Az idő elárvult gyermekei
Valami új kellene végre. Az új év önmagában kevés. Új magától is. Pörög az óra, múlik az idő, halad előre. Nem tudunk mit hozzátenni, nem tudjuk felgyorsítani, de lelassítani sem. Önjáró. Néha persze megállni látszik, vagy elrohanni éppen, de ez inkább csak csalóka érzet, furcsa érzékelés, önámítás, vagy éppen kétségbeesés. Remény. Hogy talán mégis. Meséket szövünk, mítoszokat, az idő fonalát gombolyító istennőkről, akik egy-egy szálat néha le, vagy felfűznek, mintha Párkák lennének ők is, akik az emberi élet fonalát szövik és vágják el, ha elérkezik az ideje. Az idő viszont örök, nincs eleje, nincs vége, létezése mindig pillanatnyi, beledermedve az időtlenségbe, amely látszólag mozdulatlan, valójában száguld, s villanásnyi, elmosódott foltok látszódnak csak belőle. Ezeket a villanásokat véljük időtlenségnek, örök életnek, a pillanat varázsának, ezekről a villanásokról hisszük, hogy megoldásokat adnak életünk problémáira.
Szilveszter idején aztán ezek az érzések, várakozások felerősödnek, megfogalmazódnak. És nem gondolunk arra, hogy az idő bizony nem független tőlünk, emberektől. A mi érzékelésünk, múlandóságunk ad neki keretet, s ha egyszer felszámoljuk magát a Földet, amire bizony jó esély látszik, felszámoljuk az emberiséget is, és az idő egyszer csak megszűnik létezni. Velünk együtt. Valójában persze nem, de nem lesz, aki múlását érzékelje, aki esetenként várja, netán rettegje. Az idő önmagáért valóvá válik, s ezáltal érdektelenné is. Mi emberek pedig jövőtlen múlttá válunk, jelenünk illékony füstté. Persze lehetséges, sőt valószínű, hogy nem mi vagyunk az egyetlen értelmes lények az univerzumban, értelmes lények, akik érzékelik, értelmezik az időt, sőt szembe is tudnak vele nézni, de az az idő már nem ugyanaz az idő lesz. Nem a mi időnk, az ő idejük. Lám, mennyire önző lény az ember, a mi időnk! Miénk a Föld, a Naprendszer, a Galaxis, miénk a Mindenség, miénk az Univerzum, s miénk persze az Idő is. Pedig milyen árulkodó a kifejezés: nincs időnk … Nincs bizony. Nincs időnk a szó valódi értelmében, és képletesen sincs. Az idő nem a miénk, mi vagyunk az Időé, mi vagyunk az Idő elárvult gyermekei. Akik elveszítettük apánk és anyánk, nem maradt semmink, az Idő elhagyott bennünket, talán nem is volt soha, talán nem is létezett, talán csak képzeltük, hogy van, s majd mindent megold. Ó igen! Az idő mindent megold. Megszemélyesítettük, felruháztuk tulajdonságokkal, jókkal és rosszakkal, ráaggattuk levetett jelmezeinket, álarcainkat, s azt reméltük helyettünk belép majd a Mindenség nagy színpadára, és eljátssza szerepünket. De az idő csak nevet rajtunk, az idő bizony kinevet bennünket. Gúnyolódik. Az eltöltött idő soha nem jő vissza. Az idő jár, senkit sem vár. Az idő mindent kiderít. Az idő néha anya, néha mostoha. Egyik idő a másiknak mestere. Magyar volnék, ha idő volna hozzá. Még az eszterág is megismeri a maga idejét. Ne gondoljunk az idővel, csak a házunk tetejével. Szolgál az idő, de senkire sem várakozik. Szólások. Időtlen idők óta ismerik őket az emberek, vagy ha nem, lesz elég idejük, hogy megtanulják.
Senki nem tudja, nem ismeri fel, sem a kétéves, sem a húsz, sem a hatvan, hogy semmire sem lesz elég idő. Mert az idő látszólag végtelen, csak a mi időnk véges. 2022. Fura számok, fura év lesz. Túl sok a kettes, van, akinek szimpatikus szám a kettes, nekem nem. Mindazonáltal boldog új évet kívánok mindenkinek, aki ezt a kis írást olvassa, az időt pedig felejtse el, hagyja másra, mint valami bohó, léha, értelmetlen holmit, felesleges kacatot. Zárja egy ládába a padláson, és a ládát soha ne nyissa ki. Hátha.