„Ebben a légkörben szívesen alkotok”

csak „EBBEN A LÉGKÖRBEN SZÍVESEN ALKOTOK”

Sardar Tagirovsky, a Weöres Sándor Színház művészeti tanácsának tagja, Csehovtól a Sirályt rendezi. Egy forró nyári szombat délután előolvasópróbát tart a színpadon. Ebben elvileg nincsen semmi meglepő, ha nem tudjuk, hogy a darabot jövő év májusában fogja bemutatni a társulat, s valójában a következő évad, indító előadása lesz, 2022-ben. Az olvasópróba befejeztével a színpadon folytatjuk, pontosabban megkezdjük, valószínűleg nem utolsó beszélgetésünket.

- A neten viszonylag kevés információ lelhető fel Önről, legalábbis, ami a magánéleti vonatkozásokat illeti. Van, ahol csak annyi szerepel, hogy 1985-ben született a tatárföldi Kazanyban, Oroszországban, amit akkor még Szovjetuniónak hívtak. És nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: 1985-ben egy kétfős küldöttség tagjaként Szombathely testvérvárosában, Joskar-Olában jártam, Moszkvától Kazanyig vonattal, Kazanytól végtelen nyírfaerdőkön át autóval Joskar-Oláig, ami oroszországi viszonylatban csak egy ugrásra van az Ön szülővárosától.

- Akkor lehet, hogy apámmal éppen összefutottak valahol. Majd egyszer, ha úgy alakul, üljünk le, és beszéljünk Kazanyról, érdekel, hogy Ön hogyan látta akkor.

- Oroszországban született, de az iskoláit, legalábbis a színművészethez kapcsolódóakat Budapesten végezte. Mi történt a kettő között? Hogyan került Magyarországra?

- Repülővel. (Mosolyog.) A szüleimet hívták ide dolgozni és Kecskeméten telepedtünk le. Akkor voltam hatéves. De fontos kiemelni, hogy én nem hatéves koromtól élek Magyarországon, hanem élek Magyarországon is! Oda-vissza utazás volt ez folyamatosan egészen tizenhat éves koromig. Vagyis nem felejtettem el az ottani életemet. Főleg Kazanyba jártunk vissza, érintve Moszkvát legtöbbször. Időnként csak rövid időre, és gyakrabban Kijevbe, mert ott vannak rokonaink. Tizenhat éves koromig folyamatosan aklimatizálódtam, ha élhetek ezzel a kifejezéssel. Bekerültem a kecskeméti életbe, és kicsit zűrös volt a gyerekkorom, mindenféle bajba belekeveredtem. A szüleim válása után én is kerestem a helyemet, csak megjegyzem, a szüleim azóta jóban vannak, barátok, nem olyan tragikus az a gyerekkor, mint amilyennek esetleg tűnhet. Viszont egy ilyen idegen környezetben én nem tudtam mivel foglalkozzak, nem tudtam, mi legyen. Emiatt nem jártam be az iskolába sem. Később egy akkreditált képzésbe kerültem, a Shakespeare Színiakadémiára, hároméves, nem diplomát, de felsőfokú jellegű (Színész II.) papírt adó képzésbe. Majd jött a Budapest Bábszínház, az is három év volt, akkor megtanultam valamennyire bábszínészként létezni. Mellette Rómában és Budapesten is olasz mesteremtől, Paolo Antonio Simionitól, tanultam Sztanyiszlavszkij- Strasberg színésztechnikát négy éven keresztül. Folyamatosan ingáztam Róma és Budapest között, majd következett Marosvásárhely. Harmadévtől a vizsgadarabomat már a sepsiszentgyörgyi színházban csináltam a mesteremnél, Bocsárdi Lászlónál, ez volt a Meggyeskert Csehovtól.

- Sajátos választás.

- Ez általában rendezői búcsúdarab szokott lenni, nem akartam nagyképűen ezzel kezdeni, de nekem ez egyfajta búcsú volt Oroszországtól, az akkori életemtől. Ennyiben személyes volt. Ennek köszönhetően sikerült sok más előadásba bekerülnöm. Ezért is fontos nekem a Sirály, vagy általában Csehov, mint ahogy sok mesteremnél fontos állomások voltak Csehov művei, vagy azok szereplői. Nagyon sok kurzuson vettem részt különböző országokban, különböző mestereknél. Alekszej Levinszkijnél, Oleg Zsukovszkijnál például. Nagyon fontos, izgalmas alkotók, mint ahogy Igor Jacko is, aki meg egyébként Anatolij Vasziljevnek a tanítványa. Vasziljevvel ugyanakkor nagyon jókat tudtam beszélgetni, és ez mind fontos volt nekem. Megtanultam általuk bizonyos módszereket, amelyek mai napig sokat segítenek nekem a munkák során. Itt le kell szögezni, hogy nagyon fontos megtanulni, kitanulni módszereket, technikákat, de ezek a technikák mankók, amelyek sohasem helyettesíthetik a színház varázsát és módszertelenségét. Ezért mindig arra bíztatok mindenkit, hogy tanuljanak mesterektől és menjenek tovább az úton, sose ragadjanak le egynél vagy kettőnél, keressék tovább önmagukat. Ezt azért említem meg, mert gyakran az a tapasztalatom, hogy sok színész, alkotó apaképet, anyai gondoskodást keres a mesterekben, pontosabban szólva szülői pátyolgatást és terelést, ami érthető, de hosszú távon csalóka. Ezért sem szeretek színészekben ilyen jellegű illúziókat kelteni. Ez olykor konfliktust teremt, de nincs más választásom, ebben hiszek. Szerintem egy valódi mester igyekszik mindent elkövetni azért, hogy ne maradjon mester. És igyekszik más világok felé terelni a tanítványt, más tanulási lehetőségek irányába. Valerij Fokin, orosz rendező egyszer azt nyilatkozta, hogy: „Minden előadásnak van egy saját tréningje, módszere.”

- Vagyis van egy erős orosz vonal, ami megmaradt. Ez egyben folyamatos oroszországi személyes jelenlétet is feltételez.

- A pandémia előtt voltam kint Szentpéterváron, de ezt leszámítva, tizenhat éves korom óta nem jártam otthon. Húsz éve nem voltam a szülővárosomban, Kazanyban. Ennek mindenféle okai vannak, családi, tragikus, orosz okai. Ősszel viszont Kazanyban rendezek. A képzelt beteget Moliére-től, ha az égiek is úgy akarják.

- Szakmai pályafutásából látszik, hogy szívügye Moliére. Az orosz szál mellett a másik pedig a jelek szerint az olasz.

- Akkoriban, amikor mi találkoztunk, éppen Paolo Antonio Simioni mestert hívták az úgynevezett Tűzraktérbe, ami azóta már megszűnt. Fiatalokat összefogó alternatív amatőr központ volt, de ennél sokkal több. Az egy termékeny időszak volt. Mai neves, fontos rendezők voltak ott, Kovács D. Dániel, Formanek Csaba, Beczásy Áron és még sokan mások itt kezdtek, utána mentek tovább a pályán. Fontos szellemi bázis volt. Simioni kurzusán vettem részt, később pedig segítettem a szervezést is tíz éven keresztül. Az olasz mester egy orosz-amerikai technikát tanít. Ami egyébként a hollywoodi filmek sajátja is, annak ez az előzménye. Mihail Csehov hozta ezt Amerikába, aki Csehov unokaöccse volt. Ma pedig Al Pacino iskolája. Rengeteg tanítványa van ennek az iskolának. Egyikük, Simioni, saját módszert dolgozott ki, fejlesztett tovább, de a „régi” alapjaira építve. Személyesen tanulta Sztanyiszlavszkijt, nem könyvből, hanem egymástól vették át az emberek a „munkát”. Ez teljesen más, mintha csak könyvekből ismerünk meg bizonyos módszereket.

- Azt már tudjuk, hogy repülővel került Magyarországra. Hogyan került Szombathelyre, a Művészeti Tanács tagjai közé?

- Szabó Tibor igazgató úr keresett meg. Még a pályázat kihirdetése előtt mondta, hogy ha sikerülne, akkor ő szívesen várna engem. Kapcsolódik persze Bocsárdihoz is, a mesteremhez. Figyelemmel kísérte a pályámnak. Személyes kapcsolatunk nem volt. Interjúk, ahol írtak az előadásokról, ezeket figyelte, az én nem kevéssé kockázatvállaló helyzeteimet. Amik lehetnek az előnyeim, de lehetnek ezek egyben a hátrányaim is. A kockázatvállaló hajlamommal együtt hívott, és ez nekem önbizalmat adott. Igazából jól esett, amikor hallottam, ki lesz még benne, az a névsor, az volt nagyon meggyőző. Együtt Horváth Csabával, Pepével (Nagy Péter István), Cilivel (Nagy Cili), Kiss Csabával. Annyira különbözőek vagyunk, és mégis tudunk színházról beszélgetni. Tudunk találni közös pontot. Szeretek ezekkel az emberekkel beszélni és keresni.

- Csehov és a Sirály volt eleve a koncepciója?

- Nem tudom, mennyit árulhatok el ebből, de elárulom. A Sirály, a Hamlet és az Elektra - időben visszafelé haladva - az elmúlt évek kurzusain voltak a témáim. Ezeket egy tőről fakadónak látom, amelyek egymásra épülnek egy láthatatlan, megfoghatatlan európai tradícióban, és amelyek nagyon fontos ügyet szolgálnak, olyan értelemben, hogy az új generáció mikor, és hogyan hivatott viszonyulni a hagyományokhoz. Mikor hivatott arra, hogy új formákat találjon, és mikor arra, hogy szembe menjen a régi iránnyal. Vagy megtanuljon együttműködni vele. Ez azért fontos, mert tudok azzal foglalkozni, ahonnan jövök. És tudok olyan impulzust kapni a színészektől, hogy ez a Sirály tud személyes lenni mindannyiunk számára, és talán jelenthet valamit a város, a nézők számára is. A másik két darab pedig olyan, mint egy matrjoska baba. A nagy baba magában hordozza a picit. Egyébként erre vannak utalások Csehovnál is. Szívesen mennék végig ezen a három darabon. A színészek számára is kihívást jelent, hogy nem egy produkciót csinálunk, hanem egy koncepciót keresünk, amit végigkísérünk. Ennek függvényében dolgozik a tervező, a koreográfus, a videós és minden kollégám. A tér, a zene, minden kapcsolódjon egymáshoz. Egy szellemi sorozatról beszélünk, nem a sztori a fontos, hanem a darab, a történetek szellemisége.

- Hogyan látja, mindez beleillik a Művészeti Tanács és a színház koncepciójába is?

- Szerintem az a nyitottság, amivel Tibor fogad minket, és az, ahogy mi egymáshoz hozzáállunk, ettől olyan légkör vesz körül, amilyenben szívesen alkotok. Kétszer találkoztunk csupán a színészekkel, és már most ezt állíthatom. Először tréningeztünk pár hónapja, most olvasópróbát tartottunk. Ezúttal elemeztünk. Néhány momentumot néztünk meg a Sirályból, hogy egy évvel a bemutató előtt megtegyük ezt a gesztust. Mert a stábomnak fontos volt, hogy találkozzanak a színházban dolgozókkal, hogy hallják a színészek hangját, személyesen találkozzanak, ne egy fénykép legyen az ember, és ne csak egy videós anyag, akit majd be kell illesztenünk egy jó szerepbe. Hanem az ember legyen maga, a gondolkodása.