Alig várom, hogy legyen megint

- Amikor az évadnyitó társulati ülésen szót váltottunk, azt mondtad, hogy tele vagy izgalommal és kíváncsisággal: új város, új emberek, friss diplomásként életed első társulata... Most hogy vagy?

- Úgy érkeztem Szombathelyre, hogy kétszáz kilométeres körzetben egyetlen ismerősöm, barátom sem volt - és egy hónap után elmondhatom, hogy tényleg úgy érzem: idetartozom. Ami azért is nagy boldogság, mert azt ugyan nem állítom, hogy általában nehezen illeszkedem be, de egy-egy új helyzetben, új közösségben nem akarok mindenáron és rögtön "bemutatkozni", fölhívni magamra a figyelmet. Itt ilyesmire nem is volt szükség: fantasztikus társulat fogadott, azt éreztem, hogy mindannyian nyitottak és kíváncsiak rám. Túl vagyok egy-két igazi, jó beszélgetésen is. Nyilván még túlzás lenne azt mondani, hogy vannak itt barátaim, de már látom, hogy lehetnek. Nemcsak a társulatot szerettem meg, hanem a várost is: lépten-nyomon pozitív hatások érnek.

- Az évadnyitó társulati ülés után azt is elmondtad, hogy mielőbb szeretnél legalább néhány próbán túl lenni - hogy valamiféle benyomásuk legyen rólad a kollégáknak. Azóta ez is megtörtént: Jeles Andrással próbálod A kis lordot. Jelessel indulni - ezt is tekinthetjük "jó jelnek".

- A rendezői kíváncsiság szárnyakat tud adni az embernek - és kezdettől az érzem, hogy András kíváncsi a színészeire. A társulatot ismerte, rájuk írta a szerepeket, és bár nekem nem volt meg ez a szerencsém, próbáról próbára inspirál engem és figyel rám. Ahogy a nagy könyvben meg van írva: minden megy magától.

- De hogy van megírva a nagy könyvben?

- Nagyon sokféle próbafolyamat létezik - persze még nincs sok mögöttem, de néhány emberrel azért már találkoztam. Úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy a színész azt érezhesse, nem utasításokat hajt végre, hanem maga is alkotója a szerepmének. Andrásnál - Jelesnél - így van; erre gondolok, amikor azt mondom, hogy úgy megy minden, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ez az álom. Volt olyan próbánk, amikor egy ösztönös gesztusomról megjegyezte, hogy az érdekes - azt rögzítsem. Jó érzés, hogy figyel. Hogy nem végrehajtat, nem megfelelnem kell valamiféle elvárásnak, hanem azt a pici szerepet együtt próbáljuk meg minél pontosabbá és érdekesebbé tenni. Minden próba után feltöltődöm, és alig várom, hogy legyen megint.

- Minnát játszod A kis lordban. Ki ez a nő?

- Minna egy pénzéhes hisztérika, aki bejelentkezik, hogy nem a kis lord, hanem az ő fia az igazi trónörökös - és persze követeli magának az ezzel járó jogokat. Hamar kiderül, hogy nem mond igazat. Van például egy jelenet, amelyben Minna nem beszél: bejövök - és Jordán Tamás meg Kiss Mari porig aláz. Nagy élmény, hogy ilyen emberekkel dolgozhatok. Az első alkalommal szinte civilként jöttem zavarba: ott áll velem szemben az igazgatóm - izzik a jelenléte -, és azt mondja, hogy egy szavamat nem hiszi, hogy nekem itt nincs semmi keresnivalóm; én meg próbálom tartani magam, de közben megsemmisülök. Utána nem volt más dolgom, mint ezt a valódi élményt újra felszínre hozni, megismételni. Sokat segít, hogy csapatjátékosok vesznek körül; tanulok tőlük. De hát tanulni jöttem Szombathelyre. Jó átélni, hogy itt nem kamu duma a társulati létezés, hanem magától értetődő, napi gyakorlat.

- Minnához kapcsolódva következhet az örök kérdés, hogy vajon milyen típust szeret a színész inkább játszani. Pozitívat, negatívat? A saját személyiségéhez hasonlót - vagy inkább nagyon különbözőt?

- Van úgy, hogy elolvasok valamit, és úgy érzem, nekem ezt egyszer még el kell játszanom. De minden szerephez megpróbálok úgy közelíteni, hogy "az nem én vagyok". Azt keresem benne, amihez nincs azonnal kapaszkodóm. Mert számomra akkor érdekes a színészet, ha egy-egy szerep által magamról tudok meg többet. Minna olyan szerep, amelyről első pillantásra azt gondoltam, hogy kevés közöm van hozzá: nem vagyok pénzéhes, nem vagyok ennyire önző... Az ember egyébként is szereti jónak hinni magát. Megpróbálja ellesni más emberektől - akiket rosszabbnak, vagy éppen szerencsétlenebbnek gondol önmagánál -, hogy miképpen is kell rossznak vagy szerencsétlennek lenni. Aztán egyszer csak elkezdi belülről, mélyen élvezni a szerepet. Először Várjával voltam így. A Cseresznyéskertet Lukáts Andorral próbáltuk a Főiskolán. Amikor megkaptam a szerepet, úgy éreztem, nagyon távol áll tőlem, úgy terveztem, "megfigyelési tapasztalatokból" fogok dolgozni. A próbafolyamat végére eljutottam oda, hogy rájöttem: én is - mint bárki más - lehetnék Várja. Ha annyi megaláztatás és bántás ért volna, mint őt, talán én is befognám a számat az igazságtalanságok láttán. Most még nem tartok ott, hogy fölfedezzem önmagamban mondjuk a Minnát jellemző számítást - de nagyon érdekes feszegetni ezeket a határokat. Vagy megtalálni ennek a nőnek a járását. Persze az is előfordulhat, hogy András csak elhiteti velem: én találom meg, amit ő már régesrég tud - de ez nem is fontos. A fontos a sikerélmény: hogy úgy érzem, én is hozzáadok valamit az egészhez.

- Mikor, hogyan dőlt el, hogy színész leszel?

- A legelső nagy élményem, hogy első osztályos általános iskolás koromban harmadik lettem egy olyan szavalóversenyen, ahol negyedikesek is indultak. El nem tudom mondani, mekkora dolog volt ez. Weöres Sándor Kutya című versét vittem, és azt éreztem - hatévesen -, hogy itt valami titok van. Hogy a közönség azt hiszi, a kutyáról van szó, pedig én valójában magamról beszélek; de mégse magamról beszélek, hiszen verset mondok... Ez a különös kettősség boldoggá tett és elvarázsolt. Akkor éreztem meg először a színészet ízét - anélkül, hogy pontosan megfogalmaztam, megfogalmazhattam volna magamnak, mit is érzek. Az biztos, hogy utána tudatosan kerestem a szavalóversenyeket, színjátszó csoportokat, táborokat. Tizenhárom éves koromtól a tatabányai Jászai Mari Színházban játszhattam pici szerepeket. Amikor a frissen kinevezett igazgató, Harsányi Sulyom László a színház gyerekszínjátszó csoportjának megszűnése után felajánlotta a lehetőséget, zavaromban csak annyit bírtam mondani, hogy "nekem ezt előbb meg kell beszélnem a szüleimmel". Természetesen; ő csak azt akarta tudni, lenne-e hozzá kedvem. "Azt hiszem, igen." Aztán - amikor már nem látta - ugráltam a boldogságtól. Mindez abban az évben történt, amikor a tatabányai nyolcosztályos gimnáziumból Tatára kerültem: Sóvágó Kati néni kedvéért váltottam iskolát - ő híresen jó magyartanár.

- Ahogy hallgatlak, muszáj kimondanom, hogy micsoda nyugalom, derű, megfontoltság és tudatosság árad belőled. Azt is mondhatnám, hogy bölcsesség - de hát egy huszonhárom éves lányról ilyesmit állítni mégiscsak túlzás. Vagy ez alkati kérdés?

- Anyukám mindig azt mondta, hogy mindenki tud jó - a legjobb - lenni valamiben. Csak meg kell találni, hogy mi az; és hinni kell benne. Én mindig hittem abban, hogy amit elhatározok, azt meg is tudom valósítani. Amikor elsőre nem vettek fel a színművészetire, rettenetesen kiborultam, nem is értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Azóta persze azt nem értem, hogyan lehetett akkora szerencsém, hogy másodszorra bekerültem. Közben egy évet eltöltöttem a Pesti Magyar Színház stúdiójában, ami hároméves iskola, de én folyamatosan azzal a tudattal éltem, hogy egy évig itt leszek - aztán majd fölvesznek. És föl is vettek. Nagyon sok múlik például azon, hogy - kb. kilencszáz jelentkező között - hogyan lép az ember a bizottság elé. A felvételire úgy kell bemenni, hogy "ti még nem tudjátok, hogy engem fel akartok venni - de én tudom". Ez nem önszuggesztió, hanem annak a nyugalma, hogy én tényleg tudom.

- Azt is tudtad, hogy Szombathelyen jó lesz?

- Tényleg az volt a legérdekesebb, hogy minden alkalommal, amikor Szombathelyre gondoltam - amikor feltettem a kérdést, hogy tényleg akarok-e ilyen messzire jönni -, teljesen felvillanyozódtam. Nem kellett mást csinálnom, csak magamra figyelnem: ha ekkora örömet okoz a puszta gondolat, hogy a szombathelyi társulat tagja lehetek, akkor nincs min tovább gondolkodni. Ebben a pillanatban úgy látom, hogy a lehető legjobban döntöttem. Az ötlet az osztályfőnökömtől, Gálffi Lászlótól ered: ő hívta föl Tamást, hogy jöjjön el, nézzen meg. Eljött, megnézett, és azt mondta, vár szeretettel.

- Korábban ismertétek egymást?

- Nem. Én természetesen tudtam, kicsoda Jordán Tamás. Képzeld el, tizenöt évesen a POSZT-on, Az imposztorban láttam először. Teljesen belészerettem. Negyedórán át nem tértem magamhoz Pécs főterén, csak az járt a fejemben, hogy én is ezt szeretném csinálni. A mai napig minden igazán jó előadás után azt érzem: színésznő szeretnék lenni. Azt hiszem, ez nem függ a koromtól, attól, hogy elvégeztem-e az egyetemet - vagy hogy éppen mit próbálok; ez a vágy most is olyan erős bennem, mint amikor a felvételire készültem. És szerintem tíz év múlva is pontosan ezt érzem majd, ha körülöttem valami jó történik.

- És te mivel győzted meg? Miben látott?

- Tamás két előadásban nézett meg, és - mint később kiderült - tulajdonképpen mindkettővel szemben voltak fenntartásai. Meg is kérdeztem: akkor hogyhogy itt vagyok? Azt válaszolta, számára ilyenkor csak az a fontos, hogy néz egy embert - de nézné-e még? Ha azt érzi, hogy igen - minden más lényegtelen. De nyilván az is nyomott nála a latban, hogy Gálffi ajánlott. Ők ketten sok mindenben hasonlítanak. Elismert művészek - és nagyszerű emberek. Gálffi Lászlótól a szakma mellett elsősorban tartást és megbízhatóságot tanultunk - és a tőle tanultakhoz szeretném tartani magam a későbbiekben is.