Hová lesz az elefánt?

(A Weöres T.É.R.-ről és Az Ígéret földjéről)

A kérdés örök. Őrizni, titkolni kell a varázslatot, vagy megmutatni, hogyan jön létre? A hátteret, a kulisszák mögötti nagyon is prózai, kemény munkát, a tanulási folyamatot? MI viszi közelebb a nézőt az előadáshoz és magához a színházhoz? Ha besétál a nézőtérre, leül a helyére, megvárja, míg elsötétül a színpad, felgördül a függöny, és jöhet a csoda. Vagy vállalva az esetlegességet, a díszletek mögötti kopottasságot, a rohangálást, az idegeskedést, a bakikat, a megcsukló hangot, a szövegtévesztést, a darab félkész mivoltát, a sminkeletlen, kicsit gyűrött arcokat, a veszekedést, látni, figyelni, hogyan jön létre a csoda? Olyan ez, mint a bűvészmutatványnál, elvész az illúzió, ha megmutatjuk, hogyan csinálják a kettévágott nőt, vagy a dobozból eltűnést? Mi a trükk, mi a megoldás? Hová lesz az elefánt, amikor egy intésre leereszkednek a leplek, s felhördül az ámuló nagyérdemű?

Van színésznő, aki nem feltétlenül akarja hétköznapi arcát mindenhol, mindenkinek megmutatni, van, akit ez nem zavar. Mindőjüknek igaza van. A kényes egyensúlyt megtalálni nehéz, de törekedni kell rá. Hiszen ebben a mai, közösségi médiával átitatott világban látunk mindent, kukkolunk mindent, ami egy kicsit is ismert ember magánszférája volt még néhány évtizede. És még csak ismertnek sem kell lennie, hiszen a szomszéd, a rokon, a barát, mindenkit mindenki érdekel. Hol van éppen, mit csinál, miért csinálja, s kivel? S persze próbálunk szépíteni, előnyös oldalunkat megmutatni, hazudni kicsit, de néha meg szembejön a valóság.

A Weöres Sándor Színház Fő téri hétvégi rendezvénye megtalálta a kényes egyensúlyt. Lehetett zenés részleteket meghallgatni készülő produkciókból, beszélgetéseket követni, megérteni, színészi, rendezői szándékokat, ismerkedni színészekkel, fodrásszal, öltöztetővel. Sőt felöltözni, fotózkodni, meghallgatni a Mágikus Minthát. Lehetett látni néha esendőséget, bakit, megbicsakló hangot, megnyekkenő hangosítást, de így szép ez az egész. Egy gyönyörű, késő nyári szombat délután, ami a színpad elől az árnyékba üldözte a nézőket, akik persze lehettek volna még többen, de lássuk be, a nézők mindig lehetnének többen. S akik eljöttek, eljönnek majd ősszel az előadásokra, s nincs mit szégyellni ezen, ez a legfontosabb. Hiszen a színház végül is nekik készül. Hogy színész, rendező, nota bene igazgató jól érezze magát az persze fontos, de legfontosabb a néző. Hiszen végül is ő a siker letéteményese. Néző nélkül lehet jó a darab, de siker nem létezik.

Szombaton játszhattunk, szórakozhattunk, kicsit bepillanthattunk a kulisszák mögé úgy, hogy illúzióink nem vesztek el, este pedig a Püspöki Palota dísztermében láthattunk egy egészen kitűnő, sikeres előadást, pedig lássuk be sok objektív tényező a siker ellen dolgozott. A IV. Károly restaurációs kísérleteiről szóló királydráma nehéz, komoly odafigyelést, némi történelmi tájékozottságot igénylő szöveggel rendelkezik, amely kevés segítséget nyújt egy valódi színpadi előadáshoz. Ezért is döntött úgy a szombathelyi és soproni színház kooprodukciójában megvalósuló darab rendezője, Kelemen Zoltán, hogy nem hagyományos, hanem felolvasó színházat csinál. Ilyenkor némi félelem él a nézőben gondolván, színészek ülnek, vagy állnak és felolvasnak, mi is lesz ebből? De nem. Felolvasás ide, vagy oda, egészen nagyszerű a színészi játék, átgondolt a színészvezetés és a koncepció. Érzelmek vannak, indulatok, talán csak a magánéleti szálak halványulnak el kicsit, hiszen nehéz érzelmes jeleneteket kézben szövegkönyvvel érzékeltetni. De egy-egy gesztussal, lemondó tekintettel még ez is sikerül. A szombathelyi néző számára kicsit hiányzik Mikes püspök (és ad abszurdum Almásy) jelenléte a darabból, de ez nem a rendezés, és a társulat hibája, hanem inkább a szerzőjé. Mikes nélkül is megáll a történet, Károly, Horthy, Gömbös, Lehár és a többiek személyisége remekül megrajzolt, de Mikes szerepe az első visszatérési kísérletben az ábrázoltnál sokkal jelentősebb volt.

Nem szeretem a nagy szavakat, de Az ígéret földjének előadása (szerző Kovács Dániel Gábor) igazi bravúr, kár hogy gyakorlatilag három előadás után (Szentgotthárd, Szombathely, Sopron) a további sorsa bizonytalan.

A Weöres T.É.R. pedig nyilván folytatódik, vagy akár őszi, téli időszakban a színházban próbálhat egy-egy közönségtalálkozó erejéig rájönni majd a néző, hogy hová lett az elefánt?