Ne ez a dal legyen

Magamat láttam tíz év múlva itt,/ Hallottam ezt, a mostani dal hangjait./ És attól féltem, nehogy majd ez legyen,/ Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen… Énekelsz csehtamást? Persze, énekelek, vagy dúdolok inkább, együtt a cd-vel az autóban, most meg néha youtube-ról. Dünnyögöm inkább, minden vagyok csak képzett hangú énekes abszolút halással, bár néha azzal áltatom magamat, hogy abszolút a hallásom, csak nem a zenében, hanem más dolgokban. De lehet, hogy tévedek. Szomorú ez a könyv, bár szerzője Fodor Sándor több interjúban is elmondta, hogy nem ez volt a szándék. Nem a reménytelenség könyvét szándékozta megírni, pontosabban tovább írni, hanem a reményét. Továbbírni, hiszen ez a kötet már egyszer megjelent a kilencvenes évek elején, s most kiegészült néhány interjúval, amelyek a mában születtek, nyilván nemcsak Cseh Tamásról, hanem a máról is szólva. És hát a kilencvenes években Cseh Tamás még élt, dalokat mondott, fellépett, sőt némiképpen a politikában is megjelent, a jó barát Csengey Dénes okán és nyomán. Voltak persze törések, úgy szép az élet, ha törések is akadnak benni. Hosszú szünet Bereményivel, kísérlet új lemezre, hangra Csengeyvel, aztán Csengey tragikusan korai halála. Végül meghalt ő is. Az új interjúk, Marozsán Erika, Vígh Mihály, Beck Zoli, Cseh András már múlt időben szólnak róla, nem a jelenben. Fodor Sándor egyébként kitűnő riportkötete (kitűnő volt már az első megjelenés idején is) persze nem ezért szomorú. Szomorú annak, aki megérte azokat az évtizedeket, hetvenes, nyolcvanas évek, késő Kádár-korszak, mert óhatatlanul arra a lelkekben, fejekben bujkáló, rejtőző sötétségre emlékezteti, ami igenis a reménytelenség sötétsége volt, hogy így, ebben születtünk, s ebben is fogunk meghalni, s hazudik, aki azt állítja, hogy ő tudta, gyermekeink, unokáink már egy másik világban fognak élni. S szerintem szomorú olvasni gyermekeinknek és unokáinknak is ezt a könyvet, ezt a „csehtamást”, mert a reménytelenség őket is megérinti, vagy pedig gyanítom nem is nagyon értik a nagy öregek, miről beszélnek. Nem tudom melyik a rosszabb verzió?

1979-ben, vagy 80-ban az éjszakában, Csengey debreceni albérletében vagy huszonöt egyetemista ülte, vitatkozta körül Cseh Tamást. Túl volt már a fellépésen, nem akart énekelni, de nem is kérte tőle senki. A gitár a sarokban, úgy emlékszem, alig ivott valamit, igaz enni se nagyon. Pedig a lányok készültek, mindannyian szerelmesek voltak Tamásba, talán csak Dénes későbbi felesége nem, ő Dénesbe volt. Indulatos, néha meg rezignált vita folyt, hogy hogyan lesz majd, ha már nem így lesz, mit kellene tenni nekünk, leendő értelmiségieknek, hiszen egyértelmű, hogy mi vagyunk a változás letéteményesei, az események irányítói, a hatalom nem a munkásosztályé lesz, hanem a miénk. Túl sok hasonló, alkoholos, cigarettafüstös világmegváltó éjszakán voltam már túl, nem tanúsítottam túl nagy érdeklődést a vita iránt, főleg, hogy szó szerint idézni tudtam volna, hogy a vita bizonyos pontján ki, mit fog mondani. Düllesztettem a falat, Tamás is düllesztette egy kicsit, aztán rám nézett és azt mondta, te unod ezt az egészet ugye. Latolgattam, hogy lelkesen tiltakozzak egy kicsit, de végül csak bólintottam. Ha lesz valami, mondta, lehet, hogy nem sok köze lesz hozzá az értelmiségnek, de a bölcsészeknek biztosan semmi. Hallgattunk. Egyszer csak vége lett a vitának, az éjszakának. S egyszer csak vége lett mindennek.

A Cseh Tamás jelenség, a dalok persze nem (csak) erről szólnak, mint ahogy Fodor Sándor riportkötete sem. Jó, hogy megszületett, jó, hogy itt van, jó, ha sokan megveszik és elolvassák, jó, ha utána Cseh Tamás dalokat hallgatnak, énekelnek egy kis csehtamást. Jó lenne, ha élne, jó lenne, ha elmondaná, elénekelné, hogy mi van, és mi lesz? Merre jár Antoine és Desiré? Megvan-e még Fáskerti? Divat-e még a tangó?

Jó lenne, ha élne. Jó, hogy nem él. Nem kell a szemébe néznünk.