„Szívügyünk lett ez a darab”

Ahogy az várható volt, az Ájlávjú off-Broadway musical valóban sikerre ítéltetett. A tervek szerint sokáig repertoáron is marad. A négy főszereplő egyikét, Antal D. Csabát kérdeztük, belülről, a színpadról, hogyan látja a darabot, az előadást, és a közönség reakcióit?

- Vidám, szórakoztató darab az Ájlávjú, tele jó zenékkel, táncokkal, és nagyszerűen komédiázó színészekkel. Az emberben, a nézőben azonban mégis végig van egy fura érzés, hogy olyan szomorú ez az egész. Vagy rosszul érzem?

- Igen, van benne egy lappangó szorongás, az idő múlásának keserédessége, de szerintem pont ettől tud megható lenni. Ez az, ami meglepő ebben a darabban. Ugyanakkor ez a “szomorúság” abból a felismerésből is adódhat, hogy csupán játékszerei vagyunk a saját nemünk által meghatározott játszmáknak… Van egyáltalán nagy „Ő”? Vagy csupán mi döntjük el, hogy kit emelünk ki a sorból? Talán a visszatérő fényképek és pillanatképek is erre a mulandóságra erősítenek rá. A Férfi és a Nő folyamatosan próbálja megtalálni a megfelelő partnert a beteljesüléshez, közben az élet meg csak úgy elsuhan…

- Azokkal a karakterekkel, amelyeket játszol a darabban, mennyire tudsz azonosulni?

- Felismerem őket magamban.

- Van ennek részedről valamifajta személyes megtapasztalása?

- A színháznak nagyon fontos eleme a kódolás és a dekódolás, hogy érthető legyen az, amit megjelenítünk a színpadon, éppen ezért nagyon sokszor klisékkel dolgozik, közhelyekkel a közérthetőségük végett. Az, hogy menyire pontos a klisé, segít abban, hogy meg is lépd a határait. Az Ájlávjú ilyen szempontból egy jól megírt darab, a néző egyből érti a helyzeteket, meg színészként is sejti az ember, hogy mit kell játszani, mivel ismerősek a figurák. Nagyjából mindegyik szereplő helyzetében voltam már életem során, ha csak rövid időre is, talán az egyetlen kivétel a tömeggyilkos, de még az ő frusztrációját is értem. Érdekes megtapasztalni, hogy a nézők is élet-tapasztalatuktól, koruktól függően más dolgokra és másként reagálnak.

- A sokadik előadáson vagytok túl …

- Alakul, változik. A játékunk egyre oldottabb, új értelmezéseket fedezünk fel egy mondatra, és ez segít abban, hogy ne csússzunk bele abba kecsegtető lehetőségbe, hogy hátra lehet dőlni, azt gondolván, hogy ez egy olajozott mechanizmus, megy magától is. Én, Szombathelyen tapasztalhattam meg ezt a küzdelmet, mivel itt egy bérletes előadást „kijátszunk” egy huzamban. Azt a fajta kihívást, hogy estéről estére frissen kell tartani az előadást, itt tanultam meg. Nem panaszként mondom, csak mint tapasztalatot, az ember nem is gondolná, hogy mennyire össze tudnak mosódni a napok, amikor két hete ugyanazt csinálod, és azt sem tudod, hogy tegnap volt-e, amikor fogat mostál, vagy ma reggel? Ráadásul egy napi rutin is követi ezeket az előadásokat, azonban azt veszem észre magamon, meg a kollégákon is, hogy az Ájlávjút egyre jobban szeretjük játszani!

- Van azért előnye is annak, hogy sorozatban játsszátok a darabot?

- Előnye az, hogy nagy biztonságot ad technikailag, és ebből fakad az említett oldottság, játékosság. A műfaj szabta keretek, pedig bármilyen meglepő, de szabadságot adnak. Vannak cölöpök, tudod, hogy mikor, melyikhez kell elérned. Az, hogy hogyan éred el, már egy belső játékosságon múlik.

- Ha elfogadjuk, hogy nem mindegy, hogy a néző mit élt meg élete során, akkor ez nyílván a színészre is igaz valamennyire.

- Igen, valamelyest ez így is van, de ilyenkor színre lép a fantázia, ami egy másik fontos alkotóeleme a színészi munkának. Mindig vannak olyan helyzetek, amelyeket az ember nem élt meg, de el tudja képzelni, és minél részletgazdagabban tudja elképzelni, annál jobban életre kelnek, hitelesebbek lesznek. Mindig van egy központi igazsága az adott szereplőnek, és ha azt megtalálja az ember, már nagyon nem tévedhet.

- Színészi játék, ének, tánc, komplex feladatot kaptatok ebben a darabban.

- Kihívás volt számomra, ekkora zenés feladatot még nem kaptam. Évekkel ezelőtt voltam már Maugli, de neki igazából két dala van, nemrég írtak neki egy saját dalt is, de az akkor még nem volt készen. Nagyon sok segítőnk volt, Sebastian, a koreográfiákhoz nagyon rugalmasan, és kreatívan állt hozzá, Falusi Anikó, aki türelmes munkával olyan szólamokat is kihozott belőlem, amelyektől rettegtem az elején, Maronics Ferenc is sokat szöszölt velünk, és finomított, és folyamatosan rajta tartja a fülét a zenei részeken. Jó tudni, hogy mindig van visszajelzés és ez biztonságot ad. Harangi Mária pedig jó ízléssel terelgetett bennünket a jó irányokba. Azt gondolom, ezt minden kollégám el fogja mondani: valahogy szívügyünk lett ez a darab. Nem csak négyen vagyunk benne nyakig, hanem az egész stáb, a technikai személyzet, az öltöztetők, kellékes, ügyelő elengedhetetlen munkája, akik a háttérben velünk együtt rohangálnak, mindezt úgy, hogy ebből a néző semmit se vegyen észre.

- Sikerről beszélünk, azt hiszem teljes joggal, mégis nem érzed úgy, hogy a szombathelyi közönség kicsit visszafogott, hűvös? Úgy általában …

- Nem érzékelem azt, hogy más lenne itt a közönség, mint máshol. Ha valami nagyon tetszik nekik valami, ösztönösen reagálnak a dolgokra, nem is várom el, hogy ez másképp legyen, hiszen az nem lenne őszinte, képmutatás lenne talán. Hálásak vagyunk nyilván, ha nagyon jönnek velünk, de ez nem mindig van így, ez a színház varázsa…, változó és jelen idejű.