A Haragosszigettől az Ájlávjúig

Nagy-Bakonyi Boglárka remek szerepekkel zárta az előző évadot, s ugyanolyan remek szerepekkel folytatta az újat. A jól megérdemelt siker nem is maradt el. Vele beszélgettünk.

- A Haragossziget különdíjjal elismert sikere a korábbi időszak történéseiből építkezik. Hogy élte meg azt a helyzetet, amit a darab bemutatója, majd a pandémia miatti lezárás jelentett?

- Az egész próbafolyamat nagyon feszített volt, szoros, mert éppen az első lezárások előtti karácsonyi időszakkal esett egybe, a karácsony pedig egy színház életében mindig zűrös tud lenni. Amikor kezdtük a próbákat, akkor én éppen a Liliomfiban játszottam. Ehhez jött a Haragossziget. Feszített volt a tempó, rengeteg előadásunk volt, és abba illeszkedett bele ez a próbafolyamat. Ugyanakkor szép emlék ez az egész időszak, mert iszonyatosan koncentrált volt a munka. Az én szívemnek nagyon kedves az, ha kevés szereplő van egy darabban, mert nagyon lehet, és kell koncentrálni, elmélyülni a feladatban. Ráadásul valahogy mindenki rátalált a saját szerepére, és magára a darabra is. Jó volt Réthly Attilával dolgozni. Azt éreztük már a bemutató előtt, hogy ez egy szép előadás lesz, nagyon fogják szeretni, ami talán furcsán hangzik, mert egy ilyen nehéz téma kapcsán (anyagyilkosság) talán nem a szeretni szó a legjobb kifejezés. Hogy siker lesz valami, azt mindig érzi egy színész, és akkor is éreztük. Sajnos nagyon rosszul jött ki, hogy a lezárásnál először az iskolákat tiltották le. Sok diákbérletesünk volt, előfoglalások, de akkor az iskolák már nem jöhettek. Színpadon, élőben aztán öt vagy hat előadást ért meg a darab. Idén tavasszal született meg a döntés, hogy akkor videóra vesszük.

- Ez eleve az E-színház számára készült?

- Tudomásom szerint egyáltalán nem az E-színháznak készült. Három nap alatt vettük fel. Nagyon hamar kiderült, hogy ez a darab sokkal pontosabb lesz, hogy ha nem egyben, az elejétől a végégig van felvéve, hanem elkezdjük gyakorlatilag filmre vinni, jelenetekre bontani, és a felvétel során különböző kamera beállításokat alkalmazni.

- Ami azt jelenti, hogy utólag vágták meg…

- Igen, ebben Kaczmarski Ági operatőr-vágónak múlhatatlan érdemei vannak, nagy feladat volt ezt megoldani. Azt gondolom nagyon jól sikerült. Gyakorlatilag véletlenül vettem észre, hogy a „filmünk” versenyez az E-színházi fesztiválon, és láttuk azt is, hogy a benevezetett huszonöt előadás nagyon sok, kicsi az esély, hogy bármilyen díjat el lehessen így hozni. Ennek ellenére azért volt egy olyan érzésem, hogy van a Haragossziget annyira különleges, hogy bármi megtörténhet. Aztán egyik reggel Ági küldött egy üzenetet, hogy előző este volt az eredményhirdetés, és különdíjat kapott a Haragossziget. Ettől én iszonyatosan boldog lettem, főleg amikor utána el tudtuk olvasni a laudációját. Aztán nagy boldogság volt az is, hogy el tudtunk menni a díjátadásra.

- A színházi szakma hogyan reagált erre az elismerésre?

- Én azokkal beszéltem csak, akik zsűrizték ezt a fesztivált, és nagyon elismerően nyilatkozott mindenki. Örültek annak is, hogy nem egy átlagos előadást láttak, hogy ez egy bátor előadás, bátor a témaválasztás, a rendezés, és valami egészen unikális darab született.

 

-

A darabban játszott szerepét hogyan élte meg?

- A szerep megformálásában tényleg csak a képzelőerőmre hagyatkozhattam, mert szerencsére nekem egyáltalán nincsenek ilyen problémáim az életemben, nagyon szerető és odafigyelő családban nőttem fel. De sajnos lát ilyesmit az ember, és nyilván színészként erre szeme is van. Minden olyat megpróbál magába szívni, ami vele nem történt meg, és remélhetőleg nem is fog megtörténni, de egy adott szerepben bármikor szüksége lehet rá. Ráadásul nagyon élő a leírt szöveg, a szánkra illett minden egyes mondat. Ha klasszikust játszik az ember, akkor ott azért sokkal bonyolultabb a nyelvezet, esetleg fordításfüggő is. Ilyet, mint a Haragossziget, még sose játszottam, ami ennyire az élőbeszédhez kötődött volna. Igazából még ekkora szerepet sem játszottam azelőtt. Sok szöveg, végig színen kell lenni, egy pályakezdőnek ezek a legeslegjobb gyakorlatok. Ennek ellenére nem éreztem megterhelőnek. Lehet, hogy ha küzdenem kellett volna minden egyes mondattal minden előadáson, akkor megterhelő lett volna, de így annyira egyértelmű volt minden. Semmi kérdés nem volt bennem soha, hogy most mit, miért kell csinálnom.

