Nyolcvan százalék
Hogy vihart aratott biztos, de hogy szelet vetett-e, azt nem tudom? Ha a kulturális élet egyik irányítója, aki rendelkezik gyakorlatilag majdnem minden pénz, paripa és fegyver felett megszólal, és minősít, az finoman fogalmazva is óhatatlanul figyelmet kelt. Ha pedig sarkosan fogalmaz, akkor egészen biztosan, jogosan, vagy jogtalanul, okosan, vagy oktalanul, de felhördülés követi a mondandóját. Szökőévente pedig akad egy-egy kultúrpolitikus, aki nemcsak sarkosan fogalmaz, de valójában provokál. Feltehetően direkt, hiszen véletlenül provokálni meglehetősen műfaj- és életidegen tevékenység. A mai magyar irodalom nyolcvan százalékát kikukáznám, mondja, s többek között a Nyugatra hivatkozik, mert nagyjából az egykori Nyugat húsz százalékát olvassuk, ismerjük, elismerjük, legyen szó szerzőről, műről egyaránt. A fennmaradó nyolcvan százalékot pedig legfeljebb irodalomtörténészek, kutatók, tanárok tartják nyilván, ismerik. Ha egyáltalán.
Igaz lenne? Nagyjából igaz. Lehet, ez az arány még nem is egészen pontos. És persze nemcsak az irodalomra igaz, más művészeti ágakra, szerzőkre, előadókra is. A mondat nyilván az irodalom esetében szól igazán nagyot, hiszen azért mindenki tud neveket mondani, felsorolni ide-oda, és lelkesen vitatni is, hogy a besorolás megfelelő-e? Van, aki szereti mondjuk Petőfit, van, aki nem. Van, aki imádja Adyt, van, aki ki nem állhatja. Ennek megfelelően sorolhatja Petőfit, vagy Adyt a húsz vagy akár a nyolcvan százalékba. A besorolás persze nem ilyen egyszerű, hiszen van objektív mérce az irodalomtudományban, melynek alapján egyértelmű - akár szereti valaki Adyt vagy nem -, mindenképpen benne van a húsz százalékban. Hogy a magyar irodalom egészére gyakorolt hatásáról ne is beszéljünk…
Szóval, az a bizonyos húsz százalék sajnos nagyjából valóban fedi a valóságot. Az irodalom csúcsán, képzeletbeli trónján kevesek ülnek. Attól, hogy valaki ír verset, novellát, regényt, színdarabot, még nem lesz automatikusan írófejedelem, nem lesz irányzatot és korszakot meghatározó személyiség, akit majd nemzedékek olvasnak. Mondjuk, húsz százalék talán tényleg odafér arra a nem túl terjedelmes trónra. Hogy akkor a többi nyolcvanat ki kell kukázni? Még az is lehet.
A baj nem az ezzel a mondattal, hogy igaz vagy sem. Még csak az sem baj, hogy provokál, hogy bizonyos szavak egy kultúrával foglalkozó ember szájából méltatlanok, mert ha igaz, amit állít, fogalmazhat keményen is. Egy baj van. A nyolcvan százalék, a „kikukázandó” nyolcvan százalék nélkül nincsen húsz. Nincsen, mert az irodalom nem úgy működik, hogy aki leül, tollat, írógépet, netán laptopot ragad, eleve remekművet alkot. Van, aki, igen, van, aki kicsit vagy kevésbé, van, akinek valójában nem is ez a szándéka. De a nagy írók és a remekművek nem születnek meg a „kikukázandó” nyolcvan százalék nélkül. Igen, ne szégyelljük kimondani, kell nyolcvan gyengécske, folyamatosan próbálkozó, verseket írogató költőcske, hogy aztán jöjjön húsz, akik egy adott korszak magyar költészetének csúcsát jelenti, akik közül akad egy-két zseni is. És az a húsz bizony feláll a nyolcvan vállára, azon kapaszkodik fel, hogy elérje azt a bizonyos trónt. Ha nincs a nyolcvan, akkor nincs a húsz sem. Egymásból építkeznek, egymás hibáiból tanulnak, egymáshoz viszonyítanak, hogy végül megszülessenek azok a művek, amelyekre a kényes és jó ízlésű szakértő is csak csettinteni tud. Jöhetnek persze időnként szinte a semmiből ösztönös zsenik, akik át- és túllépnek mindenen, Jöhetnek például József Attilák, de a valóságban a dolgok bizony úgy működnek, hogy nyolcvan görnyed, emelvényt képez, amelyre a kiválasztott húsz majd fellép, és megdicsőül. Ha a nyolcvanat „kikukázzuk”, ellehetetlenítjük, összedől az emelvény, porba hull az a húsz is, aki eredetileg tehetsége és képessége alapján, a magyar irodalom csúcsára emelkedni érdemes lenne.
Filmről, színházról, képzőművészetről most ne beszéljünk, bár nyílván lehetne arról is. A nyolcvan százalék él, dolgozik, alkot a legjobb tudása szerint, s még büszke is arra, amit létrehoz. Álmodik is persze arról, hogy ő is a húszba tartozik, de valójában a többség tudja, hogy nem.
Tudja, hol a helye. És ez így van jól.