Egy karakán lány
- Éppen A jó pálinka itassa magát című nagy sikerű "irónia" után vagyunk: a múlt évadban bemutatott előadásban Péter Kata szerepeit vetted át.
- Nem ez az első alkalom: a Nemzetiben, a József Attila Színházban is volt rá példa, hogy be kellett beugranom. Bár a szerepátvétel azért kicsit más. De mindkettő nehéz, mert a próbafolyamat ilyenkor kimarad. Amit máskor hetek alatt átlát az ember, gondolkodik róla, születnek ötletek, az nincs. Helyette kapod a végeredményt, amit megnézel dvd-n, látod a szövegkönyvet; és kész. Ha beugrásról vagyis csak néhány előadásról van szó, akkor pontosan meg kell csinálnod azt, amit láttál. A jó pálinka...-felvételt viszont már eleve úgy néztem - és az előadást is a pesti RS9-ben -, hogy közben összeraktam a saját verziómat; azt, ami nekem esik jól. Sok időnk nem volt: két próba és egy öltözéses összpróba után álltunk a közönség elé. Akad, akinek a beugrás rémálom, nem tudja, nem is vállalja. Azt mondják - tényleg mások mondják -, hogy nekem viszont megy. Viszonylag gyorsan és könnyen tanulok szöveget, ez sem okoz problémát.
- Ha már a szövegtanulást említed: gondoltam is, hogy nem lehetett egyszerű ezeket az indázó, csapongó szövegfolyamokat - mondjuk a Transzgén-jelenetben - megtanulni. Hosszú percekig beszélsz - mintha a semmiről. A színművészetin megtanítják, hogyan kell szöveget tanulni?
- Amikor először elolvastam, én is azt gondoltam, hogy igen: Veronika rizsázik a semmiről, céltalanul ide-odacsapong. De azért vannak a Transzgén-szövegnek is csapásirányai. Gálffi László volt a beszédtanárunk az egyetemen, ő azt javasolta, hogy a hosszabb szövegeket, monológokat írjuk le kézzel - ez nem csak az ő módszere, mástól is hallottam -, mert ha leírod, azzal is tanulod. Az egyetem alatt csináltam is, azóta, bevallom, nem. Gálffi másik tanácsa az volt, hogy sokszor, nagyon sokszor mondd el, amit megtanultál. Addig, ameddig bírod aggyal és türelemmel, szorgalommal: hogy egy idő után már ne te mondd, hanem az izomzatod, a szád. Ő ezt úgy hívja, hogy "szájra tenni a szöveget". Ha ez megvan, bármi történhet előadás közben, ha meg is zavar, nagy baj nem lehet: a szád kimondja helyetted, amit kell. Ez a módszer engem rengetegszer kisegített. Szokták is mondani a kollégák, hogy stréber vagyok. Ha stréber, hát stréber: szeretem biztonságban érezni magam a színpadon. A jó pálinka...-szövegeket is sokszor elmondtam, ennek ellenére ma is előfordult, hogy fölcseréltem mondatokat. De mivel ez a szöveg kanavászként működik, nem volt belőle probléma. Az a lényeg, hogy tudjál játszani.
- Futó benyomásaim vannak rólad, de olyan embernek képzellek, aki mindig véghez viszi, amit elkezdett; aki "a jég hátán is megél"; aki határozott - mert tisztában van önmagával, az értékeivel. Így van?