- Gyors előző évadvég, hetente egymást követő bemutatókkal, Beckett, rövid szünet, majd Ájlávjú már az új évadban. A két darab ég és föld, és nem volt túl sok idő az átállásra. Miközben hasonló zenés szerepet Ön nem játszott korábban.

- Nagyon kicsi korom óta foglalkozom zenével, hét éves korom óta. Kórus, szolfézs, hangszeres próbálkozás, és hát a színművészeti egyetemen zenés osztályba jártam. Szóval tőlem egyáltalán nem áll távol a műfaj, bár az egyetemen nem adódott ekkora lehetőség, hiszen túl sokan voltunk egy osztályban ahhoz, hogy egy ekkora zenés szerepet valaki végig játszhatott volna. Ez egy nagyon komoly kihívás, és tréning is, mert sok mindent megkövetel a színésztől. Fejben végig ott kell lenni, nehéz, hogy melyik jelenet után melyik jelenet következik, mit veszek föl, melyik takarásba rohanok ki. Ez egy iszonyatos agymunka, koncentráció, de ahogy egyre több előadáson vagyunk túl, ezek már beülnek a zsigerekbe, s akkor már egyáltalán nem kell gondolkodni, vagy agyalni, hogy most pontosan mi fog következni.

- Átlépve a 15. előadást van-e változás az induláshoz képest?

- Nemrégiben volt lent Harangi Marcsi, aki rendezte az Ájlávjút, és azt mondta, hogy elképesztő, hogy mindenki mennyit fejlődött. Bevallom őszintén, én ezt például nem érzem, de ez ahhoz köthető valószínűleg, amit az előbb mondtam, hogy annyira a kezünkben van már az előadás, hogy merünk belelazulni, és ha kimegy a feszültség, ami nyilván egy premier közeli helyzetben még megvan, akkor a dolgok leegyszerűsödnek.

- Színészileg mekkora kihívás?

- Kihívás, mert nagyon sokféle szerepet kell eljátszani, az idő rövidsége sem könnyíti meg a dolgot, hiszen az egyik jelenetből a másikba kell rögtön átugrani, gyakorlatilag csak egy jelmez segít, hogy mondjuk, öregedjek hatvan évet. Azt hiszem, húsz fölött van a megjelenítendő karakterek száma.

- Van kedvenc jelenete?

- Mindegyik az, de az egyik nagy kedvenc, az a teniszes jelenet. Nyilván azért, mert a való életben is Péter (Hajdu Péter István) a szerelmem, és mi még soha nem játszottunk így együtt. Én őt nagyon csodálom, tisztelem. Annyira fantasztikusan próbál, és annyira szépen foglalkozik mindig a feladataival, hogy jó a közelségében lenni és együtt szerepelni a színpadon. Egyébként azokat a jeleneteket szeretem igazán, amelyben úgy oldok meg egy feladatot, vagy karaktert, hogy egy ismerősömet veszem példaképül. Amikor eszembe jut például, hogy ezt a mondatot úgy fogom majd mondani, ahogy anyukám mondaná.

 

- Van olyan jelenet, vagy szituáció a darabban, amivel kevésbé tud azonosulni?

- Az biztos, hogy, mint a randevúzós jelenetben, megőrülnék, ha olyan férfiakkal kellene találkoznom, akikkel ennyire nem értek szót, egyáltalán semmi közös nincsen bennünk. Akkor azt hiszem, tényleg nagyon elveszettnek érezném magamat. Azt mindenképpen fontosnak tartom megemlíteni, hogy már dolgoztam Harangi Marcsival korábban. Nagyon élveztem akkor is az egész próbafolyamatot, és nagyon szeretem azt, ahogy Marcsi dolgozik. Nagyon tisztelem azért, hogy ő semmiféle belső konfliktusát nem rakja rá a színészre, ez egy nagy rendezői erény szerintem. Az ő rendezésében annak idején nem zenés szerepet játszottam, és ezt nagyon sajnáltam. Most viszont visszakaptam többszörösen is mindent a sorstól.

Nagy-Bakonyi Boglárka új darabban, a Forte Társulattal közös előadásban a Vízkereszt, vagy bánom is én-ben, Viola, a fiatal nemes lány szerepében látható. (Premier: december 03. )