Búcsú a görög partoktól
BÚCSÚ A GÖRÖG PARTOKTÓL
Ott még nyár van, itt már csak az emléke. Az is csak nyomokban. Ködösen, látomásszerűen, mintha álmodtam volna. Jó volt, isten tudja miért? A tenger persze önmagában is magyarázat. De inkább a mitikus múlt lehet az oka. Mindent áthat a görög történelem, hagyomány, amiről nem beszél mindenki állandóan, több a szuvenír, mint az egykori valóság. De ott van a pincér tekintetében, a taverna tulajdonosának öntudatos mozdulatában, amivel a vendéget asztalához tessékeli. Ott van a szobalány mosolyában, amikor ágyneműt cserél, a buszsofőr manővereiben, ahogy a sziget valószínűtlenül szűk utcácskáin, meredek hegyi kaptatóin eljuttatja utasait a célhoz. Benne van a kérésben, hogy egy sikeres fordulót követően elismerésként mindenki kiáltson egy hangos, és hangsúlyos „oppááát”. Odüsszeusz partra szállt, inkább vetődött, hajótörést szenvedett a phaiákok szigetén, ahol hókarú Nausziká tartóztatta volna, de ő menni akart haza Ithakába. Csak az istenek tudják, hogy miért? Ithaka egy piciny, szegény királyság volt, Penelopé is túl élete virágán, míg Korfu olajfákban gazdag föld, a királylány pedig Hellasz szerte híres szépség. Csak az istenek tudják. Odüsszeusz figurája elvétve lelhető fel a szuvenírboltokban, mintha a derék phaiákok utódai évezredekre megsértődtek volna azon, hogy a ravasz görög nem őket választotta. Bezzeg Akhilleusz! Akinek semmi köze Korfuhoz, ha csak az nem, hogy Sissi beleszeretett, s a derék Erzsébet királyné nemcsak a maga, de kedvenc hőse kultuszát is buzgón terjesztette.
A nap minden reggel felkel a tenger felől, s minden este lenyugszik a sziget belsejében. A napnyugta mindig ugyanolyan, nem is látszik igazán, elnyomják a kigyúló fények, amelyek a tavernák, bárok, éjszakai szórakozóhelyek ígéretét hordozzák. A napfelkelte viszont mindig más. Néha, mint szüléskor, hirtelen pattan elő a természet öléből, máskor meg hosszasan vajúdik, púposodik az ég alja, mintha eldöntötte volna a nap, hogy aznap inkább nem akar felkelni. Aztán persze mégis. De az emberben óhatatlanul ott van valami atavisztikus félelem, hogy mi lesz, ha ma mégsem. A parton szinte senki, csak egy magányos ember, meg az előbukkanó nap. Egymásra néznek, aztán mennek a dolgukra. A takarítónő sztoikus görög nyugalommal sepregeti a fekvőágyakat, látott már tengert és napfelkeltét, a tenger és a napfelkelte meg látta már őt, s gyanítom, látja még majd sokszor.
Este jönnek a táncosok. A zene néha eléggé eklektikus, még sramliszerű dallamok is felfedezhetőek néha, de a ruhák, a mozdulatok autentikusak. Egy este négyszer öltözik át a négy táncos, az arcukon látszik a mozgás, a ritmus élvezete, a zene lüktetése. A hotel „poolja” és szabadtéri bárja közti terület, ahol táncolnak, nem egy operaház színpada, nem is a telihold fényében fürdőző Akropolisz, de a célnak tökéletesen megfelel. Nem ront az esztétikai élményen, sőt megvan a maga bája az egésznek. A műsor végén természetesen szirtaki jön, Zorba tánca és Teodorakisz. Átéléssel, méltósággal. Ahogy kell.
Másnap reggel, napfelkelte után, mert a világ a mitikus partokon is önazonos magával, a neten szembejön a cím: Görögország gyászol. Tegnap este athéni otthonában meghalt a már nagyon idős Mikisz Teodorakisz. Az ember ül, kezében a mobiltelefonnal, nézi a tengert, és azon gondolkodik, hogy a dolgok hogyan illeszkednek egymáshoz, mi is az a sors, a végzet, mit tudtak a régi görögök, amit, azóta sem tudunk, vagy vagyunk képesek megérteni? Nem valószínű, hogy így történt, de elképzelem, hogy miközben előző este szólt a Zorba, zenére mozdultak a kezek és a lábak, Teodorakisz csendben lehunyja a szemét. Talán hallotta, valami éteri hangok hullámzásán át, hogy Korfu szigetén és még ezer helyen szól az a zene, amit ő adott a világnak és a görögöknek.
S nincs mást mondani, minthogy az istenek legyenek velünk!