- Elmondok valamit, aminek nagyon örültem - és ezzel talán a kérdésedre is válaszolok. A tartalék tartalékos jelmezes összpróbáján történt: kalapok, ruhák, ilyen felöltő, olyan felöltő, ilyen probléma, olyan probléma; megálltunk sokszor. Éppen ott tartottunk, hogy jön Schlanger András a kalapjával - és hirtelen nem tud vele mit kezdeni. Én meg kértem, hogy adja ide - elvégre én vagyok a háziasszony -, majd felteszem a fogasra, ne aggódjon, csak jöjjön be. Megoldódott a probléma, éreztem, hogy nem érdemes vele többet vacillálni. Utána Németh Éva, a rendezőasszisztens elmondta, hogy ebben a helyzetben odasúgta neki Tamás (Jordán Tamás, az előadás rendezője, öl.), hogy "milyen karakán lány a Cili, nem"? Éva annyit fűzött hozzá, hogy "ugyanakkor meg nem arrogáns". Megköszöntem Évának ezt a megjegyzést. Néha, ha jó passzban vagyok, előfordul, hogy átlátok helyzeteket: tehát - praktikus dolgokban - tudok segíteni. Úgy gondolom, hogy ilyenkor határozottan kell javasolni - és föltétlenül úgy, hogy a másikat ne bántsd meg; hogy érezze, tényleg segíteni akarsz. Amikor a Hermelint próbáltuk a Nemzetiben, Básti Julival voltak jeleneteim, mindjárt az első felvonás elején. A kollégák jó előre figyelmeztettek, hogy Julival nem könnyű megtalálni a hangot. Ráadásul rögtön sok minden van a színen: kalap, virágok, kosár, söprű, pénz, színházjegy - mindenféle kellék. Ott is gyors és praktikus tanácsokra volt szükség: hogy például az adott pillanatban mi legyen a táskával. Juli végül megdicsért: "De jó, hogy neked ilyen agyad van." Anyukám matematika-fizika szakos tanárnő, talán tőle örököltem valamit - mindenesetre sokszor tapasztalom, hogy a színházhoz is kell a matematika meg a logika.
- Azért érdekes, amit mondasz, mert innen kívülről azt látom - és ez nagy élmény -, hogy mindig praktikus dolgokból születik meg a színház. Amin aztán lehet nevetni, sírni, jókat gondolkodni.
- Csak az képes járni a vízen, aki előtte leverte magának a cölöpöket. Ha a cölöpverés megvan, utána már jöhet a viszonyok feltárása, jöhetnek az ötletek. Úgyhogy nagyon jól működtünk együtt Básti Julival is, mert levertük a cölöpöket. A kollégák meg csodálkoztak: Hogyan csináltad? Sehogy. Úgy, hogy a praktikus részével kezdtem el foglalkozni a munkámnak. Nem olyasmivel, ami nem az én dolgom - csak azzal, ami az enyém. A közös dolgainkkal. Attól fogva nem éreztem, hogy meg kell alázkodnom, hiszen ő is színész - én is színész vagyok. A tiszteletet megadtam, természetesen. Nem is tudok másképp nézni Básti Julira: iszonyatosan tisztelem. Persze előfordul, hogy az ember nehéz helyzetbe kerül: amikor a partnerét lekötik a görcsei és a saját problémái, akkor nem lehet segíteni. Akkor hiába látod, mi lenne a jó, minden hiába. Ilyenkor nem is próbálkozom. Meg kell várni, míg a másik megküzd saját magával.
- Volt egyszer egy gyönyörű beavató színházi Rómeó és Júlia-előadás a zalaegerszegi Hevesi színházban, Ruszt József rendezésében. Te játszottad benne Júliát. Számomra máig meghatározó élmény - te hol tartod számon a pályádon?
- A legfontosabbak között. A színészi szakmát két embertől tanultam meg, mielőtt az egyetemre kerültem. Az egyik Berci - Bagó Bertalan, azért mondom előbb őt, mert vele találkoztam először: az Eurüdiké címszerepét játszottam. Igazán csak utólag jöttem rá, hogy mi mindent megtanultam azzal az előadással. A másik: Ruszt József. Az ő személye azért meghatározó az életemben, mert azt mondhatom, hogy kiválasztott engem. Rögtön a Rómeó és Júlia-olvasópróba után megkérdezte tőlem, hogy hova valósi vagyok. Pécselyi. Az hol van? A Balaton-felvidéken. Az egy falu? Igen, egy nagyon kicsike falu. Nem szólt semmit, csak elrakta az információkat. Én meg nem tudtam, mi van. Néhány évvel később jöttem csak rá, hogy azt akarta megtudni, milyen típusú ember vagyok. Más egy városban felnőtt leányzó, akit értek bizonyos élmények - és más egy vidéki. Mondhatnám úgy is, hogy arra volt kíváncsi, mennyire vagyok tiszta. Az első vagy a második hét után aztán leült velem, és azt mondta, hogy ezentúl nem tízkor, hanem kilenckor kezdjük a munkát. Nagyon megijedtem: Ennyire rosszul próbálok? Féltem: mi lesz, a nagy Ruszt leszid négyszemközt? De nem: érdemesnek tartott arra, hogy külön tanítson. Érdekes, hogy akkor se tudtam, pontosan mi történik velem, de előfordult, hogy évekkel később egy általa beállított gesztus segített egy másik szerepnél; nem kellett ráfeszülni. Imádtam Ruszttal dolgozni, a Csongor és Tünde is tanulságos munka volt, abban Ledért játszottam. Ott meg küzdöttem vele: szép küzdelem volt, amiben én elbuktam - de abból is tanultam rengeteget.
- Honnan tudod, hogy elbuktál?
- Tudtam, hogy igaza van. Kért tőlem valamit, amiben én nem éreztem jól magam, ráadásul kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ha egy színésznek valami nem esik jól, akkor az nem is lehet jó. Még a fotózáson is kitaláltam valamit, mire ő leállította a próbát. Potyogtak a könnyeim, ő meg akkor is tanított. Azt mondta: "Cili, ebben a darabban nem csak maga van. Ha maga valami egészen mást játszik, mint a többiek, akkor kilóg az előadásból. Én vagyok itt lenn a rendező, látom, hogy mi ez a stílus, azért kérem ezt magától, mert ez illik az előadásba. Ezt értse meg." Ültem, sírtam, és tudtam, hogy vesztettem. Attól fogva nem álltam ellen, sőt, egy idő után meg is szerettem a szerepet.
- Amikor átnéztem, mi minden van már mögötted, pont arra gondoltam, hogy a visszatérő Ruszt és a friss erőként érkező Bagó Bertalan - nem volt rossz iskola Zalaegerszegen.
- Akkor kezdtem a zalaegerszegi stúdióban, amikor Berciék - Bagó és Bereményi - odakerültek. Érdekes, azóta se dolgoztam vele, de nagyon bízom benne, hogy egyszer csak összejön újra. Ami késik, nem múlik. Nem tudom, hányszor történik meg egy színész életében, nekem egyelőre ő az egyetlen rendező, akivel eljutottunk oda, hogy nem is félszavakból, hanem apró gesztusokból megértettük egymást. Próbáltuk A salemi boszorkányokat, én játszottam Mary Warrent. Volt egy jelenet, amikor ott vagyunk mi, lányok, hogy megbeszéljük, mi történt éjjel - és belép Proctor.
- Ő volt Ilyés Róbert.
- Igen, és mert én a cselédje vagyok, abban a pillanatban rettenetesen megrémülök, hogy rajtakapott bennünket, megpróbálok elszaladni. Pont ott áll az útban, nem tudok tőle kimenni az ajtón. Berci sokáig nem foglalkozott azzal, hogy mi legyen az elszaladással - én meg folyton rágtam a fülét, mert az egy fontos jelenet, sok mindent el lehet játszani benne. Majd, nyugi, sor kerül arra is. És aztán eljött egy próba, amikor ráéreztem valamire, mert már annyira vágytam rá, hogy megcsináljam. Berci a végsőkig feszítette a húrt, és ebben a felfokozott helyzetben annyi volt az instrukciója, hogy "jajaj, hopp, jaj, ez nem, spuri." Volt egy ritmusa, volt egy összenézés - meg egy jajistenem. Azt ott elkaptuk, egyszer és mindenkorra. Aztán persze akadt olyan jelenet is, amelyiknek sose találtuk meg a nyitját, nem jöttünk rá, hogy az ott mi lehet. Maximálisan bízom Berciben: az ízlésében; abban, ahogy a színészeket vezeti; ahogy abból építkezik, ami te vagy.
- Aztán a stúdió után mégis jelentkeztél a színművészeti egyetemre. Miért?
- Kicsit messzebbről kezdem. Amikor 18 évesen elkezdtem Zalaegerszegen stúdiózni, aztán egyre nagyobb szerepeket kaptam - akkor kicsit elszálltam. Például a legjobb barátnőmmel se tartottam a kapcsolatot. De egyszer eljött megnézni egy előadást - és akkor rendesen kiosztott. Nem tetszett neki, amit látott. Nem a színpadon, hanem a színpadon kívül: ahogy viselkedem, ahogy létezem, ahogy csak magamat látom a világból. Azt kérdezte, hol van az a Cili, akivel ő gimnáziumba járt, akivel hajnalig lehetett beszélgetni mindenféléről. Az nekem nagyon nagy lecke volt. Rettenetesen fájt. Zokogtam. Előbb azért, mert igazságtalannak éreztem, utána meg azért, mert tudtam: igaza van. Igazi, nagy, őszinte este volt. Tudtam, hogy vissza kell találnom magamhoz.
- A trauma egyszerre megváltoztatott - vagy dolgoztál érte?
- A trauma hatására elkezdtem magamat tudatosan figyelni. Hogy az a Cili, aki azt hiszi magáról, hogy hú, de nagy művésznő - az tényleg én vagyok-e. Tudtam, hogy nem. Megpróbáltam visszaszerezni önmagamat, akár annak az árán is, hogy abbahagytam a pörgést, nem jártam le a klubba - hogy megnézzem, mi történik, ha nem keresem állandóan a visszaigazolást, annak a bizonyítékát, hogy tényleg létezem. Mert ez az időszak erről szólt. Azért szálltam el, mert folyton és görcsösen akartam a visszaigazolást. Látjátok, halljátok, itt vagyok. Ez egyfajta kishitűség, ami átcsap nagyképűségbe. Ebből a helyzetből kellett visszatalálni ahhoz, aki vagyok, körítés nélkül. Ez a folyamat vezetett el oda, hogy két évvel később azt éreztem, tovább kell lépnem. Másodszor is felvételiztem a színművészetire: ezúttal a Lukáts-Jordán - osztályba. Nem azért, mert nem volt megbecsült helyem, nem kaptam jó feladatokat; egyszerűen csak azért, mert éreztem, hogy nem tudok már fejlődni. Amit lehetett, megtanultam Zalaegerszegen. Természetesen nem tudhatom, hogyan alakult volna az életem, ha maradok. Mindenesetre később az egyetemen is volt egy hasonló pillanatom: amikor elszaladt velem a ló. Akkor egy tanárom volt az, aki az orromra koppintott. Nem mondta ki nyíltan, de olyan visszajelzéseket kaptam, amelyekből világosan éreztem: ja, ez megint az a helyzet, amikor vissza kéne keresnem, hogy ki vagyok én. Egyébként amikor felvettek a színművészetire, Tamás - Jordán - is megkérdezte tőlem, hogy miért akarok még beülni az iskolapadba. Azt mondtam, hogy azért, mert ugyan tudok valamennyit erről a mesterségről - mondjuk azt, hogy van egy ház, amely felépült, de azt érzem, hogy nincs alatta alap, úgyhogy előbb-utóbb elsüllyed vagy összedől. Az, amit tudok, egyelőre kevés ahhoz, hogy egy egész életre elég legyen. Valamikor ki fog fulladni. Lukáts Andor nagyon meg is jegyezte ezt a válaszomat, és időnként, amikor újra és újra elkezdtem volna a jól bevált patronjaimat durrogtatni, mindig elmondta, hogy "Cili, bontjuk le a házat, tégláról téglára". Küzdöttem ott két évig azzal is, hogy újra gyerek vagyok, újra nem számítok, el kellett felejtenem, hogy valaha álltam a színpadon. Lukáts Andornak hálás vagyok, mert keményen bánt velem. Méhes László is ezt csinálta, csak nem mondta el. Sokáig azt hittem, gyűlöl engem. Pedig csak azt akarta elérni, hogy ne azt használjam, amit öt év alatt összeszedtem, hanem teremtsek valami újat.
- Miért lettél színész?
- Óvodás koromban szerettem szerepelni, mindenféle szövegeket gyorsan megtanultam, de halandzsa nyelven is szívesen és felszólítás nélkül énekeltem. Anyukám utólag elmondta, hogy remekül elvoltam magamban, beöltöztem mindenféle cuccokba, soha nem unatkoztam. Általános iskolában darabot írtam, meg is rendeztem. Fogalmam sincs, hogy miért. Apámnak volt egy kollégája, aki mindig azt mondta, hogy "itt van Cilike, a kis színésznő". De mi az, hogy színésznő? Ja igen: az, akit a tévében látunk. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy létezik színház. Az a gimnáziumban tudatosult bennem, akkor már volt veszprémi bérletünk. Rajz tagozatos gimnáziumba jártam, festőművésznek, grafikusnak készültem. Valahogy jól jöttek össze bennem a családban elszórtan felbukkanó hajlamok. Közben azért színjátszókörbe is jártam a veszprémi Lovasi gimnáziumba. Ott kezdett el igazán motoszkálni bennem valami: egyre jobban éreztem, hogy a színház lesz az én terepem. Úgyhogy amikor leérettségiztem, magabiztosan csak a színművészetire jelentkeztem, sehova máshova. Persze nem vettek föl.
- A zalaegerszegi stúdióba viszont igen.
- Akkor nyáron még dolgoztam Pesten, üzletkötőként, céginformációs oldalt adtam el. Szerepjátéknak fogtam föl. Eladtam valakiknek valamit, amiről fogalmam se volt, hogy mi. Közben megismerkedtem egy fiúval, akit már felvettek a zalaegerszegi stúdióba. Tőle tudtam meg, hogy van utófelvételi. Lementem, felvettek. Leköltöztettek a szüleim Zalaegerszegre - hát így kezdődött. Az is nagy szerencse, hogy a szüleim soha nem korlátoztak semmiben. Akármit kitaláltam tizenéves koromban, minden hülyeségemet támogatták. Például kismotorvizsgát tehettem 14 évesen. Kérdeztem aztán anyutól egyszer, hogy miért voltak annyira engedékenyek. Azt mondta, azért, mert azt látta, hogy amit kitalálok, végigviszem. És ha nekem örömet okoz, hogy kismotort vezetek - vagy jelentkezem a zalaegerszegi stúdióba; akkor miért ne. Mindig megvolt köztünk a bizalom: őszinték vagyunk egymáshoz. Szerintem mázli, hogy anyu ilyen. Azért mondom őt, mert apu nagyon sokat dolgozott, keveset láttuk. De a szigorát éreztük. A nővérem négy évvel idősebb nálam, jogász-közgazdász. Ő mindig nagyon tudatosan gondolkodott: gyerekként semmi mást nem láttam belőle, mint azt, hogy ül és tanul. Én ezt nem akartam.
- Ehhez képest egész életedben tanulsz.
- Az más: az játék. Azt semmivel nem lehet összehasonlítani.
- A Nemzeti Színház társulatában - Jordán Tamás volt akkor az igazgató - megtapasztalhattad a legnagyobb színházi komfortot. Ahhoz képest most az MMIK...
- Gyakorlaton a Budapesti Kamaraszínházban voltam: kicsi, koszos - de jó volt ott dolgozni. Azért elismerem: nagyon szerettem a Nemzeti Színházban, hogy nyugalom van, és tér van, és szép környezet. De amikor kikerültem onnan, rájöttem, hogy elkényelmesedtem. Nagyon könnyű a jóhoz hozzászokni. Amikor azt vettem észre, hogy nem tudok koncentrálni, mert nem az a finom miliő vesz körül, akkor azt mondtam, hogy "állj meg, Cili, valamit rosszul csinálsz". A Nemzeti után a Budaörsi Játékszínben játszottam, úgyhogy nekem az MMIK most nem éles váltás, ráadásul ismerem ezt a helyet, hiszen a zalaegerszegi színházzal gyakran jártunk ide tájolni. Inkább azt mondom, hogy várom a csodapalotát, biztos nagyon szép lesz, jó lesz oda hazamenni. De arra jöttem rá, hogy semmi nem múlhat a körülményeken.
- Még ma sem ugyanaz vidéken és Budapesten színésznek lenni. Te most a fővárosból szerződtél Szombathelyre.
- Mostanában sok minden megmozdult az életemben - például véget ért egy kapcsolatom. Pont azon gondolkodtam, hogy menni kéne, amikor Tamás felhívott: azzal, hogy vár - Péter Kata helyére. Láttam, hogy Kata jókat játszott - gondoltam, biztos nekem se lesz okom panaszra. Megnéztem, kik vannak a társulatban, úgy éreztem, én ide tényleg beférek. Nem kell rivalizálnom senkivel. Az volt Tamás feltétele, hogy Mohácsi János megnéz a Nemzetiben a Vesztegzár...-ban, és eldönti, hogy szüksége lesz-e rám a szombathelyi Naftalin-előadásban. Megnézett, tetszettem - és most itt vagyok.
- Sokat gondolok arra, hogy a színész maga a nagy paradoxon: egyszerre kell hiperérzékenynek és nagyon keménynek lennie. Mégis irigylésreméltó, hogy milyen tárgyilagos derűvel beszélsz ezekről a "piaci tárgyalásokról".
- Van erre egy mondásom: "Kell? Nem kell? Teszem el." Ez vagyok én - kell vagy nem. Attól én még önmagam maradok, attól még nem csorbulok, ha a rendezőnek éppen nem rám van szüksége. De az osztálytársnőim is szokták mondani, hogy milyen gyorsan túllépek olyan dolgokon, amin ők hosszan gyötrődnek. Szerintem gyötrődni, rágódni nem érdemes: plusz energiák mennek el fölöslegesen csak azért, hogy megszerettesd magad. Ha nem téged akart a rendező - úgyis mindegy. Persze azért nekem is volt rossz korszakom. Két éve, amikor Alföldi Róbert többekkel együtt kirúgott a Nemzetiből, kétségbe estem: meg kellett tapasztalnom, hogy hónapokig nem adódik semmiféle lehetőség. Akkor sokat tépelődtem azon, miért nem kellek, miért nem veszik észre, hogy vagyok. Sokáig próbálkoztam és reménykedtem, aztán föladtam. Ültem a babérjaimon, megnéztem egy sorozat hat évadját néhány nap alatt, napokat töltöttem pizsamában. Most, utólag úgy látom, ezeket mind meg kell szenvedni. Mert aztán a saját hajamnál fogva mégis kirángattam magam a gödörből. Elkezdtem angolul tanulni, énekórára járni, elkezdtem újra festeni. Papp Zoli kollégám egyszer a Nemzeti büféjében azt találta mondani, hogy "tőled nem kérdezem, hogy mi lesz veled - téged nem kell félteni". Annyira rosszulesett. Mert lehet, hogy két lábbal állok a földön, de azért nekem is szükségem van arra, hogy valaki néha megsimogasson. Nekem tönkre kell mennem teljesen, hogy észrevegyék: én is sebezhető vagyok? Azért, mert általában jól tűröm a pofonokat, kell engem gyepálni? Ne már... De, kelljen engem félteni.
- De hát látod: Jordán Tamás is karakán lánynak tart. Úgy tűnik, időről időre fölbukkan a pályádon: előbb mint osztályfőnök, most - másodszor is - mint igazgató.
- A színművészetin is csodáltam, hogy mennyi energiája van: tanít, rendez, színházat igazgat. Fogalmunk sem volt, most sincs - csak sejtjük -, hogy közben milyen csatákat kell megvívnia. Nem tudom, hogy rajta kívül ki tudná mindezt végigcsinálni. Nagy ajándék, hogy a Karneválszínházban végre végigcsinálhattam vele egy teljes próbafolyamatot. Ez volt az, ami az egyetemen hiányzott: most megkaptam, egy csomagban.
- Másoktól is megkérdeztem már: ha tíz év múlva újra leülnénk, miről szeretnél beszámolni?
- Hogy van három gyerekem, családom. Hogy jókat játszom. És éppen a következő rendezésemre készülök.
- Én meg azt kívánom, készülj arra a rendezésre a Weöres Sándor Színházban. A szombathelyi csomagban különben benne van az is, hogy itt nagyon szeretik a színészeket: biztos hamarosan megtapasztalod.
- Már most tapasztalom. Pest egészen más: ott - a tapson kívül - nincs semmiféle visszajelzés. Itt, Szombathelyen érzem azt, amiért igazán érdemes színházat csinálni. Gondoltam is, hogy vigyázni kell: nehogy megint elszálljak...