Akiknek terhére van a szó

„Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem.” Kiváló első mondat, ha egy regényben olvassuk. A feleségem történetét vászonra álmodta Enyedi Ildikó, aki saját bevallása szerint több mint harminc éve dolgozik azon, hogy elkészíthesse ezt a filmet.

AKINEK TERHÉRE VAN A SZÓ – A feleségem története hamarosan a mozikban

 

„Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem.” Kiváló első mondat, ha egy regényben olvassuk. A feleségem történetét vászonra álmodta Enyedi Ildikó, aki saját bevallása szerint több mint harminc éve dolgozik azon, hogy elkészíthesse ezt a filmet. A regényből könyvet írt és leforgatta Störr kapitány bolyongásait hét leckében. Várom. Várom, mint karácsonykor a Jézuskát. A trailer valami csodás. A végtelen tengerben lebegő Störr (Gijs Naber), karcos hangjától lúdbőrzik, aki hallja. A gyönyörű ellenfényes képek, az a finom derengés, ami áttör a torzító üvegen, kifürkészhetetlenül bújik meg a lépcsők végeláthatatlan labirintusában. Megannyi titok. A zene, és az a csodálatos arc, a Lizzyé (Léa Seydoux), akit soha egyetlen olvasáskor sem így képzeltem, most mégis magával ragad. Az esőben lépdelő kapitány, ahogy a vadász ösztönével a neje után megy, karjai elemelve a derekától, akárha csatába indulna. Szétárad bennem a szerelem, ahogy az ajtórésből visszanézve azt mondja: Please, be my wife! A nő bokája látszik csak a paplan alól, az ezüst cipő, amit éjjel rúgott le a matrac mellé, és az a félreérthetetlen félmosoly, ami a válasz elnyelését jelenti. Pontosan tudja, hogyan kell Störr-re nézni, hogy a férfi szemében meglássa a néző, ez bizony egy hangos és határozott: igen. Nézni az örök nyughatatan hajósra, aki egyszerre magabiztos és félszeg, a válaszra nem vár, már megy is tovább, fel-fel, egyre feljebb, a fedélzetre, a tengerre. A bizonytalanság, a kétségbeesés, a fenyegető árnyképek, a szenvedély, a rettenet, a vágy, minden, amit jól ismerünk saját életünk lapjairól. Váratlan és mégis kiszámítható.

Most mégis más. Olvastam a könyvet, újra előveszem hát. Lassan haladok, hozzá kell szoknom a lomha tengerész modorához. Kipróbálom hát a matrózjárást. Követem Störrt, hallom a gyomorkorgását, a marcona lépteit, ahogy döng tőle a ház. Sóhajt, köhint, megy, rendületlenül megy a felesége után. Beleszeretek, természetesen. Újkori Odüsszeusz, aki ugyan Kalüpszó barlangjában marad, esténként kimegy a végtelen tengerhez és bánatos könnyeket hullajt. Störrt a kíváncsiság hajtja. De vajon ennyi lenne csupán? Azt akarja tudni, vajon tényleg megcsalja – e a felesége? Nem. Nem ezt akarja tudni. Ezt egészen pontosan tudja. Azt akarja tudni, hogy lehet, hogy szereti mégis. Hogy őt szereti, pont őt, Lizzyt, ezt a törékeny csupa hab franciát, aki könnyed lépteivel borostyán szemével örökre a szívében marad. Talán megérteni kellene neki inkább. Hogy elég-e erre hét lecke, nem lehet tudni, egyelőre a bemutatóig csupán Füst Milán mondatai vannak velünk. A filmre ugyanis szeptember végéig várni kell.

A mondatai. Szavak. Egy nő, aki Störrt ködülte szemmel öleli magához, a felesége, akit puha fürjecskének becéz, meg haszontalan kölyöknek, aki meg máskor fekete füstös szemeket fest magának, hogy szenvedélyesnek lássék. A féltékeny férfi minden szenvedése, ahogy egészen a gyűlöletig képes eljutni, miközben ő maga nem tagadja, csókolni vágyik más nőket. Sok helyen leírták már, hogy Störr modernkori Odüsszeusz, Füst nemcsak a hajón hányódó görögöt festi meg, de olyan toposzokat is felvonultat, minthogy Störr vattával dugja be a fülét, nehogy a sziréna búgása, a zuhanások és dobogás elterelje figyelmét a saját gondolatairól. A kapitány egyetelen célja, hogy hazatérjen. Hazatérjen és vele élhessen. Vele. Lizzyvel. A korabeli kritika a könyvben szereplő narrátori hang stílusát bírálta, az élőszóra hasonlító nyelvhasználatot, a szabálytalan mondatszerkesztést. A hajóskapitány az irodalomtól oly távoli vizekről érkezik meg a legmélyebb önreflexió vidékére. Esetenként alulstilizált, máshol artisztikus, írja Schein Gábor egyik tanulmányában. Kevéssé van esély rá, hogy a filmben ezek a regiszterváltások megjelennek majd. De nem is baj, celluloidba álmodni egy könyvet új teremtés. Störr nem Odüsszeusz, hiszen Pénelopéja rég halott. Az ő nosztosza a megismerés utáni vágy. Meg kell tudnia mindent Lizzyről, hogy megérthesse azt a puha kis franciát, és egy csendes kikötőben megérkezhessen önmagához. Ez az igazi utazás, beavatás. Próbatétel. Az önismeret. Várom ezt a filmet, várom, várom, mint karácsonykor a Jézuskát.

*

Van persze egy másik feltételezés is, ez az írói életút felől közelít a kötethez. Ez persze az irodalomtudományos iskolák szerint soha nem furakodhat egy szöveg esztétikai értéke elé, mégis ide kívánkozik: Füst Milán egy életen át szerette Jaulusz Erzsébetet. Fiatalként ismerkedtek meg, aztán Erzsébet Berlinbe ment énekesi karrierről álmodva, majd férjhez ment, de közben is kapcsolatban maradt Füsttel. Szerelmi levelezésük kontinenseket szelt át, Füst naplójában is folyamatosan írt Erzsiről. Aztán úgy hozta a sors, hogy később keserűségében dühből elvette tanítványát, Erzsi azonban állandóan jelen volt az életében. Közel a nyolcvanhoz is találkoztak, kapcsolatuk hol fellángolt, máskor csendesedett, de soha nem múlt el véglegesen. Mi van, ha erről a hatalmas szerelemről szól A feleségem története? Minden meglehet. A halott Lizzy nem tűnhet fel teljes valójában, jelenése abszurd és mágikus egyszerre. Erzsébet, Elisabeth, Jaulusz Lizzy azonban lélekben állandóan Füsttel volt, megkérdőjelezhetetlen bizonyosságként, hogy szereti őt. Füst ezt írja a naplójában: Úgy látszik, végleg lezárni valamit nem tudok... S tán azt reméltem, hogy mégis, egyszer valahol még találkozni fogunk. – Hát Isten veled, J. E., ezennel megpróbálom végleg lezárni veled való ügyemet. Hogy mit akartam tőled még most is – miért vitatkoztam veled, még mindig nem tudom. – Sosem fogod tehát megtudni haragom okát – azok igazi mélyeit sem fogod látni soha... nem fogod megtudni, hogy láttalak egyszer fekete köpenyben befordulni a Báthory utca sarkán, s hogy akkor ... tíz évvel azután, hogy utoljára láttalak – majd lefordultam a villamosról... mert: ott megyen az én igazi életem, a hazám – éreztem –, úgy vágyódtam utánad – nem is teutánad, egy fantom után, akit a képzelet teremtett, vagy a múltad után – nem tudom, mindegy. Hát isten veled." Füst soha nem adta fel a vágyakozást, várt, várt egyre várt. Ezt írja A feleségem történetében: „Ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon… S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek.” Szerelmük nem múlt el, ahogy Füst írja, addig, amíg ez a földi csontvázuk képes gondolni és érezni. Jaulusz Erzsébet nyolcvanévesen hajózta át az óceánt, hogy láthassa Füst Milánt. Utoljára még találkoztak, levelezésük nem szakadt meg, egy hónap különbséggel mentek át a túlvilágra. Ezért nehéz ezt a könyvet megérteni. Mert egy halott nőre nem lehet várni, de arra, aki él, nagyon is. Lizzy nem élt már, de Erzsébet igen, az élők kiszámíthatatlansága az utolsó percig reménnyel tölthet el minket. Füst Milánnak talán ezért volt terhére a szó. Elmondatta hát a holland tengerésszel, amit neki valójában nem lett volna szabad elmondania.

szerző: Ráadás Magazin
Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére.