Prospero pálcája

2022. január 26.
Ülök a széken, nem is tudom már mikor ültem itt utoljára, hónapok teltek el, vagy évek, évtizedek talán. Olyan az egész, mint egy régi szerelem, nem emlékszem mikor lett vége, s azóta rohant, vagy csak vánszorgott az idő, megváltozott a világ, vége lett-e valaha egyáltalán?

Ülök a széken, nem is tudom már mikor ültem itt utoljára, hónapok teltek el, vagy évek, évtizedek talán. Olyan az egész, mint egy régi szerelem, nem emlékszem mikor lett vége, s azóta rohant, vagy csak vánszorgott az idő, megváltozott a világ, vége lett-e valaha egyáltalán?Otthon maradtam, nem csak azért, mert ezt mondták, hanem azért is, mert így alakult. Azt gondoltam nem zavar. Elvagyok így, streamelem a valóságot.Filmet, sportot, kultúrát, színházi és operalőadást, elég az nekem, nem kell a személyes jelenlét. A személyes jelenlét fárasztó, el kell menni, sorban állni, lökdösődni, beszélgetni, jó képet vágni a kellemetlen kérdésekhez is. És persze fertőződni. Meg. Hiszen ki tudja? Aztán túlélni, vagy nem. A közösségi elmebaj nyilvános terepén osztja mindenki az észt, s mivel otthon maradtam, van időm olvasgatni. Azt is, amikor valaki nekikeseredik, elege lesz, éltető közegébe vágyik, színpadra, pódiumra, elmondja, leírja. S azt is, hogy nem tud megélni, mert nincs hangverseny, koncert, előadás, fellépés, még hakni sincs, semmi sincs. Streamelni lehetne csak a kétségbeesést, de azért meg nem nagyon akar fizetni az ember fia, mert azt szokta meg, hogy internetes tartalomért nem fizet. Az ingyen jár, cserébe az online előfizetésért. Hogy nem így van, nem is érti. Miért is értené? Posztolja inkább, hogy a tisztelt művész úr/hölgy – dehogy tisztelt – menjen el inkább kapálni. Vagy ételfutárnak, csomagküldőnek. Postásnak, bolti eladónak, pénztárosnak talán, de nem, mégis inkább kapálni. Az olyan jól hangzik. Évtizedes irigységet lehet belesűríteni. Mert művésznek lenni olyan könnyű! Menne az mindenkinek, csak nem volt rá idő, vagy nem olyan volt a helyzet, esetleg a szülők nem akarták, vagy éppen eszébe se jutott az illetőnek. Ha eszébe jutott volna, most őt csodálnák, istenítenék, tömnék pénzzel, mert szegény művészt még nem látott senki se. Most van egy kis gond, átmeneti zavar? Menjen csak el, kapálni! Majd megtanulja, mi az a magyarok istene!

 

Ülök a széken, várom, hogy felgördüljön a függöny, átmenjen a színen az egyik szereplő, bejöjjön balról, kimenjen jobbra, ahogy a rendező instruálta. Ülök a széken, várom, hogy elcsendesedjen a nézőtér, intsen a karmester, egyszerre mozduljanak a zenészek. Ülök a széken, várom, hogy peregni kezdjen a film a széles mozivásznon, működjön minden úgy, ahogy szokott. Állok a kordon előtt, nekem énekelnek, nekem írták a dalt, mondok valamit, de nem hallom a hangom, dübörögnek a hangfalak, karok a magasban, ütemre ugrál mindenki.

Nem fontos, nem számít. Menjetek kapálni!

Ugye nem mentek el kapálni? Mert ennek csak így van értelme. Lélegzés a térben, a moccanások, apró sóhajok, felcsukló nevetés, bátortalan, majd egyre erősebb taps, szavak, mondatok, hangok, dallamok, szólamok, szólók. És igen, együtt mindannyian. El sem hiszem, hogy pont én mondom ezt. Ülök a széken, és szemben ülök a világgal. Nem is szemben, benne. Élő, lélegző világ, érintőképernyő nélkül. Nem vagyok bezárva, nem vagyok fogoly. Néző vagyok, színház és koncertlátogató. Látogató. Milyen szép szó! Nem streamelő, látogató. Közhelyeket mondunk a művészet világáról, például olyanokat, hogy ez maga a csoda. Ülök a széken, s látom, hogy ez az egész tényleg maga a csoda. A szavak, a hangsúlyok, a testbeszéd, a mimika, s persze a mondatok, a fordulatok, a hatás és ellenhatás.

Nincs bajom a kapálással. Az emberiséggel úgy amúgy igen, de ezt most hagyjuk. Lehet szakszerűen, nagyon szépen, mondhatnám stílusosan, és persze eredményesen kapálni. De könyörgöm, ne a színész, a zenész, a festőművész kapáljon! Még akkor sem, ha egy igazán jó színésznek úgy kell tudnia kapálni a színpadon, vagy a filmvásznon, mint egy istennek. Jobban, mint egy igazi kapásnak. Hitelesebben. De amúgy nem kapáljon. Járvány és pandémia idején sem. Játsszon. Mert nekem, ahogy ott ülök a széken, arra van szükségem. Játsszon, ahogy csak ő tud. Én pedig hadd nézzem, ahogy csak én tudom.

Prospero összetörte varázspálcáját. Most muszáj mégis összeragasztani. Használni, varázsolni, újra. Megszoktuk, hogy van, hogy működik. Aztán megtanultuk, hogy milyen az, ha nem. Most ülünk a széken, csodáljuk a varázslatot, s nem akarjuk elengedni többé.

Vagy mehetünk mindannyian kapálni. Örökre.

szerző: Ráadás Magazin
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.