyom az arcon. Igen, ez nagyszerű lépése volt! És pont az utolsó pillanatban, amikor már hallani a felvételvezető hangját: minden rabszolgát és hajcsárt kérünk a piramishoz! Nekem már csak arra maradt időm, hogy egy kicsit összemaszatoltam művérrel az arcom. Még próbáltam valami csonttörést elintézni, de maszkmesterünk hajthatatlan volt: már nincs rá idő. Azért csak figyeljék majd meg, a filmen, egy kicsit, mintha bicegnék…

Két teljes nap robotoltunk és lelkesen játszottuk a kimerült piramisépítő rabszolgákat, de a felvételekkel még így is kicsúsztunk az időből, és a rabszolga-felszabadításig nem jutottunk el. Azt egy másik napon, később még pótolnunk kell.

Kedves Forgatási Naplónk, így telt el Egyiptomban két varázslatos nap, és még mindig nem vagyok felszabadult rabszolga